earMUSIC
Amikor híre ment, hogy Alice Cooper összeszedi a hajdan nagy sikert aratott régi csapatát egy album erejéig, és még Bob Ezrin producert is csatasorba állítja, aki szintén ott sertepertélt a körülötte a hetvenes évek elején, kicsit szkeptikus voltam. Tartottam tőle, hogy valami múltban gyönyörködő invenciótlan anyagot fognak kidobni, aminek nem sok létjogosultsága lesz. Nos, a retrospektív szemlélet megvan, viszont a szemlélet 100%-ban előre mutató.
54 percben 14 dalt kínálnak a srácok, egy sem éri el az öt percet, nagyon helyesen nem húzzák hosszan őket, komponálás szempontjából is jó munkát végzett a társaság. Együtt írták a régi cimborák a dalokat, itt-ott segített be Bob Ezrin, még az 1997-ben elhunyt Glen Buxton gitáros is feltűnik egy szóló erejéig, amit talán valamelyik stúdió mélyéből ástak elő.
A lemez hangzása pont olyan érzést kelt, mintha abba sem hagyták volna a közös munkát ezek a muzsikusok a hetvenes évek elején. Bár megtévesztően kezdődik az album, hiszen a Black Mamba pszichedeliát hordoz magában, erre az egykori The Doors gitárosa, Robby Krieger semmivel sem összetéveszthető játéka rá is erősít, aztán ez a vonal már nem bukkan fel később. Semmi modern megszólalás, ahogy az egyszeri ember mondaná: „Hú, öcsém, ez nagyon retro!” Bluest, rock and rollt, beatet hallunk, talán az sem véletlen, hogy a hatvanas évek néhány kultikus bandájának zenei világa visszaköszön. A sokatmondó című Crap That Gets In The Way Of Your Dreams (kb: Az a szar, ami álmaid útjába áll) a Kinks világát idézi, míg az I Ain’t Done Wrong-ot akár a Yardbirds is játszhatná. A What A Syd és a Money Screams szintén a hatvanas évtized beatzenéjét mutatja, aztán a lemez második felére felerősödik a rock and roll vonal, az album felpörög. A záródal címe kissé baljós: See You On The Other Side, ez egy epikus ballada, ám zenéje egyáltalán nem baljós előjelű.
Ha valaki előveszi a ’Schools Out’ albumot 1972-ből, stílusban nem fog sok különbséget hallani. Hasonló érzésem volt 2013-ban, amikor a Black Sabbath kiadta utolsó stúdióalbumát, ’13’ címmel és az is úgy hangzott, mint ha az 1971-es ’Master Of Reality’ után jelent volna meg közvetlenül.
Ez így van rendjén. Nem tudom, hogy a fiatalabb generáció mennyire fogja szeretni ezt a múltba révedő, amúgy dinamikus rockalbumot, bár az is lehet, Alice Cooper és veterán társai ezzel inkább a régi rajongókat célozták meg, akikkel most újra integethetnek egymásnak a koncerteken.
Egyáltalán nem naftalinszagú a produkció, vibrálnak a nóták, az ember figyelme nem lankad, amikor egyik pillanatban egy jó kis bluest, a következőben pedig egy dögös rock and rollt hallgat. „Maradsz, aki voltál, leszel, aki vagy!” – Schuster Lóri mindig így vezeti be a Nem változol semmit nótát a P. Mobil a bulijain. A lemez egyik fő üzenete ez. Nosztalgia? Persze, hogy az, de új dalokkal, melyek azt mutatják, a régi zsigerekből jövő dallamok, ritmusok, még mindig kiválóan működnek.
Az igazi művészek öntörvényűek, Alice Cooper közéjük tartozik, nem kis merészég folytatni a fél évszázaddal ezelőtt játszott zenét. A dolog úgy néz ki, be fog jönni, hiszen a beszámolók alapján a június 25-i lemezbemutató koncert a londoni O2 Arénában hangos siker lett, ahol fellépett a régi csapat és Johnny Depp is
Dallista:
01. Black Mamba
02. Wild Ones
03. Up All Night
04. Kill The Flies
05. One Night Stand
06. Blood On The Sun
07. Crap That Gets In The Way Of Your Dreams
08. Famous Face
09. Money Screams
10. What A Syd
11. Inter Galactic Vagabond Blues
12. What Happened To You
13. I Ain’t Done Wrong
14. See You On The Other Side
Zenészek:
Alice Cooper – ének, harmonika
Michael Bruce – ritmusgitár, vokál, ének (8)
Dennis Dunaway – bass guitar, backing vocals
Neal Smith – dob, vokál
Közreműködik:
Glen Buxton – gitár (12)
Robby Krieger – gitár (1)
Gyasi Heus – gitár
Rick Tedesco – gitár
