(Pump Jump Records)

Felpaprikáz, aztán úgy hagy. És közben csinálja, jól csinálja, de még milyen jól!

Amúgy, ez lenne, lehetne a Firkin új lemezének mottója, vagy a zanzásított hatástanulmánya – mindenféle fűszerek használata nélkül (a pálinka alkalmazása persze megengedett). Szerintem legalábbis. Az ördög most inkább a lehetséges aspektusokban lakozik, a részletek bugyrait sem üresítve ki azért. Vegyük hát sorra azokat!

Az egyik nézőpont lényegében az, ami a fűzfaágakkal körbefont, lánglelkű poétáknál a legjellemzőbb: a keletkezés körülményei. Ebbe betekintést nyújt a zenekarvezető, fuvolás Péter Jánossal készített 2021-es interjúm. Visszakereshető természetesen, de itt és most elárulom, a veleje nem egyéb, mint a hátunk közepére sem kívánt pandémia. (Pandémia, mint velő. Ez aztán agyas képzavar, Olasz Sanyi!) Az idegesítő helyzet, amelyben nem sok minden megengedett. A turnézás, koncertezés a legkevésbé. Az otthon-ülés viszont cseppet sem korlátozott, de legalább fáradtságos. Akadtak is művészek, akik időlegesen beleborongtak a tétlenségbe. A zenészek többsége azonban dalírással töltötte a nyakába szakadt fizetés nélküli szabadiságot. Naná, hogy a Firkin is így tett! Az idő-tényező nem játszott, mert nem volt hová sietni. A helyzetnek kellett végül magától megváltoznia, megérnie a lemez-kiadáshoz.

A második: személyi változás a zenekarban, ami tulajdonképp ugyanide (a megfogant covid-átokra) vezethető vissza. A sokáig kétlaki, de szerbiai illetőségűnek megmaradt Kovács Nemes Andor helyét át kellett vennie valakinek, a határokon belülről. Végül az ex-Zságbamacska énekese, Kelemen Ákos lett a valaki. A teljes lemezanyagot megelőző klip, a Still Alive! óta tudjuk, nem semmi a srác! Én sem árulok zsákbamacskát, ezért elárulom: remekül beleillik a Firkinbe!

A harmadik szempont a legfontosabb: maguk a dalok. Egy rossz szavunk sem lehet rájuk, sőt! Annyira jól sikerültek, hogy valamennyi kelta rock-fan megtalálhatja a kedvére valókat a tucatnyi, hibátlan nótából.

A The Drunken Angels Club nem kevesebb, mint a tökéletes ráhangolódás. A kérdésem csak annyi: kérhetek oda én is tagságit? Az egyik kritérium teljesítése simán megy, de az angyalságra bevallom, gyúrnom kell.

Vannak nóták, amelyek dallamosak és első hallásra felkeltik a hallgató figyelmét, mégis koncert-körülmények között érvényesülhetnek igazán. (pl. a Santiana, a Step It Out Mary, a Ticktack, a For A Life, az új köntöst kapott tradicionális Finnegans Wake, vagy a Stir It Up) Kellenek az efféle dalok, hiszen ahogyan a srácoknak fent a színpadon, nekünk is kötelező megőrülnünk annak előtte! Nos, a rásegítés minőségére egy rossz szavunk sem lehet!

Van egy kedves, instrumentális, pörgős, fuvola-centrikus kakukktojásunk, a Haiku.

Nem utolsósorban slágergyanús darabok is készültek, amelyek miatt kényszeresen elő kell kapnunk a lemezt újból és újból! Ilyen a már említett, kislemezen megismert Still Alive!, a lágy, bensőséges hangulatú How We Love, vagy a lemezanyagot méltóképp lezáró The Boys Are On The Loose.

A fenti „kategóriák”, tartalmak persze formálhatóak, variálhatóak, mintegy az igények testre szabása jegyében.

Összességében egyébként feltűnő a hangszerelés kiforrott egysége, amely jellegzetes megvilágítást, profilt kölcsönöz a zeneanyagnak.

Talán mondanom sem kell, a felvétel minősége is okés. Naná! Ha egyszer elérte a Firkin a nemzetközi minőséget, miért engednének belőle? A jó hangzás nem annyira fűszerezés kérdése, hanem alapvetés. Ha úgy tetszik, a muzsika sava-borsa.