A 2024 decemberében elhunyt kiváló gitáros pályáját egy kétrészes dokumentumfilmben taglalják – majd három órán keresztül.
Ebben az összeállításban John Sykes karrierjének minden állomására kitérnek: a sztori 1980-ban kezdődik, amikor a Tygers Of Pan Tang tagjaként Sykes jelentősen hozzájárult a NWOBHM felemelkedéséhez. Zenészek hada beszél róla, akik archív felvételeken nyilatkoznak: Phil Lynott mesél arról, amikor a Thin Lizzy utolsó éveiben együtt játszottak a bandában. A Lizzy-ben eltöltött idő taglalása értelemszerűen nagyobb terjedelmet kap, csak úgy a Whitesnake-évek, amit David Coverdale is kommentál korábbi felvételeken. Carmine Appice és Tony Franklin beszélnek a Blue Murderről, szintúgy Marco Mendoza ezen okból (is) megjelenik. Világos, hogy az első rész a sikeresebb időszakot taglalja, de mégsem lett Sykes szupersztár Lynott vagy Coverdale mellett, pedig tehetsége alapján így kellett volna történnie. Egyébként a Lizzy-ben jobban érezte magát, mert az csapatként működött, a Whitesnake-kel ellentétben.
Nem csak zenészek, hanem újságírók is megosztják véleményüket, érzéseiket vele kapcsolatban, például Eddie Trunk, a híres rockrádiós – és sokak egybehangzó véleménye, hogy Sykes nem kapta meg azt az elismerést, amit igazán megérdemelt volna, mert a filmben végig jelen van a show businessből való kiábrándultsága és elveszett hite és szólópályáját sem értékelték kellőképpen. Ezt a film második részében vázolják. Pedig nagyon sok muzsikust megihletett zenéje/játéka, ő valahogy ezt nem tudta elhinni vagy feldolgozni. Élete utolsó húsz évében már nem tudott korábbi eredményeihez méltó produktumokat bemutatni. Stúdióalbuma 2000 után már nem jelent meg, egy-egy dal elhullott az éterben, éveken keresztül tartották magukat a hírek, hogy kijön egy szólóproduktum ’Sy-Ops’ címmel, most is ígérik, hogy posztumusz megjelenik az év végén. Mindenesetre jó volna, ha utolsó munkáját végre teljes egészében megismerné az utókor.
A dokumentumfilm megtekintése után el lehet játszani a „Mi lett volna, ha…” gondolattal.
