– MOMkult, 2026. 07. 24.
A neoklasszikus gitározás svéd királya, Yngwie Malmsteen ismét bebizonyította, hogy hatvanon felül is vérprofi rocksztár, aki elé még a technika ördöge sem gördíthet legyőzhetetlen akadályt. Kettős beszámolónk következik.
A koncert Turi Csaba szerint:
Egy éve járt itt a Mester, ugyanezen a színpadon, ugyanazzal a programmal. Akkor én írtam egyedül, most ketten is reflektálunk, ami jó, mert jómagam elfogult vagyok, akiben persze van törekvés az objektivitásra, de tényszerűen azért mégiscsak az van, hogy ha valakit elaltattunk volna a múltkori koncert közepén és csak most ébresztettük volna újra fel a koncert második felére, nem vette volna észre, hogy nem csak egy percre hunyta le a szemét.
Amit akkor leírtam és éreztem, az most is ugyanúgy történt és számomra érzelmileg ugyanúgy működött. Yngwie tehát bizonyos értelemben az állandóságot képviseli a nyolcvanas évek óta. Nem érdekli az idő múlása, nem érdeklik a trendek, ő bent ragadt a gitárhős rocksztár szerepben, amit tulajdonképpen kiválóan is hoz. Külsőségekben is, attitűdben is. Ha nem így lenne, nem tudná például ilyen áron arcpirulás nélkül beárazni a merch termékeit. Egy dedikált A/4-es fekete-fehér képért 42000.- forintot kér, mert az ő aláírása ennyit ér…
Mivel mindenképpen az első sorból akartam nézni, de legfőképpen fotózni, ezért már nagyon korán megérkeztem. Minden a terv szerint haladt, remek, jó minőségű fotókat tudtam lőni közvetlen közelről, de a szigorú előírások miatt – a sajtónak csak felsőkategóriás, professzionális gép volt engedélyezve a stáb részéről- ezeket nem használhatjuk föl. /Kollégánk nem tudott bemenni a szerkesztőségi gépért, mert lekéste volna a koncertet /hangpróbát/. Hódmezővásárhelyről indult. –a szerk./
Mivel a korai érkezés miatt volt szerencsém végighallani a hangpróbát is, az ajtón kívül, izgalomba jöttem, hiszen itt felhangzott a Blue az Alchemy albumról, ami az egyik kedvencem, ráadásul a múltkor kimaradt. Talán be is volt tervezve, de az este tartogatott azért meglepetéseket, ha nem is az általunk várt formában.
Yngwie szerencsére le volt lazulva, egész este vigyorgott, így a sokadik technikai baki sem tudta kihozni a sodrából, pedig ezek miatt összeadva minimum 15-20 percet kitevő kényszerszünetek tarkították a műsort. Nem mondom, hogy totál leült a hangulat, mert Nick Marino billentyűs azért rutinból végigtolt valami időhúzó alapot, amire Yngwie hátul, a Marshall fal takarásában játszogatott ízes, fasza dolgokat, lick-eket spontán, tesztelte a hangszert, miközben ő is, Emilio Martinez basszer és a technikus fiú igyekeztek megoldani a problémát.
Meglepő, mondom, de Yngwie nem akarta mindezért megölni a technikus fiút, sőt kimondottan nagyokat vigyorgott, holott láttam már ilyen okok miatt földhöz vágni a hangszerét, majd dühödten levonulni és ordítozni a személyzettel.
Minden jó, ha jó a vége, ráadásul ezúttal sem csak a vége volt jó.
Aki tisztában volt azzal, szerintem amúgy a szellősen megtelt terem nagy része, hogy nem zenekart, nem dalokat, csupán a főhőst és oldalt elhelyezett bérzenészeit, illetve a szólókat rejtő dalrészleteket fog hallani, az pont azt kapta, amit várni lehetett. Minőségi szórakoztatást az utolsó, még élő olyan gitárhőssel, akinek játéka forradalmasította a rockgitározást. Bár magam is osztom a vele szemben általánosan elfogadott kritikát, miszerint az önfejűsége miatt mára elvesztette a realitásérzékét, ami rosszabbnál rosszabb lemezekkel (hangzás/dalok) erodálja hosszú évek, évtizedek óta a diszkográfiáját. Ezzel nehéz is vitatkozni, szerintem rajta kívül ezt mindenki így gondolja.
Yngwie-t viszont legalább egyszer látni kell! Nekem az ötödik találkozásom volt vele, és a második megszerzett „stage used” pengetőm…, de nem éreztem egy pillanatig sem, hogy lankad a figyelmem. Ez az ember olyat tud, amit rajta kívül senki. Ahogy megfogja a hangokat, ahogy együtt él a hangszerével, az teljesen egyedi es ebben a formában utánozhatatlan. Ezzel persze nagyon is tisztában van, nem szerény művész, sőt mindent meg is tesz azért, hogy a személye körüli ellentmondásos, távolságtartó, kiszámíthatatlan sztárallűrökkel terhelt kép megmaradjon.
Szerencsére Jozé kedvét lelte az előzenekarban is, így én eltekintenék annak a félórának az értékelésétől… Tisztelet és elismerés mindenkinek, aki 50-60 évesen még arra adja a fejét, hogy hálátlan előzenekari szerepben népszerűsítse az élő rockzenét. Azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában elég diplomatikus…
Jozé szerint:
Az előzenekarként fellépő RivetSkull egy bő évtizede alapított amerikai formáció. Saját meghatározásuk szerint „Heady Metal” zenét játszanak, ami a gyakorlatban a modern hard rock és a klasszikus heavy metal sajátos elegye. Muzsikájukban egyaránt megtalálhatók a tipikus galoppozós brit heavy metal és az amerikai power metal stílusjegyei, mindez pedig komoly hangszeres tudással megtámogatott, progresszív dalszerkezetekbe ágyazva jelenik meg. Legjobb referenciaként talán a korai Queensrÿche említhető, ám a seattle-i metalistákból hiányzik az eredetiség. A csapat tagjai ezen a néven 2014 óta zenélnek együtt, eddig két stúdióalbumot készítettek, amelyek közül a debütáló anyagot rögtön két különböző verzióban is rögzítették. Nyilvánvalóan nem fogják megváltani a világot a műfajon belül sem, de a nosztalgikus hangulat és a sok ismerős fordulat miatt kifejezetten kellemes hallgatnivalót nyújtanak.
A csapatot kevésbé ismerők számára érdekes háttér-információ, egyben sok mindent meg is magyaráz, hogy a saját szerzeményekkel rendelkező korszak előtt a srácok Rising néven játszottak együtt, méghozzá Dio tribute zenekarként. Miután körülbelül öt évet töltöttek el a válogatott Rainbow, Black Sabbath és Dio klasszikusok interpretálásával, nevet és részben koncepciót is váltottak.
Adott tehát egy tradicionális heavy metal hagyományőrző csapat, amely tagjai kellően a múltban ragadtak ahhoz, hogy a kollektív gyermekkorunk zenéjét műveljék, viszont a mai kornak megfelelő modern hangzással tálalják a jól bevált sablonokból építkező műsorukat. Mindehhez elengedhetetlen egy jó torkú énekes, esetükben Chad McMurray, aki a színpadon billentyűzött is, ahol az adott kompozíció megkívánta. Mellette Mark Plog gitározott, mégpedig kiválóan, viszont eléggé visszafogottan. Ezzel a fazonnal és előadásmóddal inkább el tudtam volna képzelni egy köldöknézegetős grunge banda garázskoncertjén, de a játékában és a kollektív összjátékban nem akadt hiba. Ez a feszesség általában igaz az egész társaságra. Meglehetősen összetett, agyas szerzeményeket raktak össze a nyilvánvaló alapokból, de nyoma sem volt felesleges öncélúságnak, miként erdő vagy összevissza gitározás sem volt. Nagyon komolyan kigyakorolt, pöpec kis programot állítottak össze, melyet kellő profizmussal vezettek elő a főzenekar előtt.
Főleg, mert a RivetSkull igazi erőssége a ritmusszekció. Michael Robson dobos és a 2024-ben csatlakozott új basszusgitáros, Johnny Massey nagyon komolyan aládúcolták az egész építményt. Mi több, olyan lelkesedéssel, jókedvvel játszottak, ami hatásosan ellensúlyozta a csapat másik felének visszafogottabb attitűdjét. Massey különösen vidáman járt-kelt a színpadon, néha még kicsit előtte is, fellépve a fotósárok előtti kordonsor lépcsőfokaira. Amolyan második frontemberként vitte a hátán a műsort, nagyjából úgy, mint Frank Bello az Anthrax soraiban. Egyszerűen képtelenség volt nem észrevenni a fazonját, a hangszeres pózait és a kirobbanó lelkesedését.
Szóval nézőpont kérdése a dolog: alapvetően jó zenészek és szimpatikus fazonok adtak elő idejétmúlt rockzenét. Saját szerzeményekkel álltak elő, ami mindenképpen dicsérendő, ám a zavaros ideológiát tartalmazó szövegekbe bárki bármit beleképzelhet a bukott angyalok mentegetésétől a reinkarnáció sajátos értelmezéséig. Ráadásul a mondandó jobbára egy dacos, sértett tini érzelmi szintjén és megfogalmazásában mozog, ami már inkább véleményes, mint erős. A buli után a tagság az előtérben dedikált és fotózkodott az érdeklődőkkel, miközben az árusok abszolút elérhető áron kínálták a merch termékeket, ami szintén példás hozzáállás. A legvégén váltottunk velük néhány szót, végtelenül közvetlennek bizonyultak, így szép emlék marad a találkozás. Az viszont már most borítékolható, hogy az új felállással rögzített második albumukat sem fogom agyonhallgatni.
A bemelegítés után bő fél óra telt átszereléssel és technikai átállással. Ez az idő a jelek szerint nem bizonyult elegendőnek, bár erre csak a főhős programjának megkezdése után nagyjából negyedórával döbbenhettünk rá. Az idénre is meghosszabbított, negyvenéves jubileumi turné kezdése és tálalása mindenesetre példásnak mutatkozott. Fő díszletként a háttérben a megszokott Marshall-fal tornyosult, amely felett a monumentális, gótikus, fraktúr betűs Yngwie Malmsteen felirat feszült.
A felvezető hangokat követően megjelent a gitármester, aki meglepően jó formában pörögte végig az előadást. Örömteli látni, hogy Yngwie hatvanon felül sem hagyta el magát. Nincs elhízva, nincs pocakja, a fogai, a hajkoronája és a dögös szerkója is példás, nála tényleg minden a helyén van. Igazi színpadi fazon még mindig, aki a kisugárzása és a mozgása alapján egy valódi, régivágású rocksztár. Hatalmas a kontraszt – főleg idehaza –, mikor igen gyakran abszolút színpadképtelen hangszertulajdonosok pöffeszkednek a deszkákon, azt gondolván, hogy nem számít az elmaradt gyakorlás vagy az önkontroll hiánya, mert az utómunka és a marketing majd elfedi a balkánt. Hát nem: az ilyen élő legendák és vérprofi produkciók esetében végképp ordít a különbség.
Emlékszem, mikor 1988 nyarán Fecó, a legjobb barátom és akkori osztálytársam mekkora lelkendezéssel mutatta az Odyssey kazettát. Ez a részéről némiképp meglepő fordulatnak számított, mert bár mindketten rockerek voltunk, őt sosem a gitározás technikai része vagy a zeneelmélet fogta meg. Sokkal inkább a társadalmi egyenlőtlenségekről és az emberi sorsokról szóló magyar szövegek, na meg persze a motorozás érdekelte, ezt az anyagot viszont rongyosra hallgatta. Sőt, együtt hallgattuk, mert nekem is elég volt egyszer elindítani a szalagot, hogy dobjak egy hátast. Mindehhez nyilván kellett a Johansson testvérek zsenialitása, Bob Daisley basszusa és a csodálatos Joe Lynn Turner, de Malmsteen még a korábbiaknál is magasabbra helyezte a lécet. Úgy nyitott a rádióbarát irányba, hogy közben megőrizte a virtuóz gitártémákat, a szerzői zsenialitás mellett pedig a szólók terén is maximálisan kitett magáért.
Mivel a jubileumi program továbbra is a Rising Force-szal indul, ha az első tétel után véget ért volna az előadás, már akkor is elégedetten indultam volna haza. De a java persze még hátra volt. A műsorrend kifejezetten színesre sikerült, hiszen a gitárhős számos albumáról válogatott, ráadásul rengeteg feldolgozást is beemelt a repertoárba. Yngwie azonban a szokásához híven nem játszott végig minden egyes szerzeményt: jobbára inkább megcsillogtatta a legjellemzőbb részleteket, itt-ott tekert egy hatalmasat, majd magabiztosan továbblépett a következő témára.
Mindehhez pedig mindenben partnere volt a kiváló kísérőcsapat. Nick Marino billentyűs nemcsak a neoklasszikus futamokban mozog otthonosan, hanem kitűnő énekesként bármelyik korábbi pacsirta dallamaival képes megbirkózni. Kevin Klingenschmid és Emilio Martinez szintén nagyszerűen hozták a betonbiztos dob-basszus alapot, ami nélkül egy ilyen produkció hamar elvérezne. Ráadásul most az is kiderült, miként vizsgázik a társaság vis maior helyzetben. Isten bocsássa meg nekem, de minden elismerésem és nagyrabecsülésem mellett Malmsteent mindig is egy rátarti egoista ripacsnak tartottam. Szerethető ripacsnak és igazi színpadi zseninek, de mellette arcoskodó sztárnak, valamint borzasztó hangulatembernek. Most viszont, a koncertet többször megtörő technikai hibák alatt testközelből, a második sorból láthattam, milyen vérprofi a csávó a zenekarával együtt.
Ugyanis mikor a főhős gitárja elkezdett rakoncátlankodni, sokáig úgy mentették a helyzetet, hogy továbbra is szólt a muzsika, miközben az érintkezési és csatlakozási gyorsjavításokat végezték. Mindez a gyakorlatban úgy festett – amit bizony sok produkció eltanulhatna tőlük –, hogy ameddig csak lehetett, fenntartották a műsort. A dobos hozta az alapokat, a billentyűs adta a szőnyegeket, miközben a technikus és a gitárhős megpróbáltak rájönni, hol lehet a hiba. Döbbenetes volt megélni, hogy miközben a vélhetően bekrepált erősítőt bűvölték, fél kézzel a potmétereket csavargatva, Yngwie a másik kezével olyan dallamokat csalt ki a hangszeréből, pedig az rettentően recsegett, amilyeneket a már említett hangszertulajdonosok még utólagos szoftveres bűvészkedéssel sem tudnának soha. Erre születni kell. Szintén példaértékű, hogy mikor már a basszusgitáros is beszállt a problémamegoldásba, majd mikor még később néhány perces szünet állt be a zenében, akkor sem kapcsolták fel a villanyokat. Nem hagyták, hogy odalegyen a koncerthangulat, maradtak a színpadi fények, a műértő közönség javarészt pedig megértően várt, míg a stáb tagjai megbirkóztak a technika ördögével.
Csak kontrasztként jegyzem meg, hogy jóval túl a négyezredik koncertemen sem láttam még olyat, mint ami a hiba elhárítása után történt, miközben újra beindulva rendesen ment tovább a program. Ugyanis bő egy méterre az éppen az egyik lehetetlen skálát lazán tekerő legendától, az első sorban a kordonra támaszkodó egyik asszonyka unott arccal pörgette a pofakönyvet az okostelefonján, rá sem bagózva a gitármesterre. Jól láthatóan alig várva, hogy vége legyen apu örömének, miközben a hátrébb álló, negyven éve Malmsteen-lázban égő rajongók próbáltak valamit látni vagy rögzíteni az előadásból. Itt érdemes megemlíteni, hogy ugyan ketten is képviseltük a Rockinform magazint, de mivel a külföldi menedzsment letiltotta a telefonos anyagok használatát és beágyazását, ezúttal kivételesen egyik fotóm vagy videóm sem kerülhet be a cikkbe. Pedig a kedves rajongótársak az első három szám erejéig előreengedtek a legjobb pozícióba. Tengermély hálám a nemes gesztusért, és ezúton is elnézést kérek az érintettektől a felvételek elmaradása miatt.
Szóval adott egy vérprofi produkció, olyan kimagasló művekből álló repertoárral, a lehető legmagasabb fokú hangszeres tudással és a fronton egy olyan kiállású különleges gitárhőssel, ami már a hőskorban is párját ritkította, manapság meg végképp kiveszőben van a veszett világunkból. Van egy többségében ötvenpluszos, vájtfülű közönség, amely kívülről tudja a szép sorban felhangzó klasszikusokat. Majd jön egy többszörös technikai hiba, amely mégsem képes kizökkenteni a válogatott zenebarátokból álló közösség egységét. Nincs füttykoncert, nincs anyázás, nincs egymás hibáztatása, a magaskultúra ezúttal is kellő szűrőnek bizonyult.
Aztán miután a váratlan problémát elhárították, minden ment tovább a maga útján, ami egyszerre volt erősen nosztalgikus múltidézés és az élő zene örökös jelen idejű dicsérete. Hiszen az alapvetően konszenzusos, hogy Yngwie forradalmasította a gitározást, illetve hogy az első négy Malmsteen-lemez megkerülhetetlen alapmű, telis-tele örökbecsű darabokkal. De azért a gitármágus későbbi albumain is bőven akadnak remek tételek, amelyek élőben is kiválóan működnek. Így aztán elrohant idő ide, a technika ördöge oda, az ördögi korszellem amoda, ezt a bulit és ezt a programot semmi sem ronthatta el. Mondhatják persze, hogy elfogult vagyok. Vállalom. Bárcsak csupa ilyen elfogultsággal csodált, nagytudású zenész, hatalmas művész szólna a rádiókból és töltené meg a fesztiválokat!
Malmsteen persze Malmsteen maradt, így a gitárjain mindenütt felbukkantak a Ferrari lovacskái. Aki nem váltott különjegyet a méregdrága meet & greet csomagra, annak esélye sem volt a koncert után az ikonnal találkozni. Így aztán aki pórnép létére aláírásra vágyott, vagy a nyakába vette másnap a várost, vagy a hivatalos merch pultból vásárolhatott előre dedikált Yngwie-lemezeket, potom százkétezer forintért. Ez aztán a jó ár, gondoltam, veszek is gyorsan mindegyik fajtából hármat-hármat, szignált Malmsteen-lemez úgysincs még a vitrinben. Aztán valamiért mégis inkább egy diétás kólát választottam.
Mindez persze nem biztos, hogy rossz. A főhős megközelíthetetlen imidzse és kézjegyének a relatíve magas értéke legalább annyira táplálja a kultuszát, valamint a hőskorszakba illő legendát, mint amennyire az ilyesmi bosszantó tud lenni. Ráadásul ilyen rocksztárok manapság már nem születnek. Elvben persze elképzelhető, hogy egy-egy modern janicsárképzőben kinevelnek néhány igazán gyors, géppuskakezű gitárost, ám ha hiányoznak a dalok, a fazonok, a színpad tisztelete, az épkézláb viselkedés és a releváns mondanivaló, akkor mit sem ér az egész. Így aztán amíg még élnek és alkotnak a kedvenceim, inkább nézem néha szomorkásan, amint elhúz mellettem egy-egy turnébusz, mintsem hogy csatlakozzak a leszedált többséghez, tapsikolni egy nagy rakás sztárnak, akármennyire is futtatják őket.
Yngwie Malmsteen ismét bebizonyította nagyságát, aki még 2026-ban is a legjobbak elitjébe tartozik. Hatalmas megtiszteltetés volt látni, hallani, amint alkot, sőt egyáltalán egy légtérben tartózkodni vele. Ez az este is egyértelműen az év koncertje cím erős várományosa, ráadásul igencsak komoly mezőnyben. Köszönjük, Bogdan, hogy ilyen kitartóan támogatod a magaskultúrát!
