LP – Vertigo, 1970
Idén 55 esztendeje, 1970-ben jelent meg az egyik legambiciózusabb fúziós album, mely úttörőként mutatott rá, merre is van az előre a tizedforduló jazz-rock és prog rock formációinak. A zömmel még a hatvanas évek végén született felvételek többsége ugyanis feldolgozás, méghozzá komoly munkát és kreatív hozzájárulást tartalmazó feldolgozás, mely, miközben számos rock előadót ihletett, popbandák tucatjait állította irányba. Nem kevésbé fontos aspektusa a korongnak, hogy az elektromos rock-jazz hangszerelést kiegészítő vonós- és fúvós hangszereléseket olyan őstehetségek készítették, mint Chris Hughes és John Paul Jones. Ezáltal olyan hangzások alakultak ki, melyek megint csak bandák sokaságát ihlették, direktben vagy áttételesen az utánuk következő évtizedekben.
A sorozat második részében az Affinity együttes első korszakáról és a híres, neves albumáról emlékezünk meg.
Miután az Ice 1968 nyarán feloszlott, a főszereplők ismét kevertek egyet a kártyán, majd az év második felétől Affinity néven folytatták a pályafutásukat. A nevet az Oscar Peterson Trio klasszikus albuma után választották, ami annak fényében nem is olyan meglepő, hogy a társulat szinte minden tagja játszott már korábban az US Jazz Trio-ban. Így a dobos, ütős Grant Serpell, a basszusgitáros, bőgős, ütőhangszeres, Mo Foster és a billentyűs, ütőhangszeres Lynton Naiff is. Miközben Linda Hoyle pedig szintén énekelt velük annakidején.
A csapat egyetlen valódi új tagja, a Tridents egykori gitárosa Mike Jopp lett. Aki egyaránt remekelt a hat- és tizenkét húros, elektromos- és akusztikus gitárokon, miközben a többiekhez hasonlóan különféle ütőhangszereket is megszólaltatott. Vezető szólistaként jól kiegészítették egymást Lyntonnal, aki addigra már szinte mindent bevetett, ami a korszakban elérhető volt. Így az Affinity felvételein hallhatjuk B3-as Hammond orgonán, Leslie 122 szpíkerrel, valamint akusztikus és Wurlitzer elektromos zongorán, továbbá csembalón és vibrafonon is, az egyéb perkák mellett. Mindez Linda, Karol Kinget idéző hangjával és előadásmódjával már önmagában is erősen ütőképes lett volna. De valami történt, mert a csapat 1968-ban szintet lépett és minden korábbinál erősebb műsorral rukkolt elő.
Zenéjük ugyanis, amellett, hogy megtartotta a jazzes hozzáállást, alapvetően mégis a blues-rock irányába mozdult el, de a színes zenei múltjuknak és kísérletező, kíváncsi természetüknek megfelelően némi pszichedelikus, pop, soul, funk, latin és egyéb folk hatásokkal fűszerezve adták elő a műveiket és feldolgozásaikat. Mindezt, a leírva meglehetősen eklektikusnak tűnő egyveleget a gyakorlatban Fosterék valami egészen elképesztő, egységes és ütőképes ötvözetté gyúrták és végig vasmarokkal tartották kézben a produkciót, mind a hangfelvételek, mind a koncertműsorok tekintetében.
Az Affinity élő debütálására 1968. október 5-én került sor. Majd az egyik azt követő, tehát könnyen lehetséges, hogy már egyből a második(!) Affinity műsort a BBC Radio Jazz Club élőben közvetítette. Miután Ronnie Scott, a híres és befolyásos impresszárió is meghallotta a zenekart, azonnal rezidens státuszt adott nekik Londonban, a népszerű sohói jazzklubjában. De még ezzel sem volt vége az eredményeknek, mert 1969-ben a Philips is szerződést kínált a társulatnak, méghozzá az akkor frissen alapított Vertigo labeljénél. Az Affinity kilőtt, mint a rakéta.
Bár a rajongók és a komoly gyűjtők nyilván régóta képben vannak, a témával mostanában ismerkedők számára viszont kifejezetten érdekes lehet az első tizenöt Vertigo album felsorolása. Mind a Philips éleslátását, mind az Affinity akkori státuszát tekintve beszédes, miféle zsenibrigádokat trombitáltak össze az induláshoz: Colosseum: Valentyne Suite, Juicy Lucy, Manfred Mann Chapter Three, Rod Stewart: An Old Raincoat Won’t Ever Let You Down, Ancient Grease: Woman And Children First, Black Sabbath, Cressida, Fairfield Parlour: From Home to Home, Gracious!, Magna Carta: Seasons, Affinity, Bob Downes: Electric City, Uriah Heep: …Very ‘Eavy …Very ‘Umble, May Blitz, Nucleus: Elastic Rock. Egytől-egyig a modern rockstílusok alapművei. Ha a Vertigo soha semmi mást nem adott volna ki, már csak ezekkel a lemezekkel is betonbiztosan bevéste volna magát az egyetemes zenekultúra büszkén fénylő dicsőségfalába.
Mindehhez érdemes hozzávenni, hogy akkoriban az Affinity elsősorban még mindig jazz együttesként, méghozzá egy felkapott jazz bandaként volt elkönyvelve, mégis sorra aratták a popsikereket. Mind a színpadokon, mind a médiában. Például reklámfilmek zenéjének készítőiként is. Miközben egy egyre bővülő, masszív rocker rajongótábort is atombiztosan maguk mögött tudhattak. Mindezt nyilván annak is köszönhették, hogy az US Jazz Trióból érkező zenekari kemény mag továbbra is erős jazzes felfogással rendelkezett, de az akkori jazzisták többségével ellentétben Naiffék nagyon nem voltak sznobok. Így aztán nemcsak a másfajta stílusok, stíluselemek, hangszerelések felé voltak nyitottak, de egyidejűleg magának a zenének a szerethetőségét, táncolhatóságát, könnyű befogadhatóságát is képesek voltak szem előtt tartani. Ők nem magas lóról lenézve osztottak finnyás magaskultúrát a pórnépnek, hanem minden tekintetben az emberek között maradva alakították ki a populáris, mégis rendkívül igényes kompozícióikat. Miközben a néhány évvel korábbi beatslágerek és jazz sztenderdek ötletes felfrissítésével egyszerre voltak hagyományőrzők és egyben a legmodernebb úttörők is. Számtalan akkori és későbbi bandának szerényen példát mutatva.
Az első Affinity album és a későbbi archív kiadványok javarészének felvételei 1968 és 1970 között készültek. Részint, mert Fosterék már a Vertigo szerződés előtt is elkezdtek stúdiózni. Részint, mert a folyamatos rádiós meghívásoknak eleget téve, bőven készítettek felvételeket a bemutatkozó album anyagán is túl. Valamint, mert mikor Linda hangja egy időre elment, a sohói Ronnie Scott’s Clubban is készítettek egy lemeznyi instrumentális felvételt. Mindezek a szalagok pedig a debütalbum berobbanásával, majd legendás státuszba kerülésével egyre inkább felértékelődtek, így a szűnni nem akaró érdeklődés idővel újabb és újabb archív kiadásokat hívott életre.
Ezek közül a két legfontosabb a 2002-es If You Live LP és CD, mely a banda 1968 és 1970 közötti demóiból, kislemez- és rádiófelvételeiből vonultat fel egy komoly merítést. Nem mellesleg az If You Live eleddig az egyetlen Affinity album, mely önálló arculattal rendelkezik, nem pedig a klasszikus Affinity cover valamely variációjával próbálták a lehető legkönnyebben eladni.
A másik megkerülhetetlen mű pedig a már említett 2003-as Live Instrumentals 1969 CD. Melynek törzsanyaga maga a komplett instrumentális anyag. Míg a bónuszok egy 1968-as Affinity rádiós sessiont és egy 1965-ös US Jazz Trio rádiófelvételt mutatnak még be, csúcsformában. Bár a két korong kvázi maradékokból lett utólag összelapátolva, mégis oly erős műsort tartalmaznak, ami nívót sokaknak másoknak a rendes normál stúdióalbumaikkal se sikerült soha elérniük.
Majd végül elkészült és 1970-ben a boltok polcaira került az Affinity LP, mely egyrészt letarolta a piacokat, másrészt a kapcsolódó kortárs előadók révén szinte azonnal döntő hatással volt a hetvenes évek zenéjére. Míg a hagyományos jazz sajtó leginkább lounge jazz-ként, vagyis a space age pop farvizén utazó, könnyen hallgatható, egzotikus zeneként értékelte, addig az akkori popsajtó inkább a nagylemez pszichedelikus vonulatát, illetve fúziós, de mégis populáris jellegét emelte ki.
Mindeközben pedig kortárs bandák tucatjai elé nyújtott égő fáklyát, akik szintén megvették és meghallgatták a lemezt, hogy számukra is kiderüljön, a kísérletezés és az igényesség nem zárja ki a popularitást. Mindehhez további fontos adalék, hogy az Affinity nagylemezt ráadásul gazdagon hangszerelték vonósokkal és fúvósokkal, ami ismét sokak fejében tett rendet. Hiszen míg a beatkorszakban egy időre szinte kiutálták a rezeseket a könnyűzenéből, addig az évtized vége felé a Colosseum, a Blood, Sweat & Tears , a Chicago Transit Authority, az If , az Affinity és a hasonló fúziós úttörők csattanós választ adtak a néhány évvel korábban elharapódzó hülyeségre. Miközben a másik oldalról Miles Davis unta meg az értelmetlen korlátokat, így aztán hiába okozott sokaknál megbotránkozást, nemcsak a fehér fiúkat engedte be a stúdióba, de az elektronikus hangszereket és a rockos stíluselemeket is. A jövő elkezdődött.
Mindehhez hozzátartozik még, hogy Affinity volt az első albumok egyike, melyet részben már tizenhat sávon rögzítettek. Így a gazdag hangszerelés egyáltalán nem ment a minőség rovására. Mi több, az összeírások során keletkező természetes adatvesztéssel sem kellett számolniuk. Ismét egy jelzőfény, amire zenészek ezrei figyeltek fel. Hamarosan azt a hangzást akarta mindenki, akár tudta, mi van a hátterében, akár nem. Mert azt azért érezték és értették a művészek, hogy itt most valami nagyon megszólalt.
Tehát miközben az Affinity tagsága mind a saját szerzeményekben, mind a feldolgozásokban minden hangszeres és vokális poszton brillírozott, addig a vonós és rezes hangszereléseket John Paul Jones, a Led Zeppelin multiinstrumentalista zsenije és Chris „Tubby” Hughes fúvós, a The Cannons szaxofonosa vállalta el. További érdekesség, hogy a The Lovin’ Spoonful Coconut Grove-jának a feldolgozásához a fuvolaszólamot a Van der Graaf Generator kiválósága, David Jackson játszotta fel.
Az Affinity révbe ért. Munkájukról mind a szakma, mind a közönség felsőfokban nyilatkozott. Egy ilyen lemezzel fényes jövő állt a sikercsapat előtt. Mégis sikerült elpuskázniuk.
Pedig minden adott volt. Így az áttörést jelentő megjelenés után nyilván adta magát, hogy a Black Sabbath, a Cressida, a Manfred Mann Chapter Three vagy a Uriah Heep sikeres bemutatkozó lemezei után az Affinity is új albumot készítsen a Vertigo Recordsnak. Ezáltal a piacon és a szakmai vonalon is megerősítve a pozíciójukat, tartósan is meg tudtak volna kapaszkodni. De 1971 februárjában Linda Hoyle távozott a zenekarból, amivel a csapat nemcsak a frontemberét vesztette el, de a fontos arculati elemet jelentő lemezborítójuk főszereplőjét, fő alakját is. A vita persze azóta is tart, hogy ténylegesen ő szerepel-e a hamis színes fotón, de lényegét tekintve mindegy volt, mert a közönség mindenképpen hozzá kötötte. Hiszen az Affinity lemez sikerében nagyban közrejátszott annak tetszetős borítója is. Nem véletlen használták fel az ikonikus fotót később újra és újra, Warhol módra újraszínezve.
A mára már a zenei anyaghoz hasonlóan szintúgy legendás Affinity borítóképet Keith MacMillan, a Vertigo fotósa készítette. Az a művész, aki többek között a Colosseum Valentyne Suite, a Beggar’s Opera Act One és Black Sabbath első két albumának fedeleit is. Az Affinity borítón egy türkiz színben pompázó fotó látható, amelyen egy nő -egyesek szerint Linda, Mo szerint viszont nem- egy kínai esernyővel ül egy tó előtt. A minta azóta is rendkívül népszerűnek számít a jazz-rock, a psychedelic és prog rock rajongói körében. Viszont onnantól fogva már kínos lett volna a koncerteken vagy a plakátokon használni. Az Affinity bajban volt. Hogyan tovább?
Folytatjuk!
