Mike Oldfield, A Whole World korábbi basszusgitárosa 1971-ben rögzítette első szólóművének, az akkor még csak simán Opus One címen futó szvitjének első demófelvételét. Még ugyanabban az évben felvett további három rövidebb darabot, melyekből a későbbi Tubular Bells-re keresztelt album második oldalára kerülő második részt komponálta.
A multihangszeres fiatal zsenit leginkább a Centipede Septober Energy albuma ihlette, mivel maga is egy hasonlóan hosszú, komolyzenei szerkezetű, de modern hangszerelésű, alapvetően instrumentális műben gondolkodott. Meg is írta, otthonában fel is játszotta, de a kiadók nem igazán érdeklődtek egy javarészt ének nélküli lemez iránt.
1972 – Tubular Bells – Rough Mix
Végül Richard Branson adott neki lehetőséget, hangszereket és professzionális felvételi körülményeket, aki az akkoriban induló Virgin Records első kiadványának szánta az Opus One stúdiófelvételét. A későbbi A-oldal 1972 novemberében történt rögzítését máig szakmabeliek tömege tartja rocktörténeti mérföldkőnek, ami nemcsak a Tubular Bells, hanem a prog rock történetének úgymond második fázisának is kiinduló pontja lett. Az akkor készült korai, úgynevezett Rough Mix a prog rock kritikusok a komolyan vehető gyűjtők többségénél is egyenértékűnek számít a hivatalos verzióval, ha nem egyenesen jobbnak, a későbbi lemezváltozattal összehasonlítva.
Az összesen tizenegy altételből (Introduction, Fast Guitars, Basses, Latin, A Minor Tune, Blues, Thrash, Jazz, Ghost Bells, Russian, Finale) álló darabot záró utolsó szegmens szöveges narrációjának ötlete a Bonzo Dog Doo-Dah Band The Intro And The Outro című számából származik, ahol Vivian Stanshall egyesével mutatja be a hangszereket. Oldfield-nek annyira megtetszett a megoldás, hogy a saját lemezén való közreműködésre is felkérte Stanshall-t. Aki el is vállalta, majd Viv olyan jellegzetesen mondta be a csőharangokat, aminek hatására Mike megváltoztatta a mű címét, így lett, szinte a véletlen folytán az Opus One-ból a Tubular Bells – első része.
A B-oldalra kerül második részt, Oldfield már Tubular Bells part two címen rögzítette 1973 telén és tavaszán. A korábbi demók három önálló tételéhez (Peace, Bagpipe Guitars, Caveman) hozzáillesztett még két újat (Harmonics, Ambient Guitars), valamint zárótételként egy közismert népdalt (The Sailor’s Hornpipe) és már kész is volt a második szvit váza.
Mike a második rész végén is szerette volna Stanshall-t szerepeltetni. Egy végigpiált éjszaka hajnalán fel is vették a kocsmai matrózdalnak szánt verziót. Hármasban, Tom Newman producer, hangmérnök, gitárossal, amit aztán a kiadó nyomására egy jóval szolidabb, ittas duma nélküli Sailor’s Hornpipe változatra cseréltek… Persze Oldfield nem volna Oldfield, ha később azért nem csempészte volna vissza a Tubular Bells egyik-másik újrakiadására az eredeti elképzelést.
1973 – Tubular Bells LP
A nagylemez végül 1973. május 25-én jelent meg. Megszületett a legenda, mely néhány év alatt a csúcsra röpítette a szerzőt és Branson kiadóját. Az ikonikus lemezborító-fotót Trevor Key-nek köszönhetjük, aki a tengerparti táj elé egy saját maga által tervezett, hajlított csőharangot helyezett. Míg Mike-ot Vivian szövege ihlette a címadásra, addig Trevor fantáziáját viszont az Oldfield túl erős ütései által megsérült csőharangok mozgatták meg. Az így kialakított műalkotás művészi minőségét tekintve nem csak, hogy egyenértékű a zeneanyaggal, de kifejezetten sokat segített az évek során sorozattá bővült Tubular Bells, mint kereskedelmi brand promótálásában és életben tartásában.
Az eredeti kiadás kísérőszövege kellően komolyan veszi a hangminőséget, így mindenkit arra bátorít, hogy tisztelje meg a hanglemezt és egyben saját magát is azzal, hogy minőségi hangrendszeren játssza le és hallgatja végig, nem pedig a korszak népszerű gagyijain.
„Ez a sztereó felvétel nem játszható le öreg bádogdobozokon, bárhogyan vannak is bekötve. Ha Ön ilyen berendezést birtokol, kérjük adja le a legközelebbi rendőrőrsön!”
Bár ma már több, mint ötven éves a figyelmeztetés, de még mindig aktuális. Sőt, manapság talán még inkább meg kellene fogadnunk a jó tanácsot, hogy többé ne rongáljuk a hallásunkat akusztikai szeméttel, igénytelen hangcuccokkal.
1973 – Tubular Bells – Live (Second House BBC TV performance (LD 1993)
Az első koncertek még a megjelenés évében lezajlottak. Az ősbemutató a 1973. június 25-én volt a Queen Elizabeth Hallban. Többek között Kevin Ayers (Soft Machine, Whole World), David Bedford (Whole World), Steve Hillage (Gong), Pierre Moerlen (Gong) és Mick Taylor (Rolling Stones) közreműködésével. Valamint Mick Jagger személyes támogatásával.
Oldfield és újjászervezett alkalmi zenekara 1973. november 30-án ismét előadta a Tubular Bells első részét, melyet a BBC 2nd House című műsora számára hangban és képben is rögzítettek. A BBC felvételre átdolgozott élő hangszerelésben ezúttal pluszban helyet kapott egy oboa is, melyhez Karl Jenkins-t szerződtették. Az ismét kimagasló tehetségekből álló csapatban egy másik Soft Machine tag, Mike Ratledge is helyet kapott. Az először 1974-ben leadott anyag az évek során maga is legendás státuszba elemkezdett. Így mikor a Tubular Bells album 20. évfordulójára végre hivatalosan is megjelent, minden bizonnyal komoly vonzerőt jelentett az Elements című LaserDisc és videókazetta eladásai tekintetében.
1973 – Tubular Bells – Now the Original Theme from The Exorcist
Az első időkben nem keltett túl nagy feltűnést a Tubular Bells LP. De 1973 karácsonyától fogva mindez radikálisan megváltozott, amikor is a kíváncsiságtól hajtott tömeg a mozikban is hallhatta a Tubular Bells Part One nyitó témájának egy variációját a The Exorcist, vagyis Az Ördögűző zenéjeként. Érdekesség, hogy a szintén abszolút klasszikusnak számító film története is épp 1971-ig nyúlik vissza, ugyanis akkor készült el William Peter Blatty azonos című regénye, melyből a forgatókönyv készült.
1974 – Mike Oldfield’s Single – Theme from Tubular Bells SP
A kirobbanó mozisikert hamarosan a filmzene sikere is követte, így a különféle kalóz- és félkalóz-kiadások után 1974 júniusában végre Mike is elérkezettnek látta az időt egy hivatalos kislemez-változat kiadására. E célból a Tubular Bells második részének harmadik tételét, a Bagpipe Guitars szekciót alakította át pasztorál stílusúra, majd vette fel újra, az úgynevezett Mike Oldfield’s Single A-oldalára.
Így ez, az 1974-es újrafelvétel számít az első hivatalos variációnak. Annak ellenére is, hogy magát a konkrét filmzene-változatot is kiadták Észak-Amerikában, de a szerző tudta nélkül. Amit egy jó darabig még Mike akarata ellenére is terjesztésben hagytak.
1974 – The Orchestral Tubular Bells (LP 1975)
A Tubular Bells nagyzenekari változatát David Bedford hangszerelte, majd vezényelte is, mikor 1974 szeptemberében a Royal Philharmonic Orchestra és Steve Hillage közreműködésével felvételre rögzítették. Steve sávjait később a Mike által utólag feljátszott akusztikus gitáréra cserélték, úgy került kiadásra 1975 januárjában.
Az Orchestral Tubular Bells végig akusztikus és teljesen instrumentális, így nem tartalmaz elektromos gitárokat, vokális témákat, ceremóniamestert és a „barlangi ember” üvöltését sem.
1975 – Quadrophonic Tubular Bells LP
Mivel Mike-ék valóban komolyan gondolták a hangminőséget, ezért hát a Tubular Bells ugyanúgy hamar tesztlemezzé vált, mint a Pink Floyd Dark Side Of The Moon-ja. Így nem váratott sokáig magára a kvadro kiadás sem. Melyre ezúttal a következő, nem kicsit ironikus felirat került:
„Négyfülű embereknek – Egy kvadrofon felvétel, felár nélkül”
1976 – Boxed 4LP
Egy évre rá ismét készült egy quadrofon kiadás, ezúttal a négylemezes Boxed című gyűjteményes válogatás számára, mely összegzés méltóképpen le is zárta Oldfield első korszakát.
Az addigi életű összkiadására egy teljesen új Tubular Bells keveréssel készültek, mely egyaránt magában foglalja a The Sailor’s Hornpipe eredeti és megváltoztatott verzióját is. Bár ez így csak részben igaz, mert annyira más lett a keverés, hogy inkább egy harmadik, új befejezést kreáltak a meglévő felvételekből. Valamint a dobozban található nagylemezen az első rész fináléja is némileg eltérően, nagyjából egy perccel hosszabban kerül kifejtésre.
1978 – Tubular Bells PD LP
Az ötéves évfordulóra egy képlemezzel készült a Virgin, melynek nemcsak a külcsíne adja az eredetiségét, hanem az újraértelmezett A-oldal is, mely a Boxed-en szereplő átdolgozott finálét mutatja be. Ezúttal sztereóban.
1979 – Exposed 2LP (DVD 2005)
Mike Oldfield első nagyszabású turnéjára a szokásos rockzenei kíséreten túl nagyzenekarral és női kórussal indult el.
A műsor második felében elhangzó Tubular Bells élő előadását azonban nem csak az ismételt áthangszerelés tette különlegessé, hanem az is, hogy a koncerteken a Guilty ékelődött a rész közé. Bár a dupla LP-n végül a legvégére, a Sailor’s Hornpipe helyére került.
1981 – Tubular Bells LP
Az első külső és egyben az első digitális remaszter Ray Janos munkáját dicséri. Tartalmilag megegyezik az első kiadással, de érezhetően máshogy szól.
1983 – Tubular Bells CD
A tízedik évfordulóra időzített első CD kiadást a Crisis megjelenéséhez időzítették. Nem véletlenül. Akinek egy icipici hallása van, nyilván hamar kihallja, kihallotta az szándékoltan hasonló részeket, vagy legalább azok egy részét.
2000 – Tubular Bells HDCD
2000 – The Orchestral Tubular Bells HDCD
Mindkettő Mike Oldfield etalonnak számító millenniumi HDCD sorozatának részeként jelent meg. A hanganyagokat Simon Heyworth, a Tubular Bells 1973-as lemezváltozatának társ-producere és társ-hangmérnöke dolgozta át, hogy a HDCD formátumra immáron mindegyik album anyagából egy-egy friss maszter kerüljön.
2001 – Tubular Bells SACD
A hibrid Super Audio CD sztereó hangsávjai az egy évvel korábbi HDCD-hez készült keverést tartalmazzák, miközben a surround hangsávhoz a Boxed keverést és változatot vették alapul, beleértve a kibővített The Sailor’s Hornpipe zárótételt is.
2003 – Tubular Bells 2003 CD / DVD-A
Az első nagylemez harmincadik évfordulójára Mike újravette az egész művet. A friss felvételeken már az altételek is fel lettek tűntetve. A CD és DVD-Audio kiadáson pedig a szerint is lettek trackelve. További változás, hogy az időközben elhunyt Viv Stanshall helyett ezúttal John Cleese mondta fel a fináléban a hangszereket.
A Tubular Bells 2003 sokkal jobban szól és sokkal precízebben is lett feljátszva az eredeti felvételnél. Mégsem jobb annál. Ugyanis az ihletettség és a feeling viszont még mindig annyival többet ad a klasszikus felvételhez, hogy az eredeti továbbra is verhetetlennek tűnik.
A DVD-Audio változaton hallható surround keverés viszont figyelemre-méltó. Az tényleg bivalyerős lett. Szintén a DVD változaton hallhatók az 1971-es demófelvételek. Bár a címekkel nyilvánvalóan bűvészkedtek. Az Opus One így már, mint Tubular Bells Long szerepel, ami több, mint vicces.
Akárcsak a megismételt figyelmeztetés:
„Ez a sztereó felvétel továbbra sem játszható le öreg bádogdobozokon, bárhogyan vannak is bekötve. Ha Ön ilyen berendezést birtokol, kérjük adja le a legközelebbi rendőrőrsön!”
2003 – Tubular Bells 2003 Introduction DVD / CD single
A 2003-as felvétel nyitótételéből készült egy remix is, melyet a DVD-n is szereplő videokliphez, illetve a spanyol promó CD single kiadás rádiós verziójához használtak fel.
2009 – Tubular Bells LP / CD
2009 – The Mike Oldfield Collection 1974–1983 2CD
2009 – Tubular Bells – Deluxe Edition 2CD+DVD
2009 – Tubular Bells – The Ultimate Edition 3CD+DVD+LP
Az eredeti mesterszalagok felturbózásával, utólagos javításával, a szükséges helyeken való újrajátszásával készült 2009-es keverés a lehető legjobb, ami valaha is készült az eredeti Tubular Bells felvételek anyagából.
A 2009-es kiadvány-variáció zászlóshajója Mike Oldfield a Bahamákon készült új sztereó mixe, mely minden formátumban egyaránt meggyőzően szól. A CD verzión szerepel még a szintén felújított Mike Oldfield’s Single és az eredeti Sailor’s Hornpipe is, Viv Stanshall-al.
A dupla cédés verzió második korongja egy életmű-válogatás. A két CD plusz DVD Deluxe kiadáson viszont az 1973-as eredeti keverés.
A három CD-s Ultimate Edition harmadik cédéje pedig az 1971-es demókat és az 1972-es Rough mixet mutatja még be. Miközben a DVD-n mindkét esetben ugyanaz a program: a 2009-es surrond keverés meghallgatása után a BBC 2nd House Tubular Bells Part One filmfelvételét tekinthetjük meg.
A magam részéről itt be is szüntettem volna az újabb keverések készítését és piacra dobását. A méltatlanul alulértékelt 2009-es változat ugyanis nyerő formulában ötvözi az eredeti erényeit az új technológia lehetővé tette javításokkal és apró változtatásokkal.
2022 – Tubular Bells – 50th Anniversary Celebration (2LP, 2CD 2023)
A Simon Dobson vezényelte Royal Philharmonic Orchestra, a London Contemporary Voices Choir, valamint Brian Blessed narrátor és „barlangi ember” közreműködésével készült jubileumi változatban nem hallható Mike. Viszont mégis nagyon érdekes, mert a nagyzenekar és kórus ezúttal végig együttműködik az elektromos rock hangszerekkel, egy teljesen más összképet és élményt nyújtva, mint az Orchestral Tubular Bells.
A duplalemezes kiadványok a Tubular Bells elhangzása után ráadásként tartalmazzák még az Ommadawn első részét, továbbá részleteket a Hergest Ridge szvitből, valamint a Moonlight Shadow-t.
A színes vinilek szerelmeseinek pedig többféle színváltozattal kedveskedett a kiadó.
2022 – The Tubular Bells – 50th Anniversary Tour – Live At The Royal Festival Hall (2BD / 2DVD 2023)
A szintén RPO produkcióban készült koncertfilm egy, a BBC 2nd House hangszereléséhez hasonló kamarazenekari előadást mutat be, melynek fontos résztvevői a zenészekkel egyenrangú produkciót nyújtó táncos akrobaták is. Oldfield ezúttal sincs jelen a színpadon, de ezúttal talán kevésbé hiányzik, mert a látványos akrobatikus táncszínház bőven elviszi a hátán a showt. Ez esetben abszolút indokolt a képes bemutató.
A Blu-ray változat pedig a HD képminőségen túl abszolút meggyőzően is szól. Méltó az eredeti darabhoz, mely már olyan stabilan beépült a kötelezően ismerendő komolyzenei alapművek közé, hogy senkinek se jutna eszébe megkérdőjelezni a státuszát.
Folytatjuk!
