– Barba Negra Red Stage, 2025. március 2.

Udo Dirkschneider és bandája kellőképp megünnepli az Accept leghíresebb albumának, a ’Balls To The Wall’-nak negyvenéves jubileumát, hiszen az aktuális koncerteken hiánytalanul előadják a lemezt. A német ötös annak idején ezzel az alkotással lépett be a heavy metal legfelső ligájába. Bár két évet késik ez az ünneplés (1983-ban jelent meg), senki nem kérdezte a fáziskésés okát. Ráadásul lemez is megjelent újra felvéve, erről egy külön írásban foglalkozunk hamarosan. 

Több, mint 40 éve, a 80-as évtized első felében találkoztam először az Accept zenéjével. Egy cimbora hozott egy kazettát, melyen egy dalszelekciót hallgathattunk a ’Breaker’, a ’Restless and Wild’ és a ’Balls To The Wall’ albumokról, aztán nem sokkal később megismertük mindhármat teljes egészében.

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ezen a vasárnapi csepeli estén Udo, ezúttal Dirkschneider néven fellépő zenekara ugyanezen albumokról állította össze a koncertprogramot, még a ’Metal Heart’ korongot hozzápasszintották a repertoárhoz, hogy teljes legyen az Accept legjobb korszaka. Szóval, így négy albumról szólt a műsor.

Mielőtt elmerültünk volna gyermekkorunk emlékezetes dalaiba, két formáció is fűtötte a hangulatot. A német és olasz muzsikusokból álló, két énekest felvonultató All For Metal, ahogy a nevük is mutatja, a műfaj legtradicionálisabb vonalát viszi. Az eddig két albumot kiadó csapat külsőségekben is hozta a műfajt a félmeztelen, bőrnadrágos frontemberekkel, az álarcos basszusgitárossal és két vagány gitáros hölggyel. A paródia ízét is éreztem az előadásukban, időnként – szándékosan – túltolták a metálbandák attitűdjét. Szórakoztató jelenség a csapat, amit a közönség értékelt is.

A Crownshift egy finn formáció, a Nightwish, a Children Of Bodom és a Wintersun egykori zenészei alapították 2022-ben. Zenéjük a modern metal kategóriájába tehető, időnként belemennek melodikusabb death metal-dalokba is. Groteszk módon kezdődött ez a buli is, ugyanis Tommy Tuovinen énekes – vélhetően poénból- eltévesztette a banda nevét és a második felét véletlenül „shit”-nek ejtette, amiért elnézést kért. Tavaly jelent meg a zenekar bemutatkozó albuma a Nuclear Blast gondozásában, tehát, még van idő a be- és kifutásra. Energikus előadásukkal ők is szimpátiát, tetszést, váltottak ki a publikumból, ám érthető módon az egybegyűltek valaki másokra vártak.

Nem volt telt ház, de azért szépen megtelt a nézőtér, javarészt 55-60 közti rajongókkal, ifjú titánokat csak elvétve lehetett látni a tömegben.

Olyan szempontból érdekes volt a műsorválasztás, hogy a ’Balls To The Wall’ komplett bemutatása mellett másik három albumról nem csak a nagy slágereket válogatták ki Udoék, hanem az értőbb fülek számára csemegékről is gondoskodtak. Már az első harmadban a tetőfokra hágott a hangulat – nem csoda, olyan nótákkal, mint a Fast As A Shark, a Breaker vagy a Metal Heart után jó, hogy a helyén maradt a Barba Negra sátra, ráadásul koncerteken nem igazán hallott darabokat is kaptunk, mint a Flash Rockin’ Man és a Peter Baltes által énekelt ballada, a Breaking Up Again.

Szóval, a ’Balls To The Wall’ teljes egészében elhangzott, még a dalok sorrendjét is megtartották. Nagyon sok variánst nem vittek bele a nóták újbóli megidézésébe, ragaszkodtak az eredeti dalszerkezetekhez, inkább az volt a cél, hogy minél hűebb tolmácsolásban adják vissza azt az albumot. Nem hiszem, hogy bárkinek hiányérzete maradt a lemez eljátszása után.

Három szerzemény még maradt a főfogást követően, a Princess Of The Dawn és a mindent elsöprő rock and roll, a Burning közé bekerült az Up To The Limit, a ’Metal Heart’-ról, ami szintén nem gyakori része Udo koncertjeinek.

A zenekar teljesítményére nem lehetett panasz. Udo Dirkschneider hangja 72 évesen is ugyanolyan vérfagyasztó, mint korábban, szinte semmit nem veszített erejéből. A jelentős súlyfeleslege miatt ugyan nehezebben mozog a színpadon, karizmája semmit nem változott. Peter Baltes 66 évesen végig rohangálta a majdnem kétórás bulit, nyakában a nem éppen könnyű Fender basszusgitárral. Korát meghazudtolva nagyon sportos és fitt a megjelenése és a színpadi sportolás közben egy pillanatra sem esett ki a ritmus pengetéséből. Andrey Smirnof és Fabian „Dee” Damers gitárduettje tökéletesen hozta a régi idők futamait annak ellenére, hogy azért becsempészték a modern elemeket is játékukba. Andrey, aki érzésem szerint jobban ragaszkodik a régisulis metálgitározáshoz, többet szólózott, ám nem gondolom, hogy bármit is elvett Dee elől. A legnagyobb eltérést a dobnál éreztem: Udo csemetéje, Sven Dirkschneider szaggatott, de atompontos játéka inkább a mai fiatalabb metálbandák ritmusembereit idézi, akik már egy modernebb iskolát képviselnek.  A megszólalásról annyit, hogy elől, ahol álltunk, a dobon kívül mást nem nagyon lehetett hallani, viszont középről a keverőpult környékén már megfelelő volt a hangzás.

Peter Baltes az ősidőktől játszott az Acceptben, két éve azonban átigazolt Udo csapatába, így most ebben a formációban többen vannak a legendás német banda nagy felállásából, mint a Wolf Hoffmann által vezetett jelenlegi formációban. Hogy melyik, az „acceptebb”, ezt a rajongókra bízom, mindenesetre Wolfék is valami hasonló „reloaded” albummal készülnek az Accept félévszázados jubileumára.

Egy személyes gondolatot hadd tegyek a végére! Néhány éve, amikor Udo kitalálta a Dirkschneider elnevezést, csak az Acceptre koncentrált két turnén keresztül, megidézve egykori bandájának két korszakát, amikor ő is aktív részese volt a történéseknek. Miután letudta e köröket, az nyilatkozta, sosem énekel már Accept-nótákat a koncertjein. De tudjuk, rockkörökben olyan nincs, hogy SOHA. Egymásnak örök haragot fogadó zenészek találnak egymásra, újraformálják az adott csapat legjobb felállását, illetve rég feloszlott bandák állnak össze nosztalgiázni. Voltak, akik alá is írtak egy szerződést, hogy az életben nem állnak össze. Lám, most is aktívak. Nos, ezen a turnén Udoék kizárólagosan Acceptet nyomnak a bulikon Dirkschneider néven, de ez lényegtelen. A fontos az, hogy az énekes nem akar szabadulni ettől az örökségtől, hiába a „soha” – nyilatkozat. És még valami: kreatív üzenete nincs e megmozdulásnak, nosztalgikus érzéseket előcsalogató szándéka már inkább, de ezért mentünk el és ezt az élményt egészében megkaptuk.

Dirkschneider-setlist:

Fast as a Shark / Living for Tonite / Midnight Mover / Breaker / Flash Rockin’ Man / Metal Heart / Breaking Up Again (Peter Baltes-ének)

„Balls to the Wall”

Balls to the Wall / London Leatherboys / Fight It Back / Head Over Heels / Losing More Than You’ve Ever Had / Love Child / Turn Me On / Losers and Winners / Guardian of the Night / Winter Dreams

Princess of the Dawn / Up to the Limit / Burning

Fotók: Bende Csaba