Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rock életben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
Nyolcadjára a Nevada balatoni fellépéseinek és második nyugat-európai turnéjának sztorijait elevenítettük fel. Köztük a szakmai körökben máig legendásnak számító frankfurti P. Box – Nevada jam session, illetve egy másik legenda, az útközben épített gitár történetével.
Az előző részben ott tettük le a lantot, hogy több, mint két év külszolgálat után hazaindultatok a hajóról, illetve Németországból. Miként folytatódott a pályafutásod?
Jóformán nem is pihentünk, mert szinte azonnal lementünk a Balatonra, a Beloiannisz hajón játszottunk egy hónapot Siófokon. Azon felül, hogy így nem voltunk kipihenve, ősszel beleestünk egy Skála divatbemutató sorozatba, ami aztán az egész évszakot átívelte. Aztán valamikor október végén számomra egy jó időre véget ért a Nevada.
A divatbemutatón kiket kísértetek? Végig élőben ment a műsor?
Igen, élőben ment, és nem csak a divatbemutató volt, hanem azok a vendégművészek is felléptek velünk élőben, akikkel már össze voltunk szokva, mielőtt kimentünk Németországba. Csak nyilván amíg kint voltunk, nem mi voltunk a kísérők… A korábban felsoroltakon túl Zoltán Erika és az akkori barátja táncoltak Karda Bea mögött. Abban a programban volt még Sárosi Kati, Dékány Sarolta és Koós János, akiről nem is gondoltuk, hogy szaxofonozik.
Koós Janinak volt egy száma, Az öreg hangszeren, ha játszom, aminek a közepén felkapta a szoprán szaxofont és fújt egy jó kis hangszerszólót. A lemezen egyébként a szám közepén nincsen szaxofon…
Igen, épp mondani akartam…
Hát a koncerteken volt. Mindenesetre alaposan meglepett minket vele. Főleg, hogy nem bohóckodott, hanem tényleg meg tudta szólaltatni. Voltak általunk addig nem ismert új fellépők is. A zenei rendező egyébként Rusznák Iván volt, aki ezek szerint tág teret adott a művészeknek, hogy mindenki ki tudjon bontakozni.
Mi történt az őszi ORi-műsor után? Miért ért véget az első Nevada tagságod? Egy időre el is tűntél…
Miután lement a műsor, olyan mértékben kiábrándultam az egészből, hogy volt bennem egy menekülési vágy, hogy ezt én így nem akarom tovább csinálni…
Miért volt menekülés? Meg tudod fogalmazni, hogy konkrétan miből ábrándultál ki?
Már nem tetszettek a műsorok. Addigra már nem szívesen játszottam azokat a dolgokat és elhagytam a zenekart. A sok vízi élet közben elkezdett érdekelni a vitorlázás. Megismerkedtem olyan emberekkel, akik építettek maguknak hajót és akkor az a dolog kezdett nagyon vonzani. Ismeretségi lehetőségek folytán bekerültem egy céghez, akik üvegszálas poliészter technológiával foglalkoztak és többek között hajót is építettek belőle. Én is szerettem volna egy hajót építeni, annak érdekében a poliészter technológiát is ki akartam tanulni, hát én lettem a mintakészítőjük. Majdnem három évig ott voltam, sikerült az akkori körülmények között viszonylag sikeresen megtanulnom, amire szükségem lehetett.
Közben elmúlt majdnem három év és nem láthattunk, hallhattunk gitározni.
Hát igen, 1982 késő őszétől ‘85 nyár közepéig csináltam a műanyagozást a fóti MÜFA-nál. Oda jártam ki minden nap Mátyásföldről. Majd egyszer csak, 1985 egyik tavaszi délelőttjén látom, hogy Kabóca kocsija ott áll a telepen, ő pedig valakinél kérdezősködik. Gyorsan elé mentem a borzalmas műgyantás melós ruhámban. Alig ismert meg, időközben akkora lett a hajam, meg a szakállam. Szóval el voltam vadulva… (nevet) Majd azt mondtam neki, hogy: „Te gyanús vagy nekem.” „Miért?” – kérdezte? „Mert te nem jössz véletlen, azt gyanítom, hogy neked gitáros kell”. (nevet) Amire csak annyit felelt, hogy „Igen. Te.” „Na, de hát ott van nálatok Závodi János, hazánk leginvenciózusabb gitárosa.“ – érdeklődtem tovább. Csak annyit reagált, hogy hagyjuk, hosszú történet…
Hamar meggyőzött?
Akkor már úgy voltam vele, hogy kezdtem unni ott, kint Fóton. Pedig kifogástalan mintákat készítettem, szóval benne voltam a vastagjában. Már a nevem is ment a szakmában, mint mintakészítő. Számtalan dolognak, mint például a legelső siófoki csúszda lecsúszó elemeiből kettőnek a mintáját is én készítettem. Ez volt az egyik fele.
Aztán meg, mivel a hajóépítéshez pénz kellett, visszamentem a zenekarba, ahonnan akkor távozott Ligeti Ibolya és Závodi Janó.
Mi volt a Nevada felállása, mikor visszatértél az együttes kötelékébe?
Természetesen Kertész László „Kabóca” dobolt, én pedig ismét a szólógitáros posztra kerültem. Dancsák Gyuszi még egy ideig a Nevadával maradt, de egy évvel korábban távozott, mielőtt visszamentem volna. Helyette Torontáli Pista lett a basszusgitáros.
Egy darabig úgy volt, hogy két billentyűssel játszunk. Az egyik Gallai Péter, aki aztán követte Závodi Janót és szintén kilépett.
A másik pedig Hetényi Kálmán, aki annakidején még a Ki Mit Tud-os zenekarunknak volt a billentyűse, az egyik jazztanszakos. Aztán, amikor megalakult az új Nevada, akkor lefotóztak minket egy stúdióban.
De még az első koncert előtt kilépett Gallai Peti, mondván, neki még jár egy nagylemez. Így újra kellett szervezni az együttest. Maradt Hetényi, Torontáli, Kertész, meg én. Kabóca hozott egy lányt, Bíró Zsuzsát, aki úgy tudom, hogy konzervatóriumban vagy főiskolán végzett. Zsuzsa csinos volt, akkor 22 éves, baromi jól mozgott és az éneklés mellett művészi színvonalon hegedült. Ezzel a bandával összepróbáltunk két-három hét alatt és már mentünk is le újra Siófokra. Aztán egy hónapig a Beloiannisz fedélzetén játszottunk, mint már korábban is. Mivel a siófoki csúszda elkészítésében közreműködtem, nekem is, meg a nagy fiamnak, Mikinek is ingyen csúszási lehetőségünk volt. Egész nap csúszdáztunk. (nevet) Este meg játszottam a hajón.
Mire az lejárt, Torontáli Pisti is megunta a dolgot és elhagyta a zenekart. Akkor jött Fekete Pisti, Szaxi Maxi legkisebb öccse, aki érdekes módon szintén gyönyörűen basszusgitározott. Miközben az ország egyik legnagyobb trombitása volt. Ő is jóval fiatalabb volt nálunk. Körülbelül kilenc évvel fiatalabb, mint én, de a híre akkorra már túljutott az ország határain, mint tehetséges magyar jazz trombitás. Aztán ezzel az ismét megújult zenekarral az ősz folyamán másodszor is kimentünk Németországba.
Hol kezdődött a második kör?
Úgy emlékszem egyből Frankfurtba mentünk, a repülőtér közelében lévő Steingenberger Airport Hotelbe. Ott egy magyar származású ember volt a főnök, szerintem értett is magyarul, de sohasem szólalt meg, csak németül. (nevet) Aztán Ausztriában folytattuk, majd vissza Németországba, onnan tovább pedig Svájcba. Ahonnan vissza megint Németországba. 1987. május elsején Fekete Pisti elhagyta a zenekart és hazajött.
Ki érkezett a helyébe basszusgitározni?
Zwolenszky Ferenc „Mario”, az Universal együttes korábbi énekese. Aki az éneklés mellett szaxofonozott és gitárja is volt. De, hogy basszusgitározott volna előtte, arról nincsen tudomásom. Mindenesetre egy hónappal korábban, mielőtt elkezdett volna velünk fellépni, kiutazott, ha jól emlékezem, Frankfurtba és minden nap próbáltunk vele.
Mennyire változott a zenekar repertoárja és megszólalása a különböző tagcserék hatására?
Voltak számok, amik kiestek, de lettek helyettük más dalok. Fekete Pistivel veszítettünk egy nagy zenészt. Tehát kiesett ugyan a trombita és egy pár dal, amit nem azért nem vettünk át a Ferivel, mert nem tudta volna elénekelni, hanem nem akartuk az időt tölteni vele, amíg fáradságos melóval megtanulja. Helyette átvettünk az ő kész és félig retro repertoárjából egy rakás dalt, amit nem kellett sokat próbálni, mivel azokat mindannyian ismertük. A magam részéről örültem is, mert változott a műsor. Igaz, hogy nem volt többé trombita, de Hetényi Kálmánnál azért néha előkerült a szaxofon. Mivel Ferivel jól szóltak a vokálok, gördülékeny volt az átállás. Kálmán néha szájharmonikázott, meg volt egy tangóharmonikája is, amit ritkán, de elővett. Nem érdemes kíméleteskedni, a szaxofon nem az ő hangszere volt… Az intonáció és az előállított hang minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. De olyan örömmel fújta, hogy benn hagytunk a repertoárban egy-két könnyebben játszható számot, amiben kedvére fújhatott…
Egy-két olyan helyen is játszottunk a Nevadával másodjára, mint az első körben: Frankfurt, Bad Salzuflen, Hamburg. A retro dalok terén is jól jött a műsorfrissítés.
Mennyiben voltak ezek a nyugati szereplések koncertek és mennyiben vendéglátózás?
Ha a Magyarországon elterjedt fogalomról van szó, akkor utóbbi semmiképpen. Azért nem nevezném vendéglátózásnak, mert leginkább dance klubok, hatalmas nagy termek voltak a fellépő helyek. A Bayerische Zell Hamburgban kétszintes volt, ezren is befértek a szomjas sörivók. Azokon a helyeken az úgynevezett vendéglátózásnak nyoma nem volt. Az aktuális Top 10 számait kellett játszani koncert színvonalon és úgy kellett szólni, mint a lemez. Aki nem tudta megugrani, úgy vágták ki, mint macskát…
Megtörtént olyan is, hogy a főnök előbb meghallgatta a bandát rögtön a beszerelés után még napközben, hogy mit ereszt rá a közönségre este. Ha nem találta jónak, akkor nem engedte színpadra. Az elején nekünk is volt olyan alkalom, hogy a főnök morgott, hüppögött, pufogott, hogy ez vagy az nem gyári. Hiába volt szépen megcsinálva, mert voltak ott is olyan ládák, amiket én csináltam. De Hetényi öreg, nagy Peavey fesztivál szettje, amit vittünk magunkkal, az se tetszett. Mert addigra ott már háromutas ládákkal játszottak a zenekarok. Nem túlzás, többnyire tényleg nagyon jó minőségben szóltak.
A másik, amiért akkor az nem vendéglátózás volt, hanem komoly zenélés és komoly munka, hogy rengeteg új dalt kellett tanulni.
Gyakorlatilag egy feldolgozás zenekar voltunk, a műsornak muszáj volt folyamatosan aktuálisnak maradnia. Nem lehetett nagyon sok régi dalt játszani, amiket ugyan kedveltünk, meg ugye a fiatalságunkból is hoztuk. Ennek ellenére azért volt egy retro-blokkunk, amit többnyire mindenütt szerettek, de amellett nagyon is ajánlatos volt az aktuális Top 10-es slágerlista számaiból minél többet előadni. Az eredetivel megegyező formában, közelítőleg lemez-minőségben.
Majd hétről-hétre megújulni, mert jöttek az újabb listák és az újabb turnusok. Ehhez képest egy vendéglátós zenekar mindig ugyanazokat az örökzöldeket nyomja. Jól, rosszul, mindegy, mert eleve az ittas közönség szép emlékeire alapoznak.
1985-ben vagy ’86-ban például kiket, miket játszottatok? Akkoriban nem nagyon volt középút, vagy a brit és német heavy metal alapvetések, vagy a funky disco, vagy az eurodisco slágerek vezették a nyugat-német listákat.
Sajnálatos módon ‘85-ben nagyot változott a zenei divat. Baromira kezdett beindulni a Modern Talking, C.C. Catch, Bad Boys Blue vonulat. De persze olyanok is nagyon mentek, mint Lionel Richie. Egyiket sem lehetett vendéglátós módon előadni. A Bad Boys Blue ráadásul már zeneileg is elég komoly volt, legalábbis a billentyűk terén mindenképpen.
Nem volt abban semmi meglepő. A „német Emerson”, az egykori Triumvirat főnök Hans Jürgen Fritz volt a stúdió-billentyűsük és egyben a hangszerelőjük. Az lett volna inkább csoda, ha nem jó.
Nagyon szerették a dalaikat. Aztán még játszottunk például a Gazebo-tól az I Like Chopin-t vagy Stevie Wonder-től az I Just Called To Say I Love You-t. Ez utóbbit én is énekeltem. Eleve egy jó szám, de annak akkor úgy is kellett szólnia, ahogy a rádióból vagy a lemezről megszokták. Az volt a szerencsénk, hogy amikor még velünk volt Fekete Pisti, bármikor elő tudta kapni a trombitáját, addig Bíró Zsuzsi ment a billentyű mögé basszust játszani.
Felvettük a repertoárba James Brown-tól a Living In America-t. Amit úgy játszottuk, hogy a Hetényi kijött a billentyű mögül szaxofonozni. Fekete Pisti trombitált, Bíró Zsuzsi meg egyszerre nyomta a szintetizátoron a basszust, meg a billentyűs részt. Mondhatnám „hivatalosan“ szólalt meg a dal. Később itthon is játszottuk, a Beloianniszon 1986-ban, amikor egy hónapra hazajöttünk „szabadságra”, ami abból állt, hogy azonnal lementünk Siófokra, egy hónapig zenélni…
Egy amatőr felvételen visszanézve a hajón játszott előadásunkat, nem kellett szégyenkeznünk. A Beloianniszon kiegészült a „Nevada fúvóskara” még egy fúvóssal, aki egy pozaunnal szállt be a produkcióba. Márkus Árpi, az akkori technikusunk, aki néha kijött a keverőpult mögül és beállt Fekete Pisti és Hetényi Kálmán közé. De a szám, mindig, mindenütt, minden formában tarolt. A Bayerisch Zell-ben, ahová a frankfurti légibázis összes szabadnapos amerikai katonája járt, tömegével énekelték velünk kórusban. Nagyon tetszett nekik.
Utána merre jártatok még?
Siófokról egyből vissza Németországba. Egy Celle nevű városkában, egy kastélyban, az ifjú gróf esküvőjén játszottunk egy három estés gálát. Örökre emlékezetes marad az a szeretet, a fogadtatás, a bánásmód, az ellátás, vagyis a grófi családdal közös étkezések az elegáns kastélyban. Mintha a középkorba kerültünk volna vissza…
Volt a műsorunkban egy úgymond „magyaros” show, mikor Bíró Zsuzsi magyar népviseletbe öltözve adta elő a hegedűn a Brahms-tól az V. magyar tánc-ot, aztán a Monti Csárdás-t, befejezésül pedig A pacsirta dallamait. Igaz ugyan, hogy a három közül egyik sem magyar, de ez láthatólag nem érdekelte a díszes, elegáns, főúri közönséget. Tombolva ünnepeltek minket.
A harmadik estét viszont sietve fejeztük be. Elbúcsúztunk, mondván, hogy este már a svájci határ melletti Bad Säckingenben kell kezdenünk a következő munkát. Gyorsan bepakoltunk és tűz! Éjfélkor elindultunk, már vagy húsz perce úton voltunk, amikor rájöttünk, hogy elnéztük a naptárt, egy nappal később kellett csak Bad Säckingenben kezdeni… Na, vissza a kastélyba, ahol addigra az estélyi ruhás, finom úri társaság már félig lerészegedett. Lelkendezve fogadtak minket, amikor kiderült, hogy reggelig maradunk. De már nem szereltünk fel újra… A nagy előcsarnokban állt egy szuper hangversenyzongora, annak felnyitották a tetejét, majd még a szaxofon és Zsuzsa hegedűje is előkerült a tokjából. Nem kevesen voltak, akik viszonylag elismerhető színvonalon zongoráztak. Előkerültek Brahms és társai. El lehet képzelni, hogy micsoda éjszaka volt…
Azután a megszokott havi váltásokkal dolgoztunk. Minden hónapban más városban, de idővel már „lazább “ munkatempóban. Ez azt jelentette, hogy például a Steigenberger Airport Hotelben, a Montgolfier Room nevű helyen majdnem két hónapig úgy játszottunk, hogy csak a hétvégeken kellett zenélni. Az idő alatt többször is hazaruccantunk.
Egy alkalommal, csak Kabócával ketten jöttünk. Éjfélig játszottunk, utána egyből beugrottunk az autóba, egy Fiat 132-esbe, mert Kabóca eltökélt szándéka volt, hogy reggel ő viszi a kislányát az iskolába. A frankfurti repülőtérről a zuglói Dorozsmai utcáig ezer kilométer az út. Reggel fél nyolckor pont akkor álltunk meg a ház előtt, amikor a kis Zsuzsi éppen kilépett a kapun. Útközben viszont nem mertem a kilométerórára nézni…
Egy másik ilyen hazaruccanás után visszafelé, valahol Ausztriában egy magyar kisbuszt előztünk. Amikor melléjük értünk, akkor láttuk, hogy egy zenekar. Az egyezményes hadonászást követően a következő Rastplatz-on kigurultunk, majd ők is. Kiderült, hogy a P. Box együttes utazik, cuccal, technikussal Brémába, valamilyen nemzetközi rock-megmérettetésre egy óriási koncertre. Elmondtuk, hogy mi meg állandóra vagyunk Frankfurtban és meghívtuk őket, amikor visszafelé jönnek, egy látogatásra a lokálba, ahol játszottunk. Megadtuk a címet, térképet rajzoltam, Elköszöntünk. „Oké, majd jövünk…”
Pár nap múlva mi voltunk a leginkább meglepve, amikor este megjelentek. Az ajtónálló először nem akarta beengedni őket. Bejött, majd szólt az egyébként magyar származású főnöknek, hogy valami vad rockerek bőrben, szegecsben, csapzottan jöttek meglátogatni a zenekart, vagyis minket. A nagyfőnök kiment és személyesen kísérte be őket. Leültek mellé és az egész műsorunkat végighallgatták. Majd a végén igen elismerően nyilatkoztak, hogy ez nem akármi meló. Tetszett nekik.
Mivel Kabóca is éppen azon a napon tudta meg, hogy megszületett Gábor nevű fia, annak okán megkértük a főnököt, hogy hadd maradjunk a „Feierabend“ után is bent, még egy kicsit ünnepelni. Majd a személyzeti kijárón távozunk, mindent rendben hagyva. A főnök mosolyogva letett az asztalra két üveg whiskey-t, meg hoztak egy láda sört és ott hagyták a két bandát… Életem egyik legemlékezetesebb éjszakája volt. Óriási jam session lett a dologból…
Az valamikor a ‘86 májusi NSZK turnéjuk során lehetett. Emlékszel esetleg a dátumra? Milyen felállásban nyomult akkor a P. Box?
1986. május 20-án, ami biztos, mert mint már említettem aznap született Kabóca fia. Az akkori P. Box együttest pedig a következők alkották: Zselenc László „Zsöci” volt a basszusgitáros, Pálmai Zoli a dobnál, Varga Miki ének, Cserháti Pityi orgona meg a gitáros Bencsik Samu, akit különösen tiszteltem. Akkor láttam őket utoljára. Aztán Bencsiket és Cserhátit már soha többé. Nyugodjanak békében!
De előtte viszont még többször is összefutottatok a Bencsikékkel.
Voltak olyan fellépések, ahol a P. Mobil után játszottunk. Olyan alkalom is, ahol előttük. Persze, mikor így összefutottunk olyankor nem ér rá a zenész haverkodni, a kapkodás meg a beszerelés közepette. Egyszer mikor épp ők játszottak előttünk, volt alkalmam megnézni Samuék akkori műsorát.
Ami a leginkább megmaradt bennem, hogy Mareczky Totó olyan vastag verőkkel dobolt, mint a seprűnyél, de még azokat is széjjel bírta verni… (nevet) Amikor lerámolták utánuk a színpadot, annyi forgács meg szilánk maradt utána, mint egy asztalos műhelyben. (nevetés)
Miként zajlott a legendás frankfurti P. Box – Nevada jam session?
Egymásnak adogattuk a gitárt Bencsik Samuval, miközben a billentyűkön néha egyszerre ketten játszottak. De volt úgy is, hogy hárman, egymás mögött állva. Minden lehetséges dolog el lett játszva. Bencsik Samu csodálatosan gitározott. Arra az éjszakára elfelejtettük az aktuális német slágerlistát. Varga Miki még a vén Európát is elénekelte… Mire kifáradtunk, már majdnem dél volt. A whiskey, meg a sör természetesen mind elfogyott. De, mivel a sofőr nem ivott, a banda elbúcsúzott, majd beszálltak a buszba és szinte azonnal indultak is haza. Utána még sokáig nem bírtam elaludni, annyira a hatása alatt voltam az éjszakának…
Bencsik Samuval korábbról is ismertétek egymást?
Igen. Még akkorról, mielőtt a P. Mobil tagja lett.
A Beatrice korszakában, vagy még korábban? Hol játszott akkoriban?
Emlékezetem szerint a kettő között még a Schuster által átalakított Gesarolban is gitározott. Úgy tudom, hogy abból lett a Mobil. Igen, Samut a Beatrice korszakából ismertem. Akkor találkoztunk először, amikor a mi későbbi Nevada-billentyűsünk, Nagy Károly és Temesvári Pepó is ott játszottak, Csuka Mónika és Nagy Feró társaságában.
Milyen embernek ismerted meg őt? Samu tényleg olyan békés szelíd srác volt, amilyennek mesélik, aki rendkívül szerényen viselte a zsenijét?
Ez pontosan így igaz. Meg tudom erősíteni. Nem voltunk barátok, de tudtunk egymásról és persze néha véletlenszerűen találkoztunk is. Még abból az időből is vannak halvány emlékfoszlányok, amikor a hetvenes évek elején az Állami Pénzverdében levizsgáztam és aranyműves lettem, úgy rémlik, hogy ő is annak készült… Szerény, csendes srácnak ismertem, már amennyire megismerhettem a ritka összefutások alkalmával.
Samu egy megfontolt, precíz fiú volt és mindig nagyon ápolt. Kitűnt a környezetéből.
Szerinted volt akkoriban nála jobb gitáros Magyarországon? Radics, Tibusz, Menyus, Tánci, Varga Janó, Fischer Laci, vagy valamelyik másik hazai virtuóz?
Ezeket a gitárosokat soha nem hasonlítottam össze egymással, és szerintem nem is nagyon lehet. De be kell vallanom, hogy a magyar gitárosok közül, amióta csak feltűnt a hetvenes évek elején, Tátrai Tibinek vagyok a mai napig a nagy tisztelője.
Min játszottatok? Akkor már kész volt az odakint, menet közben épített gitárod?
Akkor még nem volt kész. Tehát a Mikádó-féle Gibsonon, meg egy tartalék Strat utánzaton nyomtuk. A Gibson eredeti hangszedői helyén akkor már DiMarzio Distorsion pickupok voltak. Samunak nagyon tetszett a hangja, különösen azzal Marshall JCM-800-as fullcsöves kombóval, amit már Németországban vásároltam.
Ő nem vette ki a buszból valamelyik hangszerét a frankfurti jameléshez?
Nem láttuk értelmét, mert csak egy erősítő volt velem, ami egyszemélyes volt. Persze utólag én is elképzeltem, hogy milyen lett volna, ha egyszerre ketten gitározunk. De nem volt belőle probléma. Samu végtelen nyugalommal, végig fegyelmezetten vett részt a jam session-ben. Én ritkán voltam képes az övéhez hasonló önfegyelemmel improvizálni. Csak bámultam a lenyűgöző gitárjátékát, ami mindig is tetszett nekem.
Mit kell tudni arról a Startóról? Illetve mikor kezdted el az opus magnumnak számító új hangszer építését?
A németországi idők folyamán vettem egy olcsóbb, Strat formájú gitárt tartalék hangszernek, ha szakad a húr, vagy a fő hangszer tragikusan elhangolódik, akkor legyen egy másik, amivel azonnal lehet a játékot folytatni. Egy olcsó hangszer volt, aminek a minősége éppen, hogy súrolta azokat az igényeket, amelyek az évek folyamán egy gitárral szemben kialakultak bennem. Azonban nem szándékoztam drága hangszert vásárolni.
Mivel a Mikádó-féle Gibson két eredeti hangszedője ki volt szerelve, az adta az ötletet, hogy a későbbi „opus magnumnak” számító hangszert megépítsem. Először vettem a kettőhöz még egy ugyanolyan mini Humbuckert, harmadiknak. Majd, mivel volt egy időszak, amikor többször is volt lehetőség rövid időkre hazaruccanni, megformálódott bennem a nagy terv: egy új gitár készítése…
Még az első turnus idején történt Hamburgban, hogy megláttam az utcán egy lomtalanítási hulladékhalmaz tetején egy mahagóni asztallábat, ami körülbelül 20×20 centiméteres keresztmetszetű, belül nem tömör szerkezetű volt. De az oldalfalai 20 milliméter vastag egyenes, sima felületű lapokból álltak. Hát felmásztam érte és a következő hazajövetelkor magammal hoztam, egy másik darab, szintén Hamburgban vásárolt mahagóni anyaggal együtt.
Egy jó barátom műhelyében gyorsan elvégeztem rajtuk a szükséges gépi munkákat és egy bőrönd összeválogatott szerszámmal együtt kivittem Németországba. Ott készült el a gitár. Gyakorlatilag útközben, zenészlakásokban, sokszor lehetetlen körülmények között…
Ez alatt konkrétan mit kell érteni?
Konyhaasztalon, ablakpárkányon, ágy szélén. Szóval néha igen vidám körülmények között dolgoztam. (nevet) A zenekar jóindulatú türelme által támogatva. A gitár felszereltsége terén nem spóroltam, minden szerelvénye prémium kategóriás példány volt. Például már akkor Kahler tremolóval szereltem fel, akkoriban itthon jóformán nem is ismerték ezt a márkát. Az ára még ma is szívfájdító egy akkori ütött-kopott példánynak.
Az a szomorú, hogy többségében még ma sem ismerik az ilyen ínyencségeket. Azért is szól szinte minden új hangfelvétel egyformán és középszerűen, hogy finoman fogalmazzunk… Mikor értél a munka végére?
1987-ben februárban hazajöttünk egy rövid időre. Akkor lett itthon befejezve, lakkozva és összerakva Medgyesi Tibor baráti segítségével, illetve hát valójában majdnem minden az ő munkája volt a finisben. Nagy-nagy köszönet érte! Kivételesen nagyon elégedett voltam, és még Tibinek is tetszett a hangszer, ami nagy elismerésnek számított egy mesteri színvonalon dolgozó gitárkészítőtől.
Tehát akkor valamikor ‘87 tavaszán kezdted használni?
Április elsején Frankfurtban kezdtünk a Bayerisch Zell-ben. Reggel érkeztünk meg, majd pihenés nélkül összeraktam a színpadon a cuccomat és egész délelőtt „vallattam” az új gitárt, ami a későbbiek folyamán, hosszú éveken keresztül a fő hangszerem lett.
Valamint rekordidő alatt legendává is vált…
Tény, hogy idővel ismert lett az itthoni zenészek között is. Többször is kölcsön kérték stúdiózni. Többek között az omegás Molnár Gyuri. Aki Enyedi Ernő stúdiójában, a Protonban játszotta fel a szólólemezét. Szigi (Szigeti Attila – a szerkesztő) a Tormentorból szintén ugyanott. Kukovecz Gábor Törökbálinton stúdiózott vele. Ha jól tudom, nem csak az akkori Pokolgép, hanem az első Metal Lady lemez felvételein is használta több szám felvételeihez. De Jenei Szilveszter is elég gyakran elkérte, amikor az R-GO-val koncertezett. Egyébként Enyedi Ernőnél sokan megcsodálták. Többek között Tátrai Tibi és a Menyus is elismerően forgatták a kezükben. 1991 őszén pedig még egy, a mindenkori világranglistán előkelő helyen szereplő muzsikus, az egyik legnagyobb gitáros legenda kezében is volt pár percig, de ez egy későbbi történet.
Igen, arra is visszatérünk hamarosan. De előbb még fejezzük be a Nevada második nyugati körét. Mi lett a másik gitárod sorsa?
A Patai Mikádó féle agyonjavított Gibson De Luxe-ot Németországban Bayreuth környékén egy hatalmas hangszerboltban kis ráfizetéssel elcseréltem egy Fender 25th Anniversary Stratocaster modellre, amit én marha az ősz folyamán itthon eladtam. Később persze nagyon megbántam.
Áprilisban végig Frankfurtban játszottunk a Bayerisch Zell-ben, ahonnan Fekete Pisti honvágyától vezérelve véglegesen hazajött. Utána Bad Salzuflenben már Zwolenszky Ferivel folytattuk a melót. Májusban már újra Hamburgban, a Reeperbahnon zenéltünk egy hónapig az ottani Bayerisch Zell-ben. Június elsején Cuxhavenben hajóra szálltunk, de csak egy rövid útra, Helgoland szigetére egy három és fél hónapos szerződéssel.
Helgoland egy kis sziget, Cuxhaventől északra, talán háromszor nagyobb, mint a Margit-sziget és bár Dániához is közel van, de Németországhoz tartozik. Elég különleges hely, a németek egyetlen igazi nyílt tengeri szigete, pontosabban szigetpárosa, mert mellette van a kistestvére, a Helgolad-Düne. Mindkét világháború alatt tengeralattjáró támaszpont volt. Még a mólók megvoltak a sínekkel, amikor ott játszottunk, ahonnan berakodtak a tengeralattjárókba. Ott volt a második németországi fellépéssorozatunk utolsó helyszíne, majd onnan jöttünk haza.
De az a három és fél hónap elmondhatatlanul gyönyörű volt. A szél soha nem állt el teljesen, de viharos is csak ritkán volt. Csak csodálatos tisztaság mindenütt és kristálytiszta levegő. A jachtkikötő pedig nem csak hétvégeken volt zsúfolt. A hely, ahol játszottunk, elegáns volt, a kaja viszont csapnivaló. Vásároltam egy csónakban használatos rövidebb, de erősebb horgászbotot teljes felszereléssel és életemben először elkezdtem horgászni. Hamar belejöttem. Három hónapig jóformán csak halat ettem. Azt, amit a tengerből fogtam ki a hullámtörők végein, majd a zenészlakás konyhájában elkészítettem. Volt egy kikötői pavilon, ahol délután egy órát kellett játszani, amit átruháztunk a hegedű-zongora duettre, így nem kellett napközben át, meg visszarámolni a felszerelést. Kálmán és Zsuzsi pedig vidáman megoldották a bulit, egészen sajátos, külön kis repertoárt kialakítva és néha nagy sikert elérve…
Készült egy fénykép a kikötői pavilonban Helgolandon. Bal oldalán Zwolenszky Feri, középen Bíró Zsuzsa, a jobb oldalon én. Hátul, az elektromos dobnál Kertész László „Kabóca”, előtte Hetényi Kálmán, aki alig látszik a szinti mögött. Az az utolsó kép arról a Nevadáról. A kezemben pedig az a Fender 25th Anniversary Stratocaster gitár látható, amit én marha, a hazajövetelünk után gyorsan eladtam. Pedig meg kellett volna tartanom. Soha nem kellett volna semmilyen másik gitárt vennem…
Esténként a Kursaal-ban játszottunk. De nem voltak hosszúak az esték, mert rendszeresen jöttek más fellépők is műsort adni. Olyankor újra a keverőpulthoz ültem, hangosítottam. Egy alkalommal a Los Paraguayos együttest is játszott, akik bámulatosan zenéltek…
Egyszer egy szabadtéri rendezvényt is hangosítottam, melyen többek között beszédet mondott Bernhard Vogel német politikus. Éppen akkor gyújtottam rá egy cigire, amikor a levegő tisztaságáról, meg a környezetvédelemről kezdett beszélni… A hallgatóságból többen ingatták a fejüket, így aztán rájöttem, hogy hülyeséget csináltam és gyorsan elnyomtam a spanglit. Aztán nem sokkal később hazajöttünk. Azóta leszoktam, már vagy húsz éve nem dohányzom.
Mikor és hol értesültél Bencsik Samu halálhíréről?
Még akkor, szinte azonnal. 1987. szeptember végén. Talán egy hete voltunk itthon, vagy még rövidebb ideje. Akkor jöttünk haza Helgolandról.
Mit éreztél, gondoltál akkor?
Végtelen szomorúságot. Érthetetlen volt az egész. Főként, hogy az önjelölt „bennfentesek” össze-vissza meséltek mindenféle hihetetlen dolgokat. Samut ismerve -már, amennyire ismertem- szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy képes lett volna eldobni magától az életet…
Folytatjuk!
Fotók: Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
