– Budapest, A38, 2026. 04. 15.
Nincs mese, az év egyik legzseniálisabb buliját láttuk-hallottuk. Ilyen elánnal és minőségben manapság már csak nagyon ritkán lépnek színpadra művészek, mint tette ezt a hajó színpadán az Inner Vitriol és az egykori Queensrÿche pacsirta jelenlegi csapata. Kiemelkedő előadás volt. Geoff Tate még mindig király.
Azon szerencsések közé tartozom, akik az elmúlt 35 évben élőben láthatták-hallhatták a klasszikus Queensrÿche, a kései Queensrÿche, valamint a Geoff Tate’s Operation Mindcrime zenekarokat. Mindegyik jó volt, mindegyik tetszett. Iskoláskorom óta hallgatom rendszeresen az Operation: Mindcrime albumot, megannyi változatban begyűjtöttem már, miként megvannak a koncertverziók és természetesen a folytatás is. A prog metal aranybetűs alapművéről van szó, naná, hogy minden érdekel, ami a klasszikus nagylemezzel és utóéletével kapcsolatos. Nem volt kérdés, hogy ismét megnézem-meghallgatom az egykori Queensrÿche énekes produkcióját. Főleg, mert könnyen elképzelhető, hogy Geoff utoljára adja elő a teljes Mindcrime albumot a The Final Chapter turnén.
A bemelegítésről a nagyszerű Inner Vitriol gondoskodott. Mivel a jövőre húsz éves olasz prog metal csapat itthon sajnos kevésbé ismert, így pont jól is volt ez, hogy előbandaként szerepeltek. Persze a kompozícióik és az előadásuk minősége alapján Michele Di Lauro-ék simán elbírtak volna egy headliner pozíciót is, így viszont bőven volt közönség, ami fontos szempont. Rövid, de nagyszerű műsoruk javarészt a Into The Silence I Sink, a Semper Tacui albumok, illetve a párhuzamos Butterfly EP anyagából válogatott.
Akik nem ismernék a csapatot, azoknak röviden annyit, hogy vélhetően nagyjából valami ilyesmit csinálna az ős-Bedlam legénysége, ha együtt maradt volna a General Rejection felállás. Vagy, ha külföldi párhuzamot keresünk, akkor a Fates Warning a helyes irány. Mert a prog metalos részek és a hangszeres tudás ez esetben csak alap. Egy magabiztos alap, melyekre az Inner Vitriol ötletesen épít egyedi hangulatokat hordozó, formabontó szerzeményeket. Gabriele Gozzi ugyanis nemcsak csodálatos hanggal rendelkezik, de megvan benne az ehhez szükséges plusz, mint nálunk anno Fodi érzelmi finomsága és kifinomult előadásmódja, illetve mellette Ray Alder világa is visszaköszön néhol. De az egész produkcióra jellemző egyfajta túláradó érzelmi töltés, mely a hangszeresek virtuozitásánál is hatásosabban vonja be a hallgatót a művészi élménybe. Nyilván nem véletlen, hogy a gazdag PFM életműből pont a Impressioni di settembre című klasszikust dolgozták fel az 1972-es debütalbumról. Számomra különösen nagy élmény volt Francesco Lombardo csodás basszusjátéka, mely úgy volt parádés, hogy közben egy másodpercre sem vált öncélúvá. A mieink közül Barabás Tamás játszik hasonló laza eleganciával ilyen nyakatekert agyas dolgokat.
Aztán véget ért a nagyszerű felvezető program. Némi kis átszerelés következett, mely során Michele Panepinto dobos a helyén maradt és egy hosszabb intró után kezdetét vette az időutazás. Az első dolog, ami egyből szemet szúrt, az alapvetően fiatalabb generációból összeválogatott gitáros csapat fazonbeli összevisszasága. Szólógitárosból egyből kaptunk hármat, Amaury Altmayer, James Brown és Dario Parente személyében, akik az ausztrál fenegyerek Jimmy Wymen basszusgitárossal együtt egyből négyféle imidzset hoztak. Persze mindegyikük jól játszott, gyakorlatilag hangról-hangra hozva a fülekbe-agyakba égett klasszikusokat, mégis furcsán éreztem magam a színpadi kavalkádra nézve.
Nyilván a Mindcrime egy nemzedéki dolog. Melyet ráadásul a vasfüggöny ezen oldalán élve, illegálisan becsempészett lemezekről és kazettákról másolgatva, a komcsizmus végnapjaiban kiszótárazva egészen másként fogadtuk, mint a későbbi korok hatalmas szabadságát végletekig kiélvező, zeneileg maximálisan elkényeztetett, utánunk jövő fiatalok. Nyilván senki sem várja el, hogy olyan mélyen átéljék a történetet és ugyanúgy kötődjenek hozzá, mint akik a Queensrÿche fénykorában voltak metalosok. De mégis furcsa volt egy ennyire politikus, társadalomkritikus, szinte Pink Floyd magasságokat verdeső koncept-albumot ilyen csilicsálé vurstli stílusban, ráadásul a korai metal koreográfiákat megszégyenítő kéz- és lábmutatványokkal súlyosbítva látni. Különösen a selyeminges kalapos bárdista volt groteszk. Már bocs, de J. R. „Jockey” Ewing nem küzdeni szokott a Dr. X félékkel, hanem megbízza, megfizeti, majd eltünteti őket…
Kellett is vagy negyedóra, míg túltettem magam a látványon. Kábé, mikor pár kőbányai vagy egyéb janicsárképzőben végzett profi áll be egy-egy régi, jó, bejáratott brandbe vagy produkcióba. Mindent tudnak a hangszeren, félkézzel, a hátuk mögött, dupla sebességgel – csak épp a szív és a lélek nincs meg. Meg persze az olyan ihletett művészek hitelessége és mondanivalója, amit nem lehet sportteljesítményként elsajátítani. Ezt leszámítva viszont tényleg parádés volt az előadás.
Geoff Tate ugyanis még mindig elképesztően jól énekel. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy színházi színészeket megszégyenítő elánnal és minőségben jelenítette meg a végtelenül szomorú történet epizódjait. Melyben méltó társa volt a billentyűk mögött is helytálló nagyszerű Clodagh McCarthy. Ők ketten tényleg nagyon odatették magukat, elhitted nekik, hogy épp előtted zajlik le az amúgy évtizedek óta jól ismert dráma. Utólag visszanéztem a bootlegen, letekert hanggal, némán is átjön a mozgásukból, gesztusaikból, hogy nem babra megy a játék, ennek most komoly tétje van.
Ez a teátrális előadásmód pedig idővel visszarepített a kölyökkoromba, mikor a világ gonoszságára ráébredve éppen az olyan koncept-lemezek jelentették a kapaszkodót, mint a Joe’s Garage, a The Wall, a Seventh Son Of A Seventh Son vagy az Operation: Mindcrime. Mindezt ráadásul itthonról, a kommunista diktatúrában sínylődve, hogy lám-lám, náluk is nyakig ér az emésztőgödör illatos leve, de az oly annyira áhított nyugaton sincs kolbászból a kerítés. Aztán, amint haladt előre a történet, egyre több emlék tódult fel, melyek így vagy úgy, de mind a Queensrÿche-hoz és a Mindcirme-hoz kapcsolódnak.
Például egyből az elejéről. Mikor is nem sokkal később, miután egy iskolatársamtól kölcsönkaptam az Operation: Mindcrime kazettát, egy szintén metalhead osztálytársnőmmel besurrantunk a lyukasórán egy üres terembe. Akkoriban mindig volt nálam magnó, a zsebpénzem gyakorlatilag évekig kazettákra és góliátelemre ment el, nemritkán evés helyett is. Szóval az volt a terv, hogy a kiscsajt egy kicsit megölelgetem, közben zenét hallgatunk. De miután benyomtam a play gombot, mindketten leesett állal, szinte áhítatban hallgattuk végig a nagyszerű albumot. Talán még egymás kezét sem fogtunk meg, csak döbbenten gubbasztottunk az ajtótól legtávolabbi sarokban a magnó előtt. Elképesztő élmény volt. Lement a lyukasóra, aztán az azt következő szünet is, mire vége lett a dalfolyamnak, de még sokáig nem mozdultunk, az iskola és a szerelem is várhatott a sorára, oly annyira letaglózott minket a Queensrÿche zsenialitása.
Azóta persze már sok ezerszer hallottam az örökzölddé nemesedett zseniális művet, de még mindig meg tud hatni. Nem kevésbé az igencsak tanulságos történet újbóli és újbóli aktualitása, mely a jelenlegi háborúk-, illetve a nemrég elszenvedett választási kampány sötétjében még mindig tud irányt mutatni és érdemi kapaszkodókat nyújtani. Persze nyomhatnánk a nagy dumát, hogy minden oldal egyforma; meg, hogy ez csak zene, mi rockerek távol tartjuk magunkat a politikától. A valóság azonban az, hogy mindezek a mesterkedések igenis hatással vannak az életünkre. És amiként nem választjuk négyévente újra a kiadók vagy koncertszervezők vezetőit sem, úgy Dr. X és a többi kamarillapolitikát folytató kétes alak is stabilan itt marad a nyakunkon. Vagy másként fogalmazva, Palpatine sem feltétlen demokratikus úton került hatalomra. Innen pedig már csak egy lépés a ghormani mészárlás, a Mindcrime-trilógia világa vagy a saját életünk…
Szóval az egykor szebb napokat is látott Geoff Tate eljött egy relatíve kis helyszín még kisebb színpadára, ráadásul kivetítő és Mindcrime kisfilmek nélkül, mégsem fulladt hakniba az előadás, hanem komoly diadalmenet lett belőle. Ugyanis ezek a dalok zseniálisak, a mondanivalójuk aktuálisabb, mint valaha; ráadásul olyan színvonalon lettek a szó legnemesebb értelmében előadva, amire nem sokan képesek a földkerekségen. Egy nagybetűs MŰVÉSZ mutatta be a vélhetően legjobban sikerült alkotását, mi pedig a transzban lebegtünk, nagyjából a The Mission-től fogva egészen az Eyes Of A Stranger legvégéig.
Az amúgy szigorúan tízpontos buli egyik kisebb hibája a hullámzó hangosítás volt. Elég vegyesek az utólagos értékelések, de ott ahol én álltam, a második sorban a basszusgitárosok posztjával szemben, el-elszállt a hang. Pontosabban a főműsor gazdag hangszereléséből időnként eltűnt valami, az egyik gitár, a billentyű, valamelyik mikrofon. Persze ment a fejben a magnó, Geoff és Clodagh magával ragadó teátrális előadásmódja, vagy a gitárosok színpadi munkája is simán elvitték a showt, de azért a fülem időről-időre jelzett, hogy hiányérzete van.
Az est másik érdekes, vitatható pontja pedig maga a program volt. A teljes, albumsorrendben elővezetett Operation: Mindcrime után ugyanis volt még három Empire sláger (Empire, Jet City Woman, Silent Lucidity), valamint egy-egy klasszikus az első három lemezről (Walk In The Shadows, Take Hold Of The Flame, Queen Of The Reich). Ami így együttesen akár az 1991-es első magyar Queensrÿche koncerten is elhangozhatott volna. 2026-ban viszont azt üzeni, főleg egy szóló-projekkel színpadra állva, hogy Geoff Tate nem bízik magában és a későbbi dalaiban.
Ugyanis, ha csak a klasszikus érát vesszük, a tízpontos überkirály Promised Land lemez biztosan megérdemelt volna egy-két tételt. Aztán, ha a későbbi, vitatott korszakot tekintjük, onnan is van pár ütős darab a Tribe, Operation: Mindcrime II, American Soldier, Dedicated To Chaos vonulat időszakából. A kislányomnak, akinek szerencsére még nincsenek kívülről ráerőltetett kulturális averziói, például az Around The World a kedvenc Queensrÿche dala. Mert nem kapott kártékony kulturális előítéleteket, mikor a naponkénti építőkockázás közben szép sorban végighallgattuk az életművet. De a buli után többek között arról is beszélgettünk a szintén jelenlévő Szénégető Ricsivel, hogy sokan szeretjük a második részt. Ha már Operation: Mindcrime koncert, Tate igazán elénekelhetett volna II. albumról is egy-két tételt. Vagy a hamarosan érkező III. részről is, előzetesként. Mert bárki bármit mond, baromi jól sikerült a Power.
Sőt, ha már Geoff Tate’s Operation Mindcrime, tényleg örömmel hallottam volna valamit a Frequency Unknown albumról, vagy a tényleg nem túl acélos folytatásokkal rendelkezdő The Key trilógia első részéről. Mi több, a magam részéről az első szólólemeze dalait is nagyon szeretem. Olyannyira, hogy a Face To Face DualDisc kiadás borítóját magammal is vittem a buliba. Aztán annyira magával ragadott a hangulat, hogy nem vártam meg a dedikálást, hanem egy hirtelen ötlettől vezérelve felnyújtottam a színpadra, és csodák-csodája, Tate ott helyben –face to face– alá is írta. Thank you, thank you, thank you! Vannak még csodák.
Szóval summa summarum. Kedves Geoff, ha valami újabb csoda során esetleg ez a pár sor eljut hozzád, legközelebb nyugodtan meríts bátrabban az életművedből! Sokan vagyunk, akik szeretik az 1990 után készült felvételeidet. Az Operation: Mindcrime II király, a Mindcrime At The Moore meg a valaha készült legjobb Queensrÿche koncertelemez. Nyugodtan kijelenthetem, mind megvan, ott sorakoznak a vitrinben, eredetiben és rendszeresen szólnak is. Megunhatatlan. Az első és a második rész is.
Az idei esztendő egyik, ha nem egyenesen legjobb bulijában voltunk. Pedig nagyon erős volt az eddigi felhozatal. Köszönet mindenkinek, aki ezt a felejthetetlen estét lehetővé tette! Minden elismerésem!
Videók: Jozé
Fotók: Polgár Péter
