Odakint mindig idegen maradsz – Balog „Szivacs” Jenő interjú

Balog „Szivacs” Jenő a Mini együttes ezüstkorszakának meghatározó dobosa, akinek játéka a zenekar korai, klasszikus nagylemezeit fémjelzi. Bár pályafutása jelentős részében külföldön próbált szerencsét, Török Ádám hívószavára mindig hazatért a nagyobb produkciókra. Jenő ma a Minigroup élén őrzi a lángot, ezúton is életben tartva Gyugyó emlékét és művészi örökségét.

A folytatásban Jenő rövid Kaszakő tagságát, illetve igencsak tanulságos nyugati kalandjait elevenítettük fel.

Mesélj, kérlek egy kicsit a Kaszakő időszakról!

Akkoriban László Attila gitár, Csanyi Zoltán zongora, Lattmann Béla basszusgitár, Horváth Kornél perkás felállásban zenéltek és jómagam doboltam. Debrecenben játszottunk 1981-ben, ahol a Dzsessznapok műsorából készült egy válogatáslemez, Krém címkével. Tőlünk Csanyi Zoli szerzeménye, a Hírek került fel rá. Nagy buli volt. Elkezdtünk játszani, teljesen élő volt, majd mikor egy másik dalban eljött a dobszóló ideje, én kábé 35 percen keresztül doboltam. A közönség körében nagy siker volt, hatalmas tapsot kaptam. Viszont Zoli is készült egy billentyű-szólóval, de arra már nem került sor… Azóta is emlegetik. (nevet)

Milyen volt a kinti szakmai életed? Ott is sikerült nagy nevekkel játszanod?

Sokat tanultam kint, szerencsém volt, mert világsztárokkal játszhattam. Zenéltem például Ronnie Fosterrel, aki George Benson zongoristája volt. 2011-ben volt egy nagy show-műsor a Paris Hotelben, ahol Engelbert Humperdinck énekessel léptem fel.

Bekerültem Tommy Thompson zenekarába is, aki egy híres amerikai szaxofonos. Elvitt a tévéshowjába is, a Station Casinosba. Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor kigyulladt a piros lámpa! Mondtam magamban: „Istenem, élő adás, és ez velem történik meg Las Vegasban!” Hát gyerekek, majdnem összecsináltam magam az izgalomtól.

Korábban itthon csak kis klubokban játszhattam, ott meg egy ilyen produkcióba csöppentem. De kint tudni kell, hogy semmi sem tart örökké: ha van pár jó hónapod egy bandában, már annak is örülni kell.

Milyen volt magyarként érvényesülni a kinti profik között? Mennyire fogadtak be titeket?

Odakint mindig idegen vagy, az is maradsz, és ez a lényeg. Oda mész, és ott vannak a helyi amerikaiak – ők vannak otthon, te meg csak egy jövevény vagy. Nagyon nehéz ez. Szóval égett a kis piros lámpa a stúdióban, én meg csak arra gondoltam: „Drága Jóistenem, itt vagyok a tévében, Las Vegasban!” Élő adás volt: Tommy Thompson zenekara, a felesége énekelt, Tommy szaxofonozott, volt egy zongoristánk és egy a basszusgitárosunk. Nagyon jó banda volt.

Meddig tartott ez a siker?

Nagyon örültem a lehetőségnek, három-négy hónapig nagy hotelekben játszottunk, nem is piti pénzért. Aztán Tommy Thompson egyszer csak közölte: „Gyerekek, ne haragudjatok, de nincs tovább.” Még a basszusgitárosnak is megmondta, pedig ő évek óta vele volt. Egyszerűen nem volt tovább keret a teljes zenekarra. Maradt a felesége, a billentyűs, meg ő. Bekapcsolták a dobgépet meg a basszusautomatát, és hárman vitték tovább a bulit a jó gázsiért. A technika helyettesített minket, így nem kellett több felé osztani a pénzt.

Ezért mondtad egy korábbi beszélgetésben, hogy nyugaton nincs örökös tagság?

Pontosan. Nincs ott olyan, hogy öt meg tíz évig fixen benne vagy valahol egy csapatban. Én legalábbis nem tudok ilyenről, pláne nem egy idegen országból érkezett embernek. Odamegy egy magyar a rossz akcentusával, és rögtön azt kérdezik: miért pont őt válasszuk? De én nagyon rámenős voltam, nem azért hagytam itt Magyarországot, hogy csak ellegyek.

Úgy tudom, New Yorkba is elmentél, hogy felkeresd a régi barátokat.

Lementem New Yorkba a Syrius legendás szaxofonosához, Ráduly Mihályhoz. Misit mindenki ismeri, egy szuper zenész, aki még a Montreux Jazz Fesztivált is megnyerte. Meglátogattam a lakásán, és döbbenetes látvány fogadott: a falakat nem is lehetett látni a rengeteg könyvtől. Misi olyan, mint egy tudós, egy zenei professzor, elképesztő koponya. Bármit kérdezel tőle, mindent tud a zenéről. Meg is kérdeztem tőle: „Misikém, hogy van az, hogy te ekkora zenész vagy, ennyire intelligens, és mégsem játszol?”

Mit válaszolt?

Azt mondta: „Jenő, kijöttünk ide, azt hittük, megváltjuk a világot, de ez nem így működik.” Nem csak a tudás számít. Az csak az alap, hogy profi vagy, nem drogozol, nem iszol, és pontosan, tisztán megjelensz a koncerten. Ez édeskevés, ha nem vagy benne a körben.

Ezek szerint másoknak sem volt könnyebb, hiába voltak zsenik…

Amikor Pecek Lakatos Géza hazajött Amerikából, ő is azt mondta: „Jenő, itt van Amerika, itthon van a helyünk!” Akkor még fiatal voltam és pimasz, mondtam neki: „Géza, ne beszélj már, én kimegyek és megváltom a világot!” Ő pedig csak hajtogatta, hogy itthon jobb. Végül neki lett igaza, kint nekik sem sikerült úgy, ahogy remélték. Volt olyan kolléga, akinek még mosogatnia is kellett kint egy ideig, hogy megéljen. Sajnos ez a kinti valóság.

Tényleg ennyire számít, hogy honnan jöttél?

Ott a kinti gyerekek, bármilyen nagyszerű zenészek is, sokszor csak sétálnak az utcán. Nem tudnak bekerülni a belső körökbe, de ha mégis adódik egy lehetőség, az amerikai mindig előnyt élvez. Te idegen maradsz. Hiába van például állampolgárságod – az csak egy papír. Nem ott nőttél fel, nem velük jártál óvodába vagy iskolába. Ezt sokan mondták nekem kint, például Gárdonyi Laci is, aki Bostonban, a Berklee-n tanít a mai napig. Elvégezte az egyetemet, boldog volt a diplomájával, de utána csak „sétált”. Alig volt munkája, pár kis klubban zenéltek, amiből nem lehetett megélni. Aztán hirdettek egy zongoratanári állást a Berklee-re, amit megnyert, és így tudott végül kint maradni. Ő mondta nekem: „Szivacskám, Amerikában nem elég, hogy lejársz jam sessionökre. Oda csak azok járnak, akik el akarnak kelni, de nem onnan viszik el az embert.”

Akkor hogyan működik a rendszer?

Ugyanúgy, mint itthon, amikor gyerekek voltunk. Amikor a Szófia utcába vagy a Rózsa Ferenc utcába jártam dobolni, ott terjedt el a hírünk. Babos Gyuszi volt a tanár, és a zenészek ismerték egymást. Ha a tanárom és barátom, Kőszegi Imi nem ért rá egy bulira, akkor Gyuszi szólt: „Vigyük a Szivacsot!” Mindig az iskolából merítettek. Kint is ez van: a tanárok ajánlják be a tanítványaikat, ha kell valahova ember. Hiába mászkálsz New Yorkban, nem fognak elvinni csak úgy. A szerencsén és a kapcsolatokon múlik minden. Nálam is a szerencse döntött: jókor voltam jó helyen. Amikor Stark Tibi elhívott a cirkuszba, először nem akartam menni, mert nem tűnt elég dögösnek a zene, de Tibi meggyőzött, hogy ez egy nagy iskola. És igaza volt! Ha nem megyek oda, nem találkozom Török Ádámmal az Éden bárban, amikor épp dobost keresett. Előtte is tudtam már dobolni, de Ádám mellett lett belőlem sztár: jött a tévé, az újság, a hírnév.

Máshol is tapasztaltad ezt a fajta kirekesztést?

Abszolút! Kanadában, Torontóban lementem egy jazzklubba, ahol a híres bőgős, Dave Young játszott. Be lehetett szállni dobolni, én meg mentem, hogy észrevegyenek. Volt ott egy dobos, akiről Dave azt mondta nekem: „Eugene, hiába játszol te jól. Látod azt az embert a dobnál? Ő a postás. Egész nap leveleket hordott, estére lelassul a tempója, visszahúzza a zenét. De akkor is őt fogom hívni, mert óvodás korunk óta barátok vagyunk.”

És mi a helyzet Európával?

Stockholmban találkoztam Benny Andersson-nal, az ABBA zongoristájával. Megmutattam neki a 25 éves jubileumi Mini koncertünk felvételét. Azt mondta: „Nagyon jól dobolsz, de sosem leszel itt senki, mert nem vagy svéd.” Ezt így a szemembe mondta! Kilenc éve éltem már kint, és azt mondta, nagy bandába soha nem kerülök be, mert nem vagyok svéd. Igaza lett, bármennyire is fájt.

Nem vették el a kedved ezek a pofonok?

Ez nem szégyen, az élet így megtépázza az embert. Sokan mentünk ki innen, ott volt például Barta Tamás is. Itthon imádott sztár volt, de kint nem tudott bekerülni a körbe. Tudjuk, mi lett a vége… Szegényt lepuffantották. Én is mindent megmozgattam. Stockholm után jött Toronto, aztán átlátogattam Las Vegasba két gyerekkori barátomhoz, Csanyi Zolihoz és Kurucz Jenőhöz. Láttam náluk a pompát, a nagy házakat, a sikert, és azt mondtam: gyerekek, akkor én is idejövök! Elmentem Vegasba, eleinte rettenetesen hajtottam, hogy elkeljek. Egy ismerős vitt el oda, ahol az Arnie Webster Big Band játszott. A szünetben odamentem Arnie-hez és azt mondtam neki, hogy be akarok szállni. Amire azt felelte, hogy ez big band, ide nem lehet csak úgy beszállni. Mert itt nehéz hangszerelések vannak, komoly partitúrák, kották, össze kell próbálni.

Nem tágítottam és azt mondtam, hogy Kanadában a Don Menza Big Bandjében játszom – ami nem volt igaz, csak hazudtam. Addig beszélgettünk, míg vége lett a szünetnek. Majd a második részben, az első szám után felkonferált, hogy itt van egy dobos. „Eugene, gyere fel játszani!” Le sem tudtam venni a zakóm, felsiettem és fehér zakóban ültem be a dobok mögé. Látszik is a videóban, hogy fehér zakóban dobolok, holott mindenki fekete ingben, az egyenruhájukban játszik. Előttem volt a kotta és az egész hátralévő műsort ledoboltam.

Majd a koncert után Webster elkérte a telefonszámom, és két nap múlva hívott, hogy menjek hozzá dobolni. Hirtelen csak egy ócska dobot kaptam kölcsön. De sajnos az volt a bibi, hogy a produkció nem fizetett. Profi zenészek voltak, hétfőnként összejöttek Arnie Big Bandjébe zenélni. Persze akkor is próbálkoztam, hátha bekerülök valahova a big bandből, de nem kerültem és idővel otthagytam.

Las Vegasban is tapasztaltál olyat, hogy végül csak a technika maradt és titeket küldtek el?

Igen, pontosan ugyanaz történt, mint Tommynál. Három-négy hónap után ott is kikerültünk a produkcióból. Hiába volt a tévészereplés, egyszerűen nem tudtak elég pénzt fizetni a teljes zenekarnak, így mennünk kellett. Játszottam Ronnie Fosterrel is, aki George Benson mellett lett világhírű – Vegasban is óriási névnek számított. Öröm volt vele zenélni, azt hittem, na, végre betaláltam, most révbe érek. Hát, sehova nem találtam be… Vele is alig két hónapot dolgoztam.

Egy ilyen világsztárnak sem volt biztos háttere?

Képzeld el, később bementem a Sam Ash hangszerboltba venni valamit, és kit látok? Ronnie Foster ott áll az eladópult mögött. Mondom: „Te jó ég, Ronnie, mit csinálsz itt?” Azt felelte, nincs munka, muszáj valamiből élni. Világsztár volt az ember, és ott futkározott a hangszerekkel az eladótérben, mert élni kellett. Később szerencsére bekerült egy nagy hotelshowba, és akkor már ott tudta hagyni a boltot. Én mindent elkövettem, játszottam fűvel-fával, de példaként azt mondom a fiataloknak: tanuljatok belőle! Ne legyetek vakmerőek! Úgy menjetek ki, hogy van szerződésetek! Senkit nem érdekel, ki vagy. Ha nem hozod a pénzt, kidobnak a lakásból. Nagyon kemény világ ez.

Volt olyan eset, amikor úgy érezted, most már tényleg stabilan benne vagy egy bandában?

Lementem egyszer egy éjszakai helyre, ahová a műsorok után az összes zenész járt Vegasban. Ott doboltam éppen, amikor odajött hozzám egy basszusgitáros, Mike Diamond. Sose felejtem el a nevét: magas, vékony gyerek, tiszta Stanley Clarke. Ő volt az Excalibur Hotel show-jának a zenekarvezetője. Felhívott, odaadta a kottákat: „Tanuld meg az anyagot, mert most rúgtam ki a dobosomat!” Megtanultam mindent, elkezdtünk dolgozni, de még egy hónap sem telt el, amikor a műsor alatt látom, hogy az előző dobos ott ólálkodik a színpad mellett.

Mi történt? Csak nem visszavette?

Dehogynem! Műsor végén odajön hozzám a Mike: „Eugene, ennyi volt.” Megkérdeztem, miért? Azt felelte: „Kibékültem a barátommal. Gyerekkori barátom, bolond egy gyerek, összevesztünk, de hát a barátom, mit csináljak? Itt van, visszaveszem. Viszlát!” Hát, mondtam neki cifrákat, nem is idézném itt… De akkor is annyi volt. Csak azért mondom ezt nektek, gyerekek, hogy értsétek: odakint mindig idegen maradsz. Hiába szeretnek, hiába vagy tehetséges, nincs örökös tagság. Az állampolgárság semmit nem ér, ha nem velük nőttél fel és nincsenek közös gyökerek.

Ezek szerint a közös múlt hiánya a legnagyobb akadály?

A gyökerek itthon vannak. Itthon vannak az olyan emberek, mint Lakatos Tóni, meg a többiek, akikkel millió közös sztorink van. Ott kint mész az utcán, mindenki mosolyog, aztán a buli végén annyit mondanak: „Oké, Eugene, majd hívlak!” De nincs mélyebb téma, nincsenek közös történetek. Olyan ez, mintha idejönne egy külföldi gyerek Magyarországra. Elviszik egyszer-kétszer játszani, aztán a hazaiak elkezdenek morogni: „Mi a fenének hívjátok ezt? Itt vagyok én, a baráti körből, hívjatok engem!” És onnantól nem hívják többet a külföldit. Lehet, hogy hatszázmilliószor jobban dobol, de akkor sem őt viszik, mert a barátjukkal akarnak játszani, akivel együtt nőttek fel. Én ezt nem tudtam, amikor elmentem oda.

Azt hittem, ha megmutatom, mit tudok, ha napi nyolc órát gyakorolok, ha nem iszom, nem drogozom, akkor befogadnak. De nem. Ideig-óráig kellesz, aztán mész a levesbe. Ha nem vagy igazi new yorki, nem vagy igazi vegasi, idegen maradsz.

Mesélek még egy történetet. Egyszer visszamentem Vegasba, éppen hétfő este volt – ez az a nap, amikor a Jerry Lopez-féle banda játszik. Egy óriási zenekar, a tagok nagy show-műsorokban dolgoznak, de egy hétfői napon a saját örömükre zenélnek. Charlie-t is elvittem egyszer a koncertjükre, amikor kint járt nálam. Mondta is: „Hú, baszd meg, hogy énekelnek ezek az amerikaiak!” Teljesen beleőrült a játékukba, vett CD-t is, és azóta is emlegeti. Szóval már vége volt a műsornak, felkapcsolták a villanyokat, én meg ott álltam hátul. Látom, hogy az egyik asztalnál ott ül Ronnie Foster és Dennis Chambers. Ronnie észrevett – hiszen játszottunk együtt korábban –, felugrott, és elkiáltotta magát: „Eugene! Hogy vagy?” Jött, megölelt, puszilgatott. Dennis Chambers csak ült ott mellette, aztán ő is felállt. Őt nem ismertem személyesen, bár tudtam, hogy a világ egyik leghíresebb dobosa, de soha életemben nem beszéltem vele.

Gondolom, Chambers csak nézett, hogy ki lehetsz?

Pontosan! Odaért hozzánk a zenekar akkori dobosa, Jose Pepe Jiménez is, aki a Santanában játszott. Chambers is azért volt ott, mert akkoriban épp ő is a Santanával dolgozott. Pepe, aki nagyon szeretett engem, szinte meghajolt előttem. Mondtam is neki: „Pepe, ne hajolgassál már előttem, inkább adjál bulit! Én itt csak sétálok az utcán, ti meg mindenhol játszotok.” Aztán megérkezett a zenekarvezető, Jerry Lopez is, ő is megölelt, örült nekem. Chambers ekkor már nem bírta tovább, és megkérdezte Jerrytől: „Ki a fasz ez a csávó, akinek mindenki így örül?” Majd felém fordult és azzal folytatta, hogy: „Itt állok melletted, mint egy tuskó, téged meg mindenki ünnepel!”

Mit válaszoltál neki?

Csak annyit, hogy: „Baszd meg, én egy nagy dobos vagyok Magyarországról!” Majd nevettünk egy nagyot. Aztán beszélgettünk, elmondta, hogy nagyon szeret Magyarországra járni, sokszor volt már nálunk fesztiválokon. De én nagyon pofátlan voltam, és azt feleltem neki: „Dennis, nagyon tisztellek, tudom, hogy mekkora dobos vagy, de ha már itt vagy Vegasban, mi lenne, ha együtt gyakorolnánk? Mutatok neked olyan figurákat, hogy elájulsz!”

Mi volt a reakciója?

Gondolhatod! Előbb csak meresztette a szemét, aztán majdnem elájult a nevetéstől. Esküszöm, nem kamuzok! Úgy voltam vele, hogy ha belemegy, lemehetünk valahova, ahol van cucc – hiszen Santanával próbáltak, mindenük ott volt –, én meg ellesek tőle ezt-azt. Chambersnek meg nagyon tetszett a rámenősségem, szétnevette magát rajta. Bár a világ egyik legkeresettebb dobosa, én azért bepróbálkoztam nála.

Úgy hallottam, Steve Gadd-et sem hagytad ki…

Legutóbb, amikor Lakatos Tóni itthon játszott, Steve Gadd volt a dobosa. Mondtam is neki: „Már sok nagy dobossal találkoztam, de Steve Gadd-et nem akarom kihagyni!” Tóni nagyon rendes volt, felíratott a vendéglistára, de mondtam neki, hogy inkább bemegyek hozzájuk a hotelbe délután, nem várom meg az estét. Ott volt az egész brigád, Steve Gadd és a többiek. Tónival nagy barátok vagyunk, még lemezt is készítettünk együtt Mr. Sponge címmel: Oláh Kálmán zongorázott, Egri János bőgőzött, Tóni szaxofonozott, én meg doboltam. Szóval jó korán odamentem. Mikor Steve jött velem szembe a hotelben, csak annyit tudtam mondani: „Oh my God, oh my God!” Előtte sosem láttam élőben, csak videókon, de ő nekem a legnagyobb mester. Rám nézett, és megkérdezte: „Te is dobos vagy?” Mondtam, hogy igen, ő meg megölelt. Hihetetlenül aranyos és közvetlen ember. Érdekes, hogy ezek a hatalmas világsztárok mennyire nem hordják magasan az orrukat.

Aztán Mike Stern-nel is volt egy hasonlóan pofátlan kalandod…

Lementem a Greenwich Village-be, az 55 Bar nevű klubba, ami Mike Stern törzshelye volt New Yorkban. Akkoriban Lenny White dobolt nála, Alain Caron meg basszusgitározott. Korábban Kanadában már beszéltem Mike-kal egy koncert után, be akartam ülni melléjük játszani. Mondta, hogy a koncerten nem lehet, de menjek le a new yorki klubjába, ott beszállhatok. Én meg szaván fogtam. Megkerestem Ráduly Misikét, aztán lementem a klubba. Korán érkeztem, és láttam, ahogy Lenny White jön lefelé a lépcsőn, cipeli a dobját.

Lenny White saját maga cipelte a cuccát?

Hát, ezen én is megdöbbentem! Itthon el voltam kényeztetve: a Mini-korszakban a roadok kipakolták a dobomat, nekem csak a törülközőt kellett vinnem. Ott meg a világsztár Lenny White, aki Chick Coreával játszott, maga pakolt! Segítettem neki vinni a fehér Gretsch dobját, aztán szóltam Mike Stern-nek, hogy be akarok szállni. Amire azt felelte, hogy nem lehet, mert Lenny White dobol. Mire én: „És akkor mi van? Te mondtad Kanadában, hogy jöjjek le!” Mike csak nézett: „De hát ki vagy te?” Mondtam neki: „Én vagyok a magyar cigány dobos, akinek megígérted!” Nevetett a rámenősségemen, kivitt az utcára beszélgetni. Mondta, hogy nem engedhet be, mert Lenny megharagudna. Erre én: „Akkor vigyél a stúdiódba, ott dobolok neked! Dave Weckl-t meg a többieket már mindenki ismeri, engem hallgass meg, nekem adj lehetőséget!” Csak nevetett, nem sikerült bekerülnöm, de mindent megpróbáltam, hogy a tűz közelébe kerüljek.

De Peter Erskine-nel is volt egy hasonló találkozásom. Úgy alakult, hogy egy Diana Krall koncert után, melyen Peter dobolt, ő is elkezdett pakolni. Megint csak elcsodálkoztam: bassza meg, nálunk a roadok cipelik a cuccot, a világsztár meg ott pakol magának! Odamentem hozzá a színpadra és segítettem neki betenni a tányérokat a tokba. Erskine nagyon aranyos volt, elkezdtünk beszélgetni.

Gondolom neki is próbáltad ajánlani magad?

Hogyne, persze! Elővettem a CD-met, a Mr. Sponge-ot, amin a Yamaha dobom előtt állok büszkén. Erskine meglátta, és kérdezte: „Ezt nekem adod?” Mondtam: „Nem, add oda Diana Krallnak! Mondd meg neki, hogy ha te nem érsz rá, én szívesen jövök helyetted.” Peter csak annyit mondott: „Good luck!”, aztán hozzátette, hogy a csaj tiszta dili, ne várjak sokat. Biztos kidobta a kukába a lemezemet, de látod, ilyen rámenős voltam a zene miatt. Érdekes ez… Itthonról Egri Jancsiék meg a többiek kijutottak és játszottak Pat Metheny-vel vagy Jack DeJohnette-tel, én meg kimentem Amerikába, és mégis falakba ütköztem. B.B. King ott lakott Vegasban, de ott sem engedett a security a közelébe.

Mi történt?

Odamentem, ahol lakott, de tudod, ott komoly őrség van mindenhol, sorompó, biztonságiak.

Mondtam nekik, hogy jöttem B.B. Kinghez. Kérdezték, mit akarok, mondtam, hogy beszélni vele. Felhívták B.B. Kinget, én meg vártam a sorompónál. Megkérdezték tőle a rádión: „Ki az?” Azt feleltem az őrnek: „Magyar dobos vagyok!” Erre csak annyi jött vissza a rádión: „Nem érdekel! Küldjék el!” Az őr meg rám nézett, és azt mondta: „Fordulj meg, és már menj is kifelé!” Szóval ilyenek is vannak, gyerekek.

Nevetséges, de velem ez mind megtörtént. Ez az igazság, nem szépítem. Felnyitották a sorompót, de csak azért, hogy meg tudjak fordulni és távozzak. Mindent elkövettem, de a nagy tányérhoz, az igazi tűzhöz soha nem kerültem.

Pedig az interneten máig látni olyan felvételeket, ahol nagyon komoly nevekkel zenélsz.

Igen, játszottam komoly emberekkel, például Brandon Fields-szel is. Ő egy nagyon híres szaxofonos, játszott Dave Weckl-lel, a Tower of Power-rel, mindenkivel. De hiába minden siker és találkozás, a legbelső körbe idegenként nem kerülsz be. Ez a kinti világ valósága. Sokszor, mikor nem volt zenélés, taxit is vezettem. A világ egyik leghíresebb zongoristája, McCoy Tyner is taxizott egy időben. Ha neki belefért, mikor nem volt más munka, mit akarnék én? Nem szégyen, valamiből élni kell.