Június 09. – Budapest Park
Papa Roach nem csak zenélni volt a Budapest Parkban, hanem oktatni, nevelni is. De nem lövöm le azonnal a poént.
A június 09-i koncerten a Trivium nyitotta az estét. A setlist jól összeválogatta a Trivium életmű legjobb pillanatait. A nyitó szám, majd a személyes kedvenc „Strife” megelőlegezte, hogy jó hangulatú buli lesz este. A zenekar tíz számot adott elő, melynek fele főleg a 2005-2017 közti időszakot idézte fel. Egyetlen egy szám csendült fel csak a 2020-es albumról. Az utolsó, „In Waves” nagyon jó lezárása volt a közel egyórás progresszív/heavy/thrash/metal core zenei világú Trivium fellépésének. Bár ahogy elfigyeltem, a közönség hölgytagjai szívesen elnézegették volna még a bandát, mert a frontember Matt Heafy igencsak vonzó jelenség a színpadon a szebbik nem számára. Mint ahogy az fotós kolléga élete párja is alátámasztotta. Csak ki ne derüljön a dolog! A közönség hamar ráhangolódott az egész estére, mert dacára a június eleji szokatlan melegnek, ment az ugrálás, a mosh pit, a crowdsurfing. Az érzelmesebb, balladisztikus számok háttérbe szorultak, ami – legalább is bennem – nem keltett hiányérzetet.
És este nyolc körül le is kezdődött a nu metal egyik alapvető fontosságú zenekarának előadása. A Papa Roach nem volt kíméletes velünk. Szerencsére. A majdnem két órás bulin minden epikus zeneszámot hallhattunk, ami miatt örök kedvenc marad a banda sokak számára. A közönség pedig hirtelen megszaporodott, jóval többen tömörültek a színpad előtt, mint a Tríviumnál. A nyitószám „Even If It Kills Me” azonnal bepörgette a közönséget. Érthető módon. A koncerten elhangzó dalok negyedét a talán legnépszerűbb „Infest” albumról hallhattuk. Ezt követte az „Ego trips” és az „Others”. De inkább beszéljünk magáról a koncertélményről!
A közel harminc éve működő zenekaron nem fogott az idő. A szuggesztív előadás, a pörgős nóták, a folyamatos kontak a közönséggel nagyon jó hangulatúvá tette a bulit. Jacoby Shaddix korát meghazudtolóan pörgette az estét, sok fiatalabb előadó példát vehetne róla. Sokat beszélt a közönségnek, vicceskedett, látszik rajta, hogy szeretetből zenél, szereti a közönséget és ezt nem is titkolja. A háttérben folyamatosan futó videóklipek vizuális effektként szintén sokat hozzátettek az este hangulatához. Annyi negatívumot említenék csak meg, hogy az volt az érzelmes, a zenekar fő üzenetét hordozó, lassú, melakolikus zeneszámok, megtűzdelve a frontember monológjaival kicsit kezdték laposítani a hangulatot, de szerencsére ezen hamar túl lehetett lendülni, mert újra felpörgött a Papa Roach gépezet. Apropó, üzenet! Jacoby nagyon fontosnak tartott egy rövid megemlékezést Chester Benningtonról. És ha jól figyeltem, kitért a drogok, az alkohol veszélyeire. Ugye ő is nagyon komoly problémákkal küzdött, amiből segítséggel, de kikerült. Szerencsére. Nem úgy, mint sokak máig is nagy kedvence Bennington…
És ha már megemlékezés, akkor 2Pac „California Love” coverje is elhangzott. Mint ahogy a koncert végén egy kis „tisztelgés a pályatársak előtt” zenei egyveleg is előkerült, ahol meghallgathattunk néhány ütemet a Korn, Deftones, Limp Bizkit és a System of a Down művészetéből.
A színpadi élményhez hozzá tartozik még, hogy a „Braindead” közepén Shaddix fia beugrott „ordítozni” egy kicsit. Azt hiszem, megvan az utánpótlás.
A közönség ugrálása, guggoltatása, a mosh pit és a crowdsurfing hasonló, ha nem nagyobb intenzitással ment, mint a Trívium alatt. És ezt nem csak mi, hanem a zenekar is szemmel láthatóan nagyon élvezte.
Miután lement a Papa Roach himnusz „Last resort”, mint záró szám, mindannyian úgy hagytuk el a Budapest Parkot, hogy talán az év legjobb metal buliján vehettünk részt.
Fotó: Dávid Zsolt
