2LP / CD / MC / 2LP+CD+SP+3EP / 2 track master tape – Ear / Edel / Revox / Horch House 2026
2026. július 3-án jelent meg a Deep Purple 24. stúdióalbuma. Ez a második olyan nagylemez, melyet már az északír gitárossal, Simon McBride-dal rögzítettek, egyben a hatodik, melynek munkálatait Bob Ezrin irányította producerként.
A Splat! alapvetően egy direkt heavy rock korong lett, melyre ezúttal a rövidebb, lényegre törőbb megközelítések jellemzőek. A Mark IX felállás fittyet hány az elnyújtott zenei formákra, helyette a kocsmai rock ‘n’ roll spontán, próbatermi energiáját szabadítja fel – stílszerűen némi kocsmafilozofálással fűszerezve. A gyűjtők és vájtfülűek ráadásul a Revox és a Horch House jóvoltából még exkluzív, audiofil mesterszalag-másolaton is bezsákolhatják a friss kiadványt, melyet akár Deep Purple arculatú lejátszón is végigpörgethetnek.
Volt idő, amikor egy új Deep Purple albumot már három héttel a megjelenés előtt kézhez kaptam. Akkoriban még megvolt a lehetőség a hifiben megvallatni, majd alaposan elmélyülni az anyagban, hogy a tényleges premierre időzítve olyan írások, adások születhessenek, amelyeknek valódi értelme is van.
Mindez persze a múlté. A digitális mocsár lassan mindent benyel, mi meg maradtunk még páran a beomló partok szélén – azok, akik jobban szeretik a kézzel fogható dolgokat és a tényeket, mint a ma van, holnap nincs jellegű online tartalmakat, vagy a könnyen manipulálható közvéleményt.
Mindezzel együtt huszonhárom éve nem voltam ennyire bajban, hogy mit és hogyan írjak egy új Deep Purple lemezről. Ugyanis a friss anyag legalább annyira kétarcú, mint a Bananas, ráadásul pontosan ugyanazok a dolgok zavarnak benne, mint egykor, amikor megjött a 2003-as CD. Kivéve természetesen az akkori nevetséges másolásvédelmet, ami egyáltalán nem akadályozott meg senkit a kalózkodásban, de legalább veszélyeztette a jobb minőségű, érzékenyebb lejátszók működését.
Ne értse félre senki, nem vagyok egy betokosodott Blackmore-fanatikus. A Mark II felállástól sem ünneplek mindent, miként túl tudtam magam tenni Steve Morse elvesztésén is. De most mégis meg-megakad a torkomon a szerzemények legalább fele. Ismét hangsúlyozom, nagy a szívem és Purple ügyben kifejezetten széles a látóköröm: kimondottan kedvelem például a harmadik lemezt, óriási kedvenc a teljes Coverdale-éra – külön kiemelve a zseniális Come Taste The Band albumot Tommy Bolinnal –, de a Slaves And Masters dalainak háromnegyedét is nagyszerűnek tartom. Sőt, amikor a Joe Satriani-féle turnék után a Mark VII felállás előrukkolt a Purpendicular-ral, eldobtam az agyam a gyönyörűségtől, hogy megint mit alkottak az öregek.
Az Abandon viszont már gyengébbre sikeredett. Majd jött a retró az évfordulós Concerto-körrel, aztán szegény Jon Lord is nyugdíjazta magát, mert nem bírta a kimerítő turnékat, miközben egyre többet harcolt a különféle testi bajokkal. Abban a helyzetben Don Airey messze a legjobb választás volt a helyére. Ráadásul duplán drukkoltam nekik, mert a Purple mellett Rainbow-, Whitesnake-, Gary Moore- és Colosseum II rajongó is vagyok, mégpedig sok évtizede. Hát hajrá Mark VIII, mutassátok meg fiúk!
Amikor azonban megérkezett a Bananas, csak vakartam a fejem, nem tudtam, mit írjak róla. Ugyanis az idióta másolásvédelmen túl zavart a borító és a szövegek látszólagos ideológiai összevisszasága. De ezeken idővel túl tudtam lépni, a tételek kidolgozatlanságán viszont ma sem. Oké, van benne némi túlzás, de a Bananas dalainak se eleje, se vége. Olyan az egész, mintha a próbateremben elkaptak volna egy jó témát, és arra mindenki egyszerűen ráimprovizált volna szólókat, szólamokat, sőt éneket és szöveget is. Mondom, hogy kis túlzás, de azért tény: ilyen szempontból a 2003-as CD-t össze sem lehet hasonlítani a közvetlen elődjeivel, az utána következő sokadik aranykorszakkal meg végképp nem.
Az is furcsa volt, hogy a korábbi markáns hard rock vonal ezúttal nem szimfonikus, jazz, southern vagy progresszív irányba fordult, hanem a blues lett a meghatározó alap. Ráadásul valamiért erős Free- és korai Bad Company-hatásokat is felfedezni véltem a kompozíciókban, konkrétan Paul Rodgers és Simon Kirke világát. Amivel persze megint csak nincs semmi baj, de ez szokatlanul hatott a Purple legénységétől. Főleg Airey megnyerése után, akitől egészen mást vártam.
Látszólag nem ide tartozik, de akik értik, azok tudják: annak idején, amikor a Free végnapjaiban és a Bad Company alakulásakor Som Lajost legalább kétszer, de inkább háromszor invitálták a bandába, miért éppen őrá gondoltak, és miért pont az a zenei közeg feküdt Rodgerséknek. Mindez természetesen a Piramisra is komoly hatást gyakorolt. A korábbi, néhol funkos, máshol jazzes elemekkel fűszerezett, rézfúvós rockot nagyrészt felváltotta Paul Rodgersék szellősebb, nyersebb, áramvonalasabb és minimalistább megközelítése, amelyben éppen a basszusgitár dallamossága adta meg a dalok lüktetését, egyben alaphangját.
Talán még kevésbé tűnik idevágónak, de jól szemlélteti ezt a váltást a Som, Rodgers és Kirke hármas egyik korai zsengéje, az 1974 februárjában született Happy People. Ezt pár évvel később a hazai nagyközönség már Boldog ember címmel ismerhette meg, és a darab remekül mutatta, miként nyitott a Piramis az If rétegzett textúráitól egy Free-szerű, direktebb irány felé. Nyilván a Bad Company is hasonló ösvényt követett volna, ha Lajos végül elfogadja a felkérést.
Ennyi kerülgetés után pedig következzen végre a forró kása. Szóval itt van az a Deep Purple, amely a Rapture Of The Deep-pel magához tért, és sorban szállította a kiváló albumokat. Amikről persze a kevésbé felkészült versenyzőknek csak annyi jutott eszébe, hogy Blackmore, vagy hogy Gillan már nem énekli el a Child in Time-ot, esetleg hogy 1971-ben a laktanyában hallgatták a zenekart. Viszont a Now What?!, az Infinite és a Whoosh! hozták a magas színvonalat, míg a covid, a Turning To Crime és Morse távozása kissé lelassította a dolgokat.
Aztán íme, itt a Mark IX felállás egy újabb egyértelmű választással, és a Simon McBride fémjelezte csapat azonnal be is rúgta a következő bombagólt az =1 albummal, amely ismét míves mestermunka lett. Nagyon drukkoltam, hogy folytassák ezt, mert a korábbi sikerek után az =1 is hamar hatalmas kedvenccé vált, ami nálam amolyan modern kori klasszikussá nemesedett. Most viszont pontosan úgy érzem magam, mint amikor a Purpendicular utáni lelkesedést lelohasztotta az Abandon. Sőt, mintha közvetlenül a Bananas érkezett volna utána.
Miért? Kezdjük az egyszerűbb résszel, ízlések és pofonok jelszóval, azaz nem vagyunk egyformák, és nem is jár az agyunk ugyanazon a vonalon. A Splat! borítója, koncepciója, valamint a dalszövegek nagyjából felén áthúzódó filozófiai szál eléggé gyenge, önellentmondásos és kidolgozatlan. Gillan, aki egyébként hatalmas koponya, talán most kissé sietősen vetette papírra a dalokat és azok üzenetét. Azt persze értem – hogyne érteném –, hogy ha egy intellektuális ember ránéz a világunkra, hányingert kap. Aztán sok mindenkit hibáztatva akár a teremtő Istenig is eljut, hogy mégis ki gyurcsányolta ezt ennyire el?
De akárcsak a Yes legutóbbi, Aurora-szerű elszállásainál, itt is azt érzem, hogy ezt ennél sokkal cizelláltabban és koherensebben is ki lehetett volna fejezni. Miként a némiképp Arthur C. Clarke látomásaira emlékeztető szellemi átalakulás, a metafizikai evolúció megéneklése is zavaros és pongyola. Sokan fakadtak már dalra a 2001. Űrodisszeia vagy A gyermekkor vége kapcsán, viszont tény, hogy a közös dolgainkat végiggondolva ennél nagyságrendekkel komolyabb megközelítés és mélyebb művészi üzenet is született már.
Mindenesetre a címadó dal az élet végét nem apokalipszisként, hanem egy felszabadító kozmikus buliként ábrázolja. Ami persze szép és jó, de kissé félrevezető lehet, hiszen a mennyei boldogságot nem köti semmiféle erkölcsi feltételhez, miként a modern világunkra jellemző álszentség sem kerül szóba. Amennyiben viszont ezt a fajta apokaliptikus átalakulást az egész emberiségre vetítjük ki, megint van egy furcsa mellékzöngéje annak, amikor valaki az elragadtatást Jézus visszatérése és igazságos uralkodása nélkül képzeli el. Pontosan úgy, mint amikor Leninék akarták az Ézsaiás könyvében foglalt Isten országát Isten nélkül megvalósítani. What?
A dolog zenei részét illetően is kissé elkapkodottnak, összecsapottnak érzem a végeredményt. Nyilván mindannyian a hangszerük mesterei: Don és Simon minden egyes hangja élmény, miközben a jól bevált Roger Glover–Ian Paice ritmusszekció remek groove-okat pakol a dalok alá. Mégis, a szerzemények többnyire vázlatosnak tűnnek. Néhány esetben nincs normális felütésük, elejük, és furcsamód ismét megjelent az erőteljes Free-hatás. A legjobb példa erre a The Beating Of Wings, melyre Bigfoot kolléga is hamar – már a megjelenés után pár órával – felhívta a figyelmemet. Ezek szerint jól hallottam.
Az érme másik oldala a mára tipikusnak számító Deep Purple-stílusjegyek felbukkanása: a fríg vagy a spanyol cigány skálára emlékeztető keleties dallamok, amelyek a páratlan ritmusok miatt számunkra erős délkelet-európai áthallással bírnak.
Az új album legjobb tétele egyértelműen a The Lunatic. Bizonyos témái akár Szörényi Levente életművébe is beférnének, de a Gépfolklór, a Barbaro vagy a Balkan Fanatic is bátran építhetne rájuk kompozíciót.
Ez a délies-keleties, kissé misztikus hangulat – amely a Balkánon túl Marokkót vagy a Közel-Keletet is megidézi – rendkívül jól áll Gillannek, különösen a verzék végi, ereszkedő modulálásoknál. Egyszerűen belevág, mint a vídia: így ez a dal a Perfect Strangers, az Anya, a Soon Forgotten, a Watching The Sky, a Rapture Of The Deep, az Out Of Hand, a Time For Bedlam, a Step By Step vagy a Bleeding Obvious jellemezte progresszív-etno vonulat méltó örököse.
Szintén roppant erős a Guilt Trippin’, mely egy elegáns, jazzes zongorabevezető után valódi, súlyos hard rockba csap át, majd megjelennek a megszokott keleties, prog-rock elemek is. Csodás a billentyűs-gitáros felelgetős szólórész, ám kár, hogy nem tart sokáig. Miként az is, hogy a szöveg megint sokkal intellektuálisabbnak akar tűnni, mint amilyen. Oké, Isten és Darwin dumálgatnak egy ital mellett – az ötlet kiváló, de ennél azért jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Szintén a csúcspontok közé tartozik a Sacred Land, mely egy kelta népzenei hatású, skót dudákat idéző, masszív és magával ragadó szerzemény. A hegylakó klánok múltját felelevenítő történet gyönyörű példázat arról, hogy a belső ellentéteket felül kell írnia az összefogásnak, ha a szülőföld védelméről van szó. Ilyen szövegből kellett volna még több az albumra. Valamint az ilyen daloknál elkélt volna plusz 2-3 percnyi játékidő, hogy mindenki alaposan ki tudjon teljesedni az adott témákban.
Az, hogy az Arrogant Boy üzenete nekem egyből a hazai belpolitika új főszereplőjét juttatta eszembe, legyen az én bajom. Nyilván mások másokat is beleláthatnak az arrogáns fiúba, mindenesetre az tisztán látszik, hogy ez a fajta bosszantó személyiségtípus globális szinten is előretört, így a nyitó tétel egy létező világtendenciára reflektál.
Zeneileg egy tipikus, súlyos Purple döngöléssel indul a szám, majd a hetvenes évek közepére jellemző jazz-rock és prog rock világ köszön be, amely sokkal inkább a Colosseum II-val rokon, mint a klasszikus Mark II felállással. A dal középrésze és virtuóz hangszerelése tisztára olyan hatást kelt, mintha egy kiadatlan, elveszett War Dance-felvételen hallanánk Don Airey és Gary Moore nagyszerű hangszeres felelgetését – ehhez a hamisítatlan Colosseum II-es összhatáshoz pedig Ian Paice zseniális, komplex dobolása is rendkívül komolyan hozzájárul.
Néhány kinti kritikus szerint a Jessica’s Bra szóviccre épülő szövege, miként a szerkezete is egy kicsit elavultnak érződik. Nekem viszont pont ezért tetszik. Lehet, inkább a metafizika és a filozófia lett most ezen a lemezen túltolva, ráadásul túlságosan leegyszerűsítő módon összecsapva – miközben ez a humoros üzenet még annak ellenére is üt, hogy a főhősök már rég túl vannak az ifjúkori héven.
Főként mert tőlük abszolút természetesen jön az ilyen hangulat, és teljesen hiteles ez a fajta poénkodás, valamint mindenkinek jólesik a hamisítatlan kocsmai bajtársiasság. Simon ismét egy hatalmasat teker, megidézve az ifjú Gary szellemét és gyorsaságát.
A provokatívnak szánt Diablo szintén kétarcú. A szöveg ezúttal is nagyobbat akar harapni, mint ami egy ilyen jellegű darabba belefér, ám Don Airey hatalmas Hammond-orgona szólója egyszerűen csodálatos. Mellette viszont óriási kérdőjel, hogy mi szükség volt Keith Urban vendégszereplésére, hiszen semmi érdemit nem tesz hozzá Simonék produkciójához. Egy ekkora rock-legendáriumnál, mint a Purple, teljesen indokolatlan és érthetetlen egy country-pop sztár szerepeltetése, ha az semmilyen pluszt nem ad a végeredményhez.
A lemez leghosszabb tétele a The Only Horse In Town, a maga 4:41-es játékidejével. Már ez a terjedelem önmagában is árulkodó, hogy milyen lett az új irány. Viszont tökéletesen működik. Mi több, McBride és Airey között pont ebben a tételben teljesedik ki a legjobban a védjegyszerű, oda-vissza felelgetős, villámgyors szólópárbaj, meg maga az az atmoszférateremtő képesség, amely szinte az összes valaha készült Deep Purple album nagy erőssége.
Tartalmilag egy megható, ugyanakkor ironikus történet ez az öregedésről és az elmúlásról. Gillan egy idősödő karakter bőrébe bújva mesél a magányról és a talpon maradásról egy teljesen megváltozott világban. Ez egy újabb jó példa arra, hogyan képes a zenekar a saját kora elé tükröt tartani.
A Third Call egy elképesztően pörgős, lüktető hard rock menetelés, ahol Paice olyan intenzitással és erővel veri oda a groove-okat, mintha csak ötvenöt évvel ezelőtt, a Fireball időszakában lennénk. Nem semmi teljesítmény ez egy nyolcvanéves dobostól.
A szöveg viszont merőben eltér a lemez filozófiai csapásirányától. Ez egy kifejezetten nyers, humoros és ironikus darab a puszta fizikai vonzalomról, a kötetlen párkapcsolatokról, ahol Gillan teljesen elengedi a metafizikát, és visszatér a hamisítatlan, fülledt rock ‘n’ roll életérzéshez.
A Scriblin’ Gib’rish ismét a progresszívebb, súlyosabb vonalat képviseli, ráadásul ezúttal Airey a Hammond helyett markáns szintetizátorfutamokat használ. A dal címe „Firkált halandzsa”, melyben Gillan konkrétan az értelmetlen szövegelést, a modern világ üres fecsegését és a túlbonyolított, de tartalom nélküli eszmefuttatásokat parodizálja ki. Ebből a megközelítésből kellett volna még több a lemezre, hiszen ez az üzenet, főleg ebben a formában, baromi jól áll az énekesnek.
A zárás előtti utolsó energiabomba a My New Movie, amely megint csak a klasszikus kocsmai, dögös hangulatot hozza vissza, közvetlenül a Splat! lemezt lezáró, kozmikus buliként felfogott címadó dal előtt. Gillan egy film, vagy tágabb értelemben egy friss, ambiciózus projekt elkészítésének izgalmait és kreatív káoszát meséli el, miközben fittyet hány a szabályokra és a konvenciókra. Remekül passzol ez a korong próbatermi jellegéhez, hiszen a dal pont ezt a nyers, spontán és kockázatvállaló energiát ünnepli. Vagyis teljesen szándékos volt ez a fajta gyors és lényegre törő munkamódszer a stúdióban.
Don Airey az orgonán és zongorán pörgő, dögös kocsma rockban hozza a tőle megszokott zseniális formát, a szólóban ráadásul Johann Sebastian Bach BWV 147-es kantátájának világhírű, Jézus nékem drága kincsem kezdetű korál témáját is felidézi. Ez a komolyzenei kikacsintás tökéletes tisztelgés Jon Lord zenei öröksége, valamint a klasszikus Mark II-es, III-as és IV-es felállások improvizatív hagyományai előtt, miként visszautalás a saját munkásságára is, konkrétan a Nothing At All-ban hallható Bach-betétre – másrészt zseniális stilisztikai kontrasztot ad a dal laza, filmforgatós káoszát elmesélő hangulatának.
Összegzésként kijelenthető: a zenekar az utóbbi évtizedek egyik legkeményebb, legsúlyosabb és legenergikusabb anyagát tette le az asztalra, amely hűen idézi meg a hetvenes évek aranykorának egyes hangulatait. Vitathatatlan, hogy a Mark IX felállás abszolút életképes, és ezzel a második stúdióalbummal Simon McBride végérvényesen beilleszkedett. Játéka elképesztő frissességet és tüzet hozott a bandába, miközben zseniális zenei dialógusokat folytat, illetve szólópárbajokat vív Don Airey-vel.
Az már inkább véleményes, hogy ezúttal komolyabban slankítottak a szerzeményeken – ízlése válogatja, hogy kinek jön be ez a fajta karcsúsítás. Nyilván sokan fognak örvendezni, hogy a Splat! albumra nem elnyújtott, „unalmas” eposzok kerültek, hanem pörgős, riffközpontú hard rock dalok.
Mivel nálam a kettő nem zárja ki egymást – miként a korábbi Deep Purple-lemezeken is remekül megfért a prog-rockosabb és a direktebb vonal –, számomra inkább veszteségnek tűnik a hosszabb, komplexebb részek koncepciózus kikukázása.
Ezzel együtt a Free nyers megközelítése kifejezetten jól áll Simonnak, aki sokkal inkább Gary Moore örököse, mint Blackmore-é. Ráadásul esze ágában sincs az öreg zsenit másolni, inkább markánsan a saját stílusában játszik, ahogyan tette azt korábban is, Don Airey és Gillan szólóprojektjeiben – és milyen jól teszi.
Magyarán a többség nyilván hozsannázni fog, majd az In Rock, Fireball és Machine Head vonalat felemlegetni. Ettől még nem válik retróvá ez az anyag. Mert a Splat! egy modern rocklemez, amely a második Ezrin-trilógia részeként ezúttal a zenei egyszerűsítést választotta – talán épp az üzenet túlzott ambiciózussága okán.
Pedig eleve furcsák a korai Mark II érához való hasonlítgatások, hiszen a hőskorszakban szigorúan hét-hét kompozíció szerepelt egy-egy korongon – mindegyik alaposan kifejtve, telis-tele jófajta, hosszú szólókkal. Erre most kapunk 13 dalt, 51 percben, ami szerkezetileg inkább a beatkorszakra emlékeztet, mint a klasszikus Deep Purple albumokra.
Továbbá azt sem értem – vagyis dehogynem –, miért kellett egy bő ötvenperces játékidőt két vinilre szétforgácsolni. Money, money, money / Must be funny / In the rich man’s world…
Végezetül a hangminőségről is feltétlenül meg kell emlékezni. A Splat! kimagaslóan jól szól, még a megvezetett kisember által oly mélyen lenézett CD-n is. Ez messze nem véletlen, ugyanis Ezrin szakított azzal a modern, steril digitális szokással, hogy a zenészek külön-külön, sávonként játsszák fel a témáikat a metronómra. Helyette Bob beültette a banda tagjait egyetlen közös helyiségbe, és a dalok gerincét egyszerre, együtt zenélve rögzítették.
Ez a munkamódszer adja meg a lemeznek azt a spontán, hetvenes évekbeli próbatermi lüktetést, ami valóban az aranykorra emlékeztet. Egyébként a producer maga is beállt a mikrofonok mögé vokalistaként és jól vizsgázott – így is hozzá tudott tenni az új szerzeményekhez.
A kiadványcsalád nagyobbik részét az Edel gondozza. Van ám minden, amire egy ötvenes-hatvanas éveiben járó örökgyerek a rock and roll Disneylandből vágyhat: Picture Disc, színes és splatter vinyl-változatok, alternatív borító, valamint exkluzív kislemezdallal és koncert EP-sorozattal bővített díszdoboz. A CD-hez persze most sem jár tálca, majd veszünk magunknak külön. Kábé, mint amikor a Dacia hazahozatala után gyorsan újra össze is kellett rakni a meseautót a garázsban. Viszont a kvázi bónuszdal, a Guinnesis nemcsak a Lord-érát idézi meg, de egyben a Colosseum II, a Rainbow, sőt, az ELP zenei univerzumát is.
A Roger Dean munkáira emlékeztető lebegő sziklák formalakkozása viszont nagy ötlet volt, akárcsak a zsebek belső felén elrejtett grafikák – így már kevésbé tűnik akkora gagyinak a digisleeve softpak, mint amilyen valójában. Főleg, hogy a 20 oldalas booklet minden tekintetben komoly művészi munka, amely vizuális arculatában és képmellékletében is méltó kísérője a daloknak.
A Revox, a Horch House, valamint a zenekar együttműködésében megjelent különféle mesterszalag- és mesterlemez-csomagok, ráadásul a prémium kategóriás magnókazetta-verzió már nagyságrendekkel érdekesebbek. Ezek a borsos áruk ellenére is kiváló vételt jelenthetnek, ugyanis minőség és ár-érték viszonylatban gyakorlatilag mindent üt a Revox ajánlata. Ezt a vonalat ráadásul alaposan felerősítették a Deep Purple Splat! arculatával megjelentetett, csúcsminőségű szalagos magnóval, szalagorsókkal és audiofil lemezjátszóval.
Bár a felvétel alapvetően digitális volt, a végső mastering fázisban az anyagot átengedték csúcsminőségű analóg stúdióberendezéseken. Ráadásul a Horch House-féle audiofil, kétsávos mesterszalag-másolatok esetében a digitális keverés végeredményét közvetlenül analóg stúdiómagnóval rögzítették. Így a szalagos kiadás birtokosai már valódi analóg kompressziót és melegséget hallhatnak a szalagtelítettségnek köszönhetően.
Összességében tehát egy digitálisan rögzített és vágott, de „élőben feljátszott” anyagról van szó, amelyet a Revox-féle kiadásoknál utólagosan öltöztettek fel igazi szalagos analóg köntösbe. Olyan is. Le a kalappal!
A Deep Purple ismét történelmet írt, amit a hírek szerint ráadásul jövőre egy újabb lemezfelvétellel tromfolnak meg. Addig pedig tessék hangolódni a soron következő budapesti koncertre: 2026. október 2-án, péntek este irány az Aréna!
Deep Purple – Splat!
CD 2026:
Ian Gillan – ének
Don Airey – orgona, zongora, szintetizátor
Simon McBride – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Bob Ezrin – vokál
Keith Urban – gitár
1. Arrogant Boy
2. Diablo
3. The Rider
4. The Lunatic
5. The Only Horse In Town
6. Sacred Land
7. The Beating Of Wings
8. Guilt Trippin’
9. Scriblin’ Gib’rish
10. Jessica’s Bra
11. Third Call
12. My New Movie
13. Splat!
