Tóth Béla Zsolt egykori gyerekszínész, ős-kuglista, az egyes számú vezérszurkoló. TBZS közel ötven éve, az első Kugli koncert óta van otthon a zenekar életében. A csapat egyik legelső roadjaként, barátként, segítőként, rajongóként szinte minden jelentős állomáson jelen volt. Civilben a filmszakmát erősíti, kellékesként és néhanapján statisztaként is. Megbízható barát, jó szakember, nagy idők hűséges tanúja, akinek a tudásánál csak a szerénysége nagyobb.
Mutatkozz be, kérlek!
Tóth Béla Zsolt vagyok, 1965. december 23-án születtem, Budapesten.
A Kugli első koncertjén te már ott voltál. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Igen, ott voltam. Úgy indult, hogy valahol összeismerkedtem Gabóval, már nem is emlékszem pontosan, hogyan. Ők is kijártak a fiatalok közé. Összejöttünk egy jó beszélgetés során; pont akkoriban pattantam meg az intézetből, és meg mertem kockáztatni, hogy heteket nála laktam. A Csülök Étterem fölött volt Gabónak egy albérlete akkoriban, nem sokkal azután, hogy Debrecenből felköltözött. Olyan volt, mint akiről a Frédi bácsi nóta is szól. Természetes volt, hogy minden koncertre megyek – hova is máshova, mint Kuglira? Amikor lehetőség volt, segítettünk pakolni is. Volt egy barna Roburjuk, azzal járták az országot. Emlékeim szerint a főroadok is alakítottak egy zenekart, aminek a nevében benne volt a road szó.
Az akkoriban közismert „Rócsó” vagy „Rócsász” testvérpárról van szó?
Igen, ők azok. Talán az egyikük Gábor volt, a másik András. Meg is írták azt a dalt, hogy „szállnak a molyok a lámpa körül”. Az ő koncertjükön nem voltam, de náluk is sokat jártam, mert ők is a Széchenyi tér közelében laktak.
Azt mondják, az első Kugli bulin összesen tizenkét fizető vendég volt, meg egy-két haver. Kikkel voltál ott, emlékszel rájuk?
Sokan már nem élnek közülük. Aki igazán megmaradt az emlékezetemben, az Bogye Zoli, egy nagyon jó barátom. Érdekes, derékig érő göndör haja volt, buktak rá a csajok, de sajnos szörnyű véget ért az élete. Volt még egy sánta gyerek, Lacinak hívták, de mindenki csak „Sánta Lacinak” becézte. Rég volt, nem minden név jut már eszembe.
Már az első alkalommal megfogtak a dalok? Egyből beütött nálad a Kugli zenéje?
Mindenféleképpen. Akár az intézetből szöktem meg, akár később mentem, a szabadságérzet volt a lényeg. Az, hogy bemehetsz egy ekkora helyre – ami nekem akkor óriásinak tűnt –, egy igazi nagy művelődési házba. Ott voltak a barátaink a színpadon a dobfelszereléssel, erősítőkkel, és rendesen odacsaptak a húrok közé. Előtte kint megbeszéltük, melyik számmal kezdjenek, attól függően, ki mennyire volt éppen szalonképes állapotban, hogy tudjunk tombolni és énekelni.
Hogyan zajlott egy átlagos Kugli koncert a Némethy Ernő Művelődési Házban?
A Némethy a Széchenyi téren volt, közel a remízhez, ahol most egy benzinkút van. Eleinte kevesen voltunk, délután elkezdtünk gyülekezni, ment az iszogatás, az edzés, hogy mire elkezdődik a koncert, mindenki kemény legyen. Addigra már minden nótát tudtunk. Persze a rendőrök is megjelentek, igazoltattak mindenkit, mi meg szöktünk jobbra-balra, hogy ne vigyenek be minket. Máshonnan is jöttek fiatalok, mire bejutottunk, a terem fele már tele volt. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy bent leülsz és sört veszel. Be sem engedtek, ha látták, hogy be vagy rúgva, de mindig találtunk valami kiskaput. Olyan eksztázisban voltunk a végén, mint a Hair című filmben: úgy éreztük, mi vagyunk a világ közepe.
Mit szóltatok a színpadi díszletekhez? A kiteregetett szennyes, a kugligolyó, a show-elemek… Az ilyesmi is érdekelt titeket?
Legelején mindenképpen. Ott volt például a liftajtó „A lift nem működik” táblával, pont olyan szocreál módon. Vagy a Gödörben állva című számnál az elterelő bója, a lámpás, az esőkabát és a lapát. Kellett ez, mert így vált színpadiassá, szinte színházi élménnyé az egész. Aztán jött a molinó a kuglival… Kicsit összekeverem az időrendet, de emlékszem, ezek a show-elemek nagyon fontosak voltak.
Milyen volt a kapcsolat a Kugli zenészeivel?
Kijöttek hozzánk a koncert előtt a pingpongasztalokhoz beszélgetni. Gabó mindig mondta: „Vigyázzatok fiúk, mert itt vannak a rendőrök, ne vigyenek el titeket!” A színpadon pedig minden tárgynak jelentősége volt. Egy Trabantot nem hozhattak be, de a hangulatot megteremtették. Amikor a Masszív asszony szólt a Babér utcáról, és elénekelték, milyen sötétben, szélben hazamenni a gyárból a Váci úton… megelevenedett előttünk az egész szocreál környezet. Nagyon kellettek ezek a dolgok.
Melyek a kedvenc Kugli dalaid?
A Masszív asszony, a Frédi bácsi, az Ide a szívekkel és a Kispiricsi faluvégen.
A Kispiricsi feldolgozás mennyire ütött? Ismertétek a Black Sabbath-ot és a népdalt? Mennyire működött így együtt a kettő?
Hát a Black Sabbath-ot persze, hogy ismertük! Eleinte meglepődtünk ezen a mixen, de először a csak zenére figyeltünk oda, mikor mindenki azt mondta, hogy na, játszanak Sabbath-ot is. Aztán persze rájöttünk, hogy nem azt játszották, hanem egy népdalfeldolgozást, ami nagyon hasonlít, viszont onnantól kezdve elég volt kétszer meghallgatni a szövegeket és mindenki azt üvöltette a következő koncerteken, hogy „Kispirics, Kispirics!”.
Megszületett a legenda…
Igen. Mint ahogy bár eltelt negyvenöt év, de a mai napig is sokszor van úgy a koncerten, hogy illik, nem illik, de néha az ember fölüvölt, hogy: „Na, a Kispiricset nyomjátok, az marha jó lesz!”
Kérlek, mesélj még egy kicsit arról, mivel foglalkozol! Mi lett belőled?
Többek között úgy alakult, hogy bekerültem a Filmgyárba – mondhatni némi protekcióval. Emiatt már nem tudtam állandóan koncertekre járni, viszont jobbnál jobb munkákat kaptam a szakmán belül. Kellékes lettem, magyar filmekkel kezdtünk. Dolgoztam Tarr Béla Kárhozat című alkotásában, később pedig a Szomszédok tévésorozatban is. Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető az egész: éppen abban az irodában ültem ügyeletben – hátha kell valakinek segítség –, amikor felhívtak egy kezdő reklámfilmstúdiótól, hogy kellékest keresnek. Megkérdezték, lenne-e kedvem másnap elmenni Pasarétre egy beszélgetésre. Így kerültem a reklámszakma közelébe. Rengeteg produkcióban vettem részt, például a Postabank vagy a KBC reklámjaiban, akkoriban ez főleg a Kozmo Filmstúdiónál futott. Emiatt ott is hagytam a Filmgyárat, majd egy újabb véletlen folytán ismét kapcsolatba kerültem Tarr Bélával. Dolgoztam a Sátántangó, a Londoni férfi és A torinói ló filmjeiben. A Sátántangót négy éven keresztül forgattuk, de csak ősszel, télen és egy kicsit tavasszal. A forgatást követően körülbelül másfél hónapig tartott a zörejezés és a szinkronizálás. Nehéz volt és nagyon hosszú – leginkább ez maradt meg bennem.
Tarr Bélát milyen embernek ismerted meg?
Béla nagyon jó ember, akkor is az volt, és most is az. (Az interjú 2025 őszén készült. – a szerkesztő) Sajnos az utóbbi időben megbetegedett, egészségügyi problémái vannak. Mostanában már nem találkozunk, de ritkán fel szoktam hívni, hogy kellemes karácsonyt vagy boldog újévet kívánjak neki. A mai napig fejből tudom a telefonszámát, bármikor fel tudom hívni.
Tudnál mondani konkrét történetet, ami megmutatja az ő emberségét vagy a munkamódszerét?
Lent voltunk Gyula és Békéscsaba környékén, ahol a pósteleki kastélyrom található. Az utolsó forgatási napon beküldött engem a városba, hogy hozzak pezsgőt a stábnak. A kedvence a Hungaria Extra Dry Methode Classic volt, a mai napig azt szereti. A többieknek is azt rendelt. Kizárólag a parafa dugósat fogadta el – egy ideig létezett műanyag dugós változat is, úgyhogy külön vadászni kellett rá. Szerettem vele dolgozni, de hozzá kell tenni, hogy nagyon rátarti és keményfejű ember. Mindig kitartott az elképzelései mellett. Nála nem létezett olyan, hogy egy rövid próba után gyorsan felvettük a jelenetet, és kész. Ha kellett, napokig próbált a színészekkel és a stábbal. Sőt, az is előfordult, hogy fél év múlva újra felvettük ugyanazt a jelenetet, mert a vágószobában kiderült, hogy mégsem tetszik neki. Ilyenkor mindent ugyanúgy megcsináltunk újra. A mai napig vannak olyan díszletek, amiknél ha becsuknám a szemem, pontosan tudnám, hova kell tenni a szőnyeget, a széket vagy a vizeskancsót. Tudom, hol volt a fiókos szekrény minden apró részlete. Szörnyen precíz volt, de úgy gondolom, ez egy nagyon kemény és jó iskola volt nekem.
Később Koltai Róbert filmjeiben is részt vettem, forgattunk Rákospalotán és Tiszaújvárosban is, például a Patika című tévésorozatot. Mostanában külföldi produkciókban is részt veszek. Bár nyelveket nem beszélek, egy nagyon jó helyen, a Pioneer Filmstúdiónál dolgozom a kolléganőmmel, Mihalek Zsuzsival, aki nemrég kapott Oscar-díjat. Nagyon büszke vagyok rá! Most is egy nagyobb külföldi film indulására várunk, úgyhogy továbbra sem fogunk unatkozni.
Zsuzsáról mit kell tudni?
Mint mindenkinek az életben, nekem is van egy példaképem, egy hölgy. Ha valakire felnézek, az ő, a kolléganőm, Mihalek Zsuzsa. Cirka 35 éve dolgozunk együtt, rengeteg reklámfilmet és filmet csináltunk, például az Argo 2 vígjátékot. Nagyon tisztelem és szeretem őt.
Itt meg kell még említenem Katona Sanyit. Annakidején mindketten dolgoztunk Zsuzsával, még a MAFILM-ben. Sanyi főleg magyar játékfilmeket csinált, mint berendező. Nagyjából ugyanazokban a produkciókban voltunk: Tarr Béla mozik, Csinibaba, Patika, satöbbi.
Több neves rendezővel is munkálkodtál együtt a pályád során. Az előbb már említetted Koltai Róbertet…
Igen, Robival több filmen is dolgoztunk együtt, például a Patika című sorozaton vagy a Szamba filmen. A Szambában még egy apró szerepem is volt: az elején világosítóként tűnök fel.
A Sose halunk meg végén pedig én vagyok a pénztáros. Ez úgy alakult, hogy rám bíztak egy halom pénzt, hogy őrizgessem, majd osszam szét a statisztáknak, de én közöltem velük, hogy ezt biztosan nem vállalom. Erre rám fogták, hogy akkor szerepelnem kell: üljek be a pénztárba, és én fizessem ki a Misinek a nyereményt, miközben Robi, mint Gyuszi bácsi ott haldoklik a padon.
Dolgoztam Gothár Péterrel is két filmjében. A Magyar szépség különösen nagy élmény volt. Péterrel is isteni volt a közös munka. De ott voltam a Csinibaba forgatásán is, mint kellékes. Nagyon jó időszak volt, bárcsak minden nap ilyen filmeket lehetne készíteni, ahol ennyi a vidámság, és a nézők tényleg tudnak nevetni. A Patika sorozatban is kellékes voltam. Rákospalotán forgattuk, nem messze a lakásomtól. Én díszítettem fel azt a sárga Citroën kacsát, ami a filmben szerepel. Eredetileg matricákat vártunk a nyomdából, de nem érkeztek meg időben. Kaptam egy tekercs fekete öntapadós tapétát, hogy találjak ki valamit. Fogtam egy ollót, és a tapéta hátuljára mindenféle alakzatokat, hangvillákat rajzoltam, kivágtam őket, és azokkal dekoráltam ki a kocsit, hogy hiteles legyen. Szerintem nagyon jól nézett ki.
Szerintem is. Ki gondolta volna, hogy nem eleve megtervezett volt, hanem egy kényszer szülte leleményes megoldás. Egyébként volt olyan színész, akinek a kisugárzása vagy a munkája különösen megfogott?
Persze! Rajhona Ádám például a filmekben mindig hozta a karakterét, de az életben egy tüneményes ember volt. Meghívott egy sörre, leültünk, beszélgettünk, nagyokat nevettünk – teljesen el tudta engedni magát. Vagy ott volt Robi Tiszaújvárosban. A függönnyel elválasztott öltözőben volt a kellékraktáram, ahol délben éppen lecsót főztem magamnak. Egyszer csak elhúzza a függönyt, benéz, és megkérdezi: „Te lecsót csinálsz? Azonnal adj belőle!” Odaparancsolt az asztalához a lecsómmal, ő meg hozatott egy vájlingnyi rántott húst, és rám parancsolt, hogy egyek, amennyit akarok, cseréljünk. Ő lecsót akart enni mindenáron. Hasonlóan jófej volt Székely B. Miklós is, vagy Sinkovits Imre és Sinkó László. Imre bácsival Az új földesúr kalandfilmet forgattuk Lányi András rendezésében. Egy karfiolföld mellett dolgoztunk, és Imre bácsi megjegyezte, mennyire szereti a karfiolt. Akkoriban még Volán-taxival szállították a színészeket; szóltam a sofőrnek, és megpakoltam az egész autót karfiollal. Másnap hatalmas lecseszést kaptam tőle! Azt mondta, egész éjszaka karfiolt pucolt és tett el a család, neki meg alig két órája maradt aludni. (nevet)
A Sose halunk meg emlékezetes krémes evő jelenetéről van emléked?
Azt sosem felejtem el! Újpesten kezdtük, de a tényleges evést a Deák téri Adria presszóban vettük fel, ami azóta már megszűnt. Szabados Misinek szó szerint zabálnia kellett a krémest. Nem túlzás, szerintem aznap legalább harminc darabot evett meg. A végén persze nem volt mese, ki kellett hánynia az egészet. De az életben ő is egy teljesen normális, nyugodt fickó volt, nem olyan pörgős, mint a piaci jelenetekben.
A reklámfilmes korszakból van még valamilyen kedves emléked?
A Kozmo Stúdiónál rengeteg Postabank-reklámot csináltunk, például azt is, amikor egy színész ejtőernyősnek volt öltözve Budakeszin, a repülőtéren. Ott volt Geszti Péter is, aki akkoriban kezdte a rádiózást a Danubiusnál. Említettem neki egy zenekart, aminek nem tudtam a nevét, csak körülírtam. Kiderült, hogy az Aerosmith-ről van szó. Később a műsorában be is mondta a nevemet, és nekem küldte azt a rap-rockszámot, a Walk This Way-t, amit a Run DMC-vel közösen csináltak. Nagyon jól esett!
Visszatérve kicsi a filmes karriered elejére, mesélj még kicsit arról, hogyan kerültél kapcsolatba a filmezéssel, miként lettél gyerekszínész?
Még a Kugli időkben történt, valamikor a nyolcvanas évek legelején. Eredetileg pesti vagyok, de akkoriban már egy ideje vidéken éltem. Nagyon szerettem volna bekerülni egy filmbe, és szerencsém is volt: megkeresték az igazgatómat, Tóth Karcsi bácsit, és kikértek engem. Felutazhattam Pestre, a Pasaréti Filmgyárba, ahol megbeszélések és meghallgatások voltak. Sikerült elintéznem, hogy két nappal tovább maradhassak Pesten, mintha még további riportokra kellene bejárnom, pedig már nem volt dolgom, csak haza akartam jönni. Magát a filmet, melyet Dédelgetett kedvenceink címmel láthatott a közönség, Dárday István és Szalai Györgyi rendezték, Pap Ferenc volt az operatőr. Ott volt stábtagként a humorista Fábry Sándor is; akkor még fiatal srác volt, felvételvezető-asszisztensként dolgozott, még arra is emlékszem, hogy egy Trabantja volt.
Akkor tehát onnan ismerted Fábryt?
Igen, innen. Akkoriban még ő is csak egy kezdő fiatal srác volt. Boldogkőváralján forgattunk, és a történet szerint én voltam az egyik gengszter gyerek a háromból. Persze ezt nem szó szerint kell érteni: fiatal csibészeket alakítottunk, akik például egyszer csak elrabolják a főszereplő lányt biciklistől, mindenestől. Megkötöztük a kezét egy elhagyatott kastélyban, és mindenféle szocialista jelszavakat mondattunk vele – például azt, hogy: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”
Miközben rajtad Piramis-ing, egy másik jelenetben Ricsés babos-kendő, a harmadikban P. Mobil plakát a háttérben, miközben egyik Edda-sláger szól a másik után. Nem kellett kibújnod a bőrödből…
A Piramis-inget még én hímeztem annakidején magamnak, olyan jópofának tűnt akkoriban. Tudni kell hozzá, hogy bent az intézetben kétféle rocker csapat volt, az omegások és a Piramis-rajongók. A jól ismert szimatszatyor, baboskendő, Alföldi-papucs, szűkített csöves nadrág volt a viselet, ezzel különböztettük meg magunkat a digóktól és popperektől. Ezért nagyon is testhezálló szerep volt. Saját ruhában játszottunk, nem volt idegen jelmez vagy kosztüm. Jól éreztem magam. Ráadásul egy jó időre el voltam látva igazolásokkal is.
Úgy tudom, a kóteres időszakban nemcsak a filmgyárosoktól, hanem a zenekartól is bőven kaptál igazolásokat.
Igen, előfordult, hogy valahogy meg kellett szöknöm az intézetből. A legegyszerűbb az volt, ha van egy írásos papír a kezemben. Ezt általában Gönczy Gábor, a Kugli vezetője állította ki nekem. Pontosan már nem emlékszem a szövegre, de az állt benne, miért vagyok távol, és miért nem tartózkodom a nevelőotthonban. Ami gyakorlatilag igazolásként szolgált a távollétemre.
Arról szólt, hogy mész segíteni a Kuglinak pakolni, technikát kezelni?
Valami ilyesmi. Gabó és a Kugli tulajdonképpen munkát ajánlott nekem, megjelölve, hogy mettől meddig tart a feladat. Akkoriban már Pesten is voltam az egyik nevelőotthonban, ott mindenképpen fel kellett mutatnom valamilyen papírt. Olyan ember igazolása kellett, aki leellenőrizhető, és aki mögött valós dolog áll – ezért kellett Gönczy Gábort és az együttest a papírokon megemlíteni.
Tehát akkoriban a Kuglival kölcsönösen segítettétek egymást?
Tulajdonképpen igen.
Konkrétan mit segítettél nekik, pakolni?
Hát, ez azért túlzás, nem kellett megszakadnom a munkában. Inkább barátilag mentem el hozzájuk mindig, és segítettem, amiben tudtam.
Képek: TBZS Archívuma, Kalászi György, Kugli Archívum, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
