Kiadó: Frontiers Music /2022/

Kissé csodálkoztam, mikor egyik felkent szakértő kollégánk sommásan egy szóval – és hát nem a leghízelgőbbel- jellemezte az új Stryper albumot. Én addigra túl voltam jó pár meghallgatáson, és nem találtam semmivel sem gyengébbnek a végső csatát, mint az elsőt, amikor a csíkosba öltözött Isten-lovagjai először mértek csapást a gonosz seregeire – a kisebbség szerint meg a jó ízlésre. Igazából soha nem találtam akkora különbséget a csíkosok albumai között, mint az a szakavatottaknak sikerült, akik két, három, esetleg még több korszakra tudják tagolni az együttes munkásságát. Nézze hát el a kedves hallgató, ha esetleg kevésbé lennék szakszerű ezen kritika megírásában, de hát mit csináljak, ha a lemezt kezdő orbitális sikoly úgy billentett fenéken, hogy egyből a nyolcvanas években találtam magam. És, mi lehet a kedvesebb a korosodó férfiúnak, mint ifjúsága felidézése? Hát, még több Styper…

Szakértő kollégánk azonban nem szokott a levegőbe beszélni, így aztán talán a szokásosnál „élesebb” fülekkel próbáltam azokat a hibákat megtalálni, melyek ítész barátomat az emberi végtermék említésére ragadta. De mindhiába: vannak ugyan visszatérő motívumok, melyek nem éppen a progresszió csúcsát verdesik, és hát a hatásvadászatot sem felejtették el a fiúk, de mit csináljak, ha több mint tizedszeri hallgatás után sem találok olyan erodáló aspektust, ami akár a zeneszerzői vagy hangszeres játékban, esetleg a hangzásban megnyilvánulva zuhanna akkorát, mintha egy zsiráf pottyantotta volna le a földre – bár a zsiráfok foltosak és nem csíkosak.

Az talán igaz lehet, hogy nincsenek kiugróan jó szerzemények a lemezen, de egyik sem veri le a patinát az öreg hangszerekről. A fiúk úgy tudják a megszokott színvonalat tartani, hogy az ne essen egy bizonyos szint alá. Az is igaz, hogy a lemez második fele talán kissé erősebb, mint az első, köszönhetően a retroszaftban tocsogó riffeknek. A dallamok íve persze most is képes az érzékenyebb hallgatókat halk ciccegésre késztetni, de ez mindig is a csapat sajátja volt, és azt, aki ebben némi giccset talál, nem akarom meggyőzni az ellenkezőjéről.

A banda fő hajtóereje persze most is Michael Sweet, aki nem képes leállni, és idén már aktív közreműködője volt az „Iconic” szupercsapat debütjének – no, látjátok, az viszont nem tudott annyira elkapni, mint jelen alkotás. Pedig az egy főre eső zsenialitás minden bizonnyal magasabb a projekt esetében, de mit csináljak, ha még erőltetve sem tudott közel férkőzni hozzám az a lemez?

Mégis, mivel tudnám legegyszerűbben jellemezni a „The Final Battle”-t? Hát, olyan Styper-es – és mint tudjuk, a mással össze nem téveszthető hangzásvilág általában jót szokott a metalbirodalomban jelenteni, ahol még a penetránsan trágya megszólalásnak is megvannak a maga követői. S hogy miben tér el jelen album a többitől? Talán abban, hogy néha, a csata hevületében fel-felüti fejét a játékosság, ami ilyen morc hadfiktól általában szokatlan.

Nem mondom azt, hogy nem született még ennél jobb Stryper munka, de ahhoz elég jól összekapták magukat a fiúk, hogy azt, amit a Strypertől átlagosan várni szoktak a hallgatók, megkapják. Ez pedig bőven elég a győzelemhez, főleg így, a végső csata során.