Jozé kolléga elemzése után íme, Ritchie Blackmore gondolatai az album születését övező időkről. Az Ultimate Classic Rocknak adott interjúban a gitáros legenda a Deep Purple-ből való kilépésről, Ronnie James Dioval végzett közös alkotómunkájáról és az első két Rainbow albumról is mesélt.
szerkesztette: Bigfoot
1975-ben Ritchie Blackmore-nak elege lett a Deep Purple folyamatos drámáiból, noha elismerte, maga is aktív részese volt a problémáknak. Változtatni kellett, ugyan nem szívesen, de tükörbe nézett, ugyanakkor társaira is haragudott.
A minap megjelent a ’The Temple of the King: 1975–1976’ című boxset, amely az együttes első két albumát, az 1975-ös ’Ritchie Blackmore’s Rainbow’-t és az 1976-os ’Rising’-ot foglalja magába.
– Hogyan fejlődött tovább a Rainbow az első két lemez után? Gyaníthatóan, mindkettő egy-egy emlékezetes fejezet a karrieredben.
– Nem hiszek az ilyen fejlődésben. Egyrészt nem igazán értem a szót, másrészt kényelmetlenül érzem magam, amikor hallom. Ideje volt továbblépni és valami másba belekezdeni. Azt hiszem, hét évet töltöttem a Purple-ben, és úgy éreztem, hogy mindent kihoztunk belőle, amit lehetett. Rengeteg jövő-menő egó volt körülöttem, amitől egyszerűen elfáradtam, mert semmi más nem akartam, csak zenélni. Amikor elhagytam a Deep Purple-t, a banda már nem működött rendesen, olyanok voltunk, mint egy bizottság – öt eltérő véleménnyel. A legnagyobb ego persze én voltam, és mi tagadás, kissé undorodtam is saját magamtól, de David Copperfield (az illuzionista) segített. Azt mondta: megmutatom, hogy legyél egyszerre a közönség közt és a színpadon. Elmentem Las Vegasba, csatlakoztam a stábjához és megtanított, hogyan legyek egyszerre két helyen. Bőven megfizettem őt ezért, a kérdést kipipáltuk.
– Hogyan ösztönöztétek egymást alkotói és zeneszerzői szempontból Ronnie-val?
– Volt egy pár régi díszkardunk és kimentünk a hátsó kertbe vívni. De komolyan: nem kellett egymást ösztönözni. Jól kijöttünk, könnyen tudtunk együtt dolgozni, ő egy igazi zenészalkat volt, korábban még trombitált is egy zenekarban. A próbák során gyakran kérdezte: mit hallasz ebben vagy abban? Én is sokszor a fülébe dúdoltam vagy súgtam az elképzeléseimet és azonnal megértette, mit akarok, így készült el a dalok nagy része. Nagyon gyorsan írt szövegeket, bár némelyiket sosem értettem igazán. Egyszer meg is kérdeztem: mi az, hogy Man on the Silver Mountain? Annyit válaszolt: nem tudom pontosan, a pillanat szülte. Tetszett ez a hozzáállás, hogy mindenki képzelhet magának egy ezüsthegyet, és néha a szövegeknek nem kell tökéletes értelmet hordozniuk.
– Mi volt az, amit a legjobban értékeltél a Ronnie-val való együttműködésben?
– Amikor az első pár dalt felvettük egy kazettás magnóra, rájöttem nem a szokványos heavy metal dallamokat énekelte. Olyasmi volt ez, mint egy 1500-as évekbeli reneszánsz dallam – én javasoltam ezt – és ez teljesen lenyűgözött. Igen okos fickó volt, és soha nem tartott tíz percnél tovább, mire valamilyen dallamot kieszelt, bár néha én adtam neki ötleteket, amiket aztán felhasznált. Villámgyorsan járt az agya, a maga módján kicsit furcsa volt: szerintem több időt töltött baseballmeccsek nézésével, mint a dalírással. Tíz perc alatt megírt egy dallamot, aztán visszament meccset nézni, mert imádta. Vibrált köztünk a levegő, azonnal tudta, hol tartok, amikor az ötleteimet próbáltam megfogalmazni. A Purple vége felé ez nem így volt, sok elégedetlenség és kaotikus gondolkodás keringett körülöttünk, és már az sem ment könnyen, hogy egy szobába tereljük az egész bandát. Hatalmas örömet okozott, amikor leültem a gitárommal és volt mellettem valaki, aki tudta, hogy mit akarok, hiszen Ronnie-t nem nagyon kellett terelni, segíteni.
– Milyen pillanatok maradtak meg leginkább az első Rainbow-album felvételéből?
– A lemezfelvétel trükkös volt, mert semmit nem dolgoztunk ki előre, nem tudtam, mi fog kisülni az egészből. A dolgot az is nehezítette, hogy a menedzsment tele volt egy csomó olyan emberrel, akik nem könnyítették meg a helyzetet. Végül, örültem, hogy le tudtam rakni, ha jól emlékszem, tíz-tizenegy számot, amelyek közül néhány jó lett, de születtek zsengék is. Három hétig tartottak a felvételek, nem gondolkodtam előre, csak azt játszottam, ami az adott pillanatban eszembe jutott, és még azt sem tudtam igazán, milyen stílusban akarok játszani. Ezért az album egy része nagyon melodikus, más részről meg fajsúlyos. Hiszed vagy nem, de kétféle stílus közt hánykódtam.
– Úgy tűnik, hogy az 1975 második felében adott koncertek fontos hajtóerőt jelentettek és befolyásolták a ’Rising’ zenéjét.
– Zeneileg ebben az időszakban kezdtem újra magamra találni. Amikor nekiálltunk második Rainbow anyagnak, többé-kevésbé már tudtam az irányt: egy zeneileg nehezebb irányba haladtam, megtartva a dallamosságot. Az első lemezzel ellentétben, ahol igazából semmi elképzelésem nem volt, itt már tudtam, mit akarok, lásd a Stargazer! Ronnie is rátalált a saját hangjára és gondolkodásmódjára. Először könnyebb stílusban gondolkodtunk, de amikor jött a Rising, keményebb rockzenekarrá váltunk, és ez engem egyáltalán nem zavart, mert ez az, amit nagyon szeretek játszani. És nyilván Ronnie jó partnernek bizonyult ebben. Cozy [Powell] mindig is egy erős kezű dobos volt, ő lett a megfelelő embe számunkrar. Elindultunk a magunk útján, és ez az út a hard rock útja volt. A stúdióban is jóval kényelmesebben éreztem magam, mint a Purple-lel, de ez az album már más tagokkal készült.
– A box set élő felvételei igazi kuriózumok. A Purple-ben is fontos szerepet játszott az improvizáció, de hallgatva ezeket a felvételeket úgy tűnik, mintha minden este teljesen újat alkottál volna.
-Nagyon szeretek a színpadon játszani és improvizálni. Szeretem ugyanazokat a dalokat különbözőképpen játszani, ami persze mindenkit megzavar. Én azonban élvezem ezt a fajta a játékot, minden egyes este másképp előadni egy-egy számot azért, hogy mindenki éber legyen, engem is beleértve. Azt még hozzátenném, hogy a düh is hajtott minket esténként. Nagyon dühös voltam a színpadon és a zenénkkel egy dühfolyamot zúdítottam a közönségre, amire ők ráéreztek, hiszen láttam rajtuk, hogy ők is ugyanígy éreztek. Bármelyik farmerdzsekis fickó a közönség soraiban szintén dühös volt, hiszen egy irodában dolgozott, ahol szemétkedtek vele. Szimpatizáltunk egymással; mindannyian torkig voltunk azzal, ahogy az emberek bántak velünk. Én a színpadon, ők a közönség soraiban engedték ki a gőzt. Nem csak én, hanem Cozy és Ronnie is dühöngtek voltak. Három ilyen dühös fickó már ki tudta fejezni magát a zenéjében, ami nem kapott elég figyelmet a rádióban, mert ott csak a giccs ment, különösen Angliában. Érdekes módon hagytak bennünket játszani, pedig túl nehéznek, túl hangosnak, túl agresszívnek tartottak minket, de nekünk ez tetszett. Természetesen telt házak előtt játszottunk, szerintem a közönség dühöngése találkozott a miénkkel.
