Maksa Zoltánt a legtöbben humoristaként ismerik, pedig dobosként és szintetizátor-lemezek készítőjeként is alaposan letette már a névjegyét. A Saturnus, a Futótűz, az Aladdin és a Skodalámpa, a MyGoldfield, a Médi-ász és a James Band egykori tagjával, a készülő Kugli könyv kapcsán kezdtünk beszélgetni. Zoli ma is szívesen dobolna egy dallamos rockot játszó zenekarban, talán most, az interjú nyomán felfigyel rá egy novoszibirszki lányzenekar…
Mutatkozz be, kérlek!
Maksa Zoltán vagyok, most nemrég születtem, 1962. február 16-án, Budapesten. Érdekesség, hogy abban a hónapban öt bolygó állt egyvonalban a Naprendszerben, ez állítólag nagyon ritka és nagy szerencsét jelent az ekkor születetteknek. Hát, ez esetemben félig igaz, szakmailag tényleg nem panaszkodhattam…
Volt a családban, rokonságban valami előzménye a zenélésnek, művészpályának?
Érdekes módon a nagy Maksa családban nem, édesanyám kacérkodott egyedül a színészi pályával fiatalon a gyári színjátszó körben. Egy, az Operett Színházból érkező énektanárnő foglalkozott velük, anyámat kimagasló tehetségnek tartotta, de anyagiak híján szegénykém maradt műszerész. És egy unokabátyám gitározott egy helyi együttesben pár évig vidéken, ennyi.
Mikor és hogyan találkoztál a rockzenével?
1975-ben a Lauxszal fémjelzett LGT tartott nálunk Pesterzsébeten egy koncertet, a Csili Művházban, ahova életemben először elcipeltek a haverok, no és az akkori barátnőm – már a nevére sem emlékszem. A színpadon a dupla üveg Ludwig dobszerkó és egy húszperces dobszóló, ami eldöntötte a sorsomat zeneileg. Először a rekamién gyakoroltam, szólt Komjáthy György zenei műsora az akkori számokkal én meg próbáltam kísérni két fakanállal.
Miért pont a dob ragadott meg?
Én állítom és ebben több hangszeres kolléga is egyetértett már, hogy az ember választott hangszere szinte a fogantatás pillanatában eldől. Pici korom óta Lauxtól függetlenül is vonzódtam a dobokhoz, minden füzetem címlapján díszelgett egy általam rajzolt dobszerkó, így természetes volt szinte, hogy amikor az első lökést Lauxot látva megkaptam, jelentkeztem előbb az iskolai dobszakkörbe, ahol menetdobolást tanítottak, majd a Csili Zeneiskolába. Életem egyik legnagyobb marhaságának tartom, hogy egy év után kimaradtam, mert nem érdekelt a szolfézs, holott a nélkül ez sem megy…
Melyik volt az első zenekarod?
Inkább úgy mondanám, hogy a nulladik zenekarom, ami még szinte hangszerek nélkül „játszott” – bőrszékeken dobolva, régi recsegős gitárokkal-, a Saturnus nevet viselte, a képen még ebben a pólóban vagyunk, de két tagcsere után 1977-től a nevünk Futótűz lett és maradt is az 1983-as feloszlásig. Tagjait hozzám hasonlóan pesterzsébeti srácok alkották. A szólógitáros Juhász Feri volt a csapat lelke, Fend Karcsi basszerozott és Gál László ritmusgitározott benne, jómagam aktív dobolása mellett. Szerencsére két ORWO magnószalag megőrizte a munkásságunkat, és a mai füllel hallgatva is vállalható, szépen kidolgozott, remek szövegű saját számokat játszottunk, hála egy fiatal költő srácnak, Czirok Ferencnek, aki tényleg remek szövegeket írt. Szerintem többre lettünk volna hivatottak, de csak egy Ki Mit Tud? fórumig jutottunk, az tulajdonképpen egy előválogató volt, onnan már másnak kellett továbbmennie, ugye…
Konkrétan milyen felvétel maradt fenn a Saturnus és a Futótűz időszakból?
Videó nem létezett, így csak hanganyag maradt, azt viszont pár éve restaurálta egy hangmérnök srác, így a mikrofonos, Tesla magnós felvétel ellenére aránylag jól szólnak a dalok most is. Egy koncert és két teljes próbafelvétele maradt meg, ahol végigjátszottuk az akkori műsorunkat, megkönnyezem, ha hallgatom…
Miként folytatódott a zenei pályafutásod?
Mint említettem, ’83-ban feloszlott a zenekar, de akkor már egy különdíj birtokosa voltam, amit a ’82-es rádiós Humorfesztiválon kaptam. Így elkezdtem Nagy Bandó András bíztatására eljárni fellépni és humort előadni – először vele, aztán ’84 őszétől napjainkig egyedül. Ezért a zene 1991-ig nem volt jelen az életemben. Akkor Nádas Gyuri humorzenekart alapított – Aladdin és a Skodalámpa – amibe meghívott dobolni.
Az állandó egyeztetési problémák miatt fél év után kénytelen voltam kiszállni a csapatból. Majd újabb hosszabb szünet után, 1998-ban, egy hobbizenekar alakult, velem az akkor nagy számnak számító elektromos doboknál, hála a Roland cégnek. Unatkozó zenészekből MyGoldfield néven alakultunk meg, a csapat értelemszerűen Mike Oldfield dalait játszotta, igen jól. Az a banda aztán három évet élt, itthon eladhatatlannak bizonyult, összesen öt fellépést abszolvált, igaz azokat nagy sikerrel.
Miért pont Mike Oldfield? Szerinted miért nem volt rá itthon fogadókészség?
Az ezredforduló tájékán, egészen pontosan 1999 nyarán maga a mester lépett fel hazánkban, a Kisstadionban. A későbbi MyGoldfield zenekar tagjai egymástól függetlenül vettek még részt a koncerten, de abban később valamennyien megegyeztünk, hogy ha a mester ilyen gyengén játssza a saját számait, akkor így mi is el tudjuk… (nevet) Lelkes és jó zenekarunk a korábbi próbálkozásaimhoz hasonlóan szintén a menedzsment hiányán bukott meg, így azt a pár fellépést, amit sikerült összehozni, a saját berkeinken keresztül valósítottuk meg.
Melyik a kedvenc Oldfield lemezed, korszakod?
Szintetizátor rajongóként egyértelműen a The SongsOf Distant Earth. Zenekarunk az összes nagy slágerét játszotta, majdnem egy az egyben, így ezeket mind imádtam, a To France-től a Moonlight Shadow-ig…
Újabb szünet után dobolni újra a 2007-ben alakult Médi-ász nevű formációban kezdtem, melynek énekese a ma már népszerű humorista kolléga, jóbarát, Aradi Tibor volt. Ismert számokat játszottunk átírt hülye szöveggel. Ezt is a menedzsment hiánya ölte meg, vagyis minden erőlködésem ellenére alig tudtam eladni valahova. Tőlem megszokták a humort, nem érdekelte a szervezőket, hogyan dobolok… 2013-ban újabb hobbizenekar következett, a James Band hat éven át. Az a csapat civilekből állt és mindent játszott. 2019-ben feloszlott, de 2021-ben újjáalakult, aminek ’23-ban emberi dolgok vetettek véget, az énekes a basszerossal és a szólógitárossal úgy gondolta, hogy ők külön bandát csinálnak, jobbat. Persze abból sem lett semmi. Így azóta otthon dobolgatok magamnak, ordíttatva a kedvenc számaimat és 2020 óta újra dobtanárhoz járva próbálom szinten tartani a tudást.
Kik a kedvenceid?
A magyarockon kívül szívesen hallgatom a Depeche Mode zsengéit, a Deep Purple, a Nightwish lemezeit, egy Schiller művésznevű német billentyűs srác munkáit, sőt, még orosz kedvencem is van, egy különc lány, Linda amolyan Depeches zenével és nagyon ügyes dobossal. Ha meg romantikára vágyom, egy orosz gitárművész Didula felvételeiből mazsolázgatok. Ebből is látszik, hogy magasról teszek a politikára és a trendekre. Ami még érdekes, Jean-Michel Jarre hatására megjelent 2002-ben és 2004-ben két szintetizátor lemezem, a dob mellett ugyanis a szintikért is rajongok mind a mai napig, ma már egy kis ministúdióban vartyogok magamnak, ahogy szoktam mondani.
Milyen formátumban jelentek meg ezek és mi a címűk?
Ezek az akkori kor igényének megfelelően CD-n jelentek meg CO2 és Vulkán címmel, mindkettő egy egybekevert soktételes kábé 56 perces zenemű, elsősorban Jarre korai stílusát idézve.
Visszatérve a hőskorba, milyen emlékeid vannak még a rock korszakról, zenekarokról, helyszínekről?
Laux és az LGT után unokabátyámmal, aki nagy Omegás volt, minden évben kinn voltunk az Omega Kisstadionbeli koncertjén, ez hatalmas élmény volt. Ott lehettem továbbá, ráadásul egészen közel a Királydombon 1983-ban az István, a király ősbemutatóján, valamint Kraftwerk és Tangerine Dream koncerteken a nyolcvanas években, ami hatalmas esemény volt abban a zárt világban! De a legnagyobb bánatom: kihagytam a Queen ’86-os népstadionbeli koncertjét, mert Szegeden húsz unatkozó építőtáboros gyereknek tartottam alulfizetett műsort… Eljutottam egy Deep Purple koncertre a Szoborparkba 2010-ben, de még nem sikerült élőben látni jelenlegi és örök kedvenceimet, a Nightwish-t és a Depeche Mode-ot. Alapvetően a Lőrinci Ifipark volt a törzshelyünk, ott lettem P. Mobil rajongó, ahova erzsébeti gyerekként akkori zenekarom szólógitárosával rendszeresen átjártam „tanulmányútra” a hetvenes évek végétől. Aztán később, felnőttebb korban a Budai Ifiparkba is elmerészkedtünk, ahol láthattam az akkori rocknagyságokat, a Korált, a Lordot, Radics Bélát a Tűzkerékkel, az Eddát és szerintem azidőtájt hallottam a Kuglit is. Vagy ott, vagy valami országos fesztiválon. Nagyon szeretem a dallamos rockzenét, ilyet játszottam én is az első zenekarommal nyolc éven át. És ez a vonzódás a mai napig megvan.
Másodjára említed őket nagy favoritként, melyik a kedvenc DM korszakod, albumod, dalod, tagod és miért?
A Depeche Mode első öt lemeze annakidején megvolt bakeliten, sokat hallgattam, tán még ma is megvannak valahol. A kedvenceim tőlük a Policy Of Truth, a Behind The Wheel, a Freelove, az Enjoy The Silence és a My Secret Garden a kettes albumról. Az egyik legjobb lemezük szerintem a Violator. Nincs kedvenc tagom, miután minden drogost elítélek, pláne ha előadóművész és példát kellene mutatnia a fiataloknak…
Miután ismert humorista lettél, gondolom összefutottál pár népszerű hazai rockerrel is…
Gondolhatod, milyen érdekes érzés volt, amikor például egy hakniban először váltottuk egymást Vikidállal, miközben húsz évvel korábban, még középiskolásként csápoltam neki az Ifiparkban… Vagy az eddás Gömöry Zsoltitól hangszert vásárolni is élmény volt, és az is, hogy idült omegásként egyszer a Hungarotonban összefutva egy ölelést és egy puszit kapni Benkő Lászlótól…
2011-ben egy vagy két dal erejéig a Kugli vendége voltál, miként jött össze az a közös koncert?
Korábban nem volt kapcsolatom a Kuglival, a nevüket ismertem, és ahogy már említettem, tán hallottam is őket valahol egyszer, de ennyi. Nagyon halvány és egyáltalán nem biztos emlékeim szerint Gönczy Gáborral valahol összefutva kifejeztük egymás munkássága iránti rajongásunkat, aholis megemlítettem, hogy végigdoboltam a fiatalkoromat. Talán erre fel hívott meg a következő koncertre, a XV. kerületbe, egy művházba, hogy doboljak el egy számot. De lehet, hogy ő pontosabban emlékszik az előzményekre.
Milyen volt maga az előadás, illetve hogy fogadott a Kugli igencsak őszinte, ínyenc közönsége?
Lelkesen és megbocsátóan. Tekintettel a dobolásomra, ami még az újbóli tanulás megkezdése előtt igencsak siralmas volt… De most már sokkal, de sokkal jobban dobolok, mint akkor! Csak minden második nóta után le kell dőlnöm félórára… (nevet)
Téged az egész ország humoristaként ismer. Mennyire vontad be a rockzenét az általad írt jelenetekbe, illetve mennyire volt ez tudatos elhatározás?
A zene végig jelen volt az életemben, még ha kisebb-nagyobb szünetekkel is. Magát a rockzenét olyannyira belevontam a humorkodásomba, hogy 1989-ben megírtam a HUMO-ROCK című estemet, amibe saját nótákat is komponáltam. A mondanivaló pedig az volt, hogy nagy a zenészek, előadók felelőssége, mert amit fent mondanak a színpadon, azt a lent csápoló gyerek készpénznek veszi és mintának tekinti. Az est egyébként fent van az interneten, a legnépszerűbb videó-megosztón, Maksa Zoltán – Csak a zene! csatornán, mivel hála Istennek megadatott, hogy eljutottam vele a Petőfi Csarnokba egy teltházas Maksa-bulin pályám csúcsán, 1996-ban…
Annakidején a középsulinkban, amit a demokrácia jegyében éppen akkor kereszteltek át Hámán Katóról Kalmárra, az egyik iskolai ünnepen te voltál az egyik fellépő művész. Néhányan pont AC/DC ruházatban voltunk, a tanáraink nagy-nagy örömére, mikor elsütötted az AC/DC/WC poént – aminek hatására aztán heteken át rajtunk köszörülte a nyelvét az összes diszkós haver.
Egyébként szerettem az AC/DC-t is, még Nagy Bandóval, aki a szakmai mentorom volt pályám elején, neveztünk át minden zenekart a kocsiban, hakniba utazva unalmunkban… Na, és akkor még fel lehetett lépni középiskolákban is, ma már egyetemen sem vállalnám…
Én aznap, a szigorú tantestületi felszólítás ellenére is a szokásos szegecselt bőrdzsekimben jelentem meg. AC/DC kitűző, talán felvarró is és persze az elmaradhatatlan vécélánc. Mikor bemondtad a poént, a fél iskola hátrafordult és hevesen mutogatva röhögött… (nevetés)
Te jó Isten! Ma már nem tenném… (nevetés)
Én meg csak vinnyogtam, hogy, na ugye, csak megérte bőrben maradni… (még nagyobb nevetés) Visszatérve még a végén a zenélésre, mi motivált, hogy újra és újra dobverőt fogj a kezedbe?
Voltak próbálkozásaim különböző formációkban, de ezek rendre elhaltak, így a dobtudásom fejlődéséhez kevesek voltak. Amikor az ötvenhez közeledtem, vettem egy nagy levegőt és bakancslistát készítettem, mi az, amit még szeretnék a hátralévő életemben megcsinálni, elérni. Az első helyre a dobtanulást írtam, hogy újra a tizenéves szintre hozhassam magam. Hát, ez már ízületek híján nem sikerülhet, de a dobtanár bácsim, Bordás József azt mondta, mikor jelentkeztem hozzá, hogy ha komolyan veszem, ő három év alatt felhoz olyan szintre, hogy egy zenekart szépen egyenletesen tudok majd kísérni, hatalmas truvájok nélkül, de megbízhatóan. Ez teljesült is, jelenleg a második tanár bácsit fogyasztom.
Ki ő?
Rékasi Attila, amíg az anyagi helyzetem engedi, járok hozzá, mert tényleg nagyon jó, ha egy szakember még a kialakulás pillanatában, a gyökerével tépi ki a problémát, legyen az kézrend, vagy lábtartás. No és a kotta, hát igen, eljutottam oda, hogy ugyan igen lassan, de tudok dobkottát olvasni, inkább silabizálni… nagy élményem volt, amikor egy kétórás silabizálás után végre megszólalt egy Queen dal kísérete úgy, ahogy le van írva… (nevet)
Fotók: Maksa Zoltán Archívuma, Vörös Szilárd, Kanyó Béla, Solstice, Nicefotó, Kugli Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
