Igencsak meggyőző és energikus koncerttel tért vissza Budapestre a nemrégiben feltámadt és teljesen megújult Nevermore 2026. július 30-án. A Jeff Loomis és Van Williams alkotta mag mellé felsorakozó új tagok, Jack Cattoi, Berzan Önen és Semir Özerkan a svéd Wolf kíséretében bizonyították be a Barba Negrában, hogy a tragédiákkal sújtott zenekarnak továbbra is van jövője a nemzetközi metalszíntéren.
Nagyjából negyven éve járok koncertekre, így lassan akár már nyugdíjba is vonulhatnék a kopott öltözők és a turnébuszok világából. Az első élő zenei élményem még ennél is korábbra tehető, ám annyira kicsi voltam akkor, hogy képtelenség beazonosítani a pontos időpontot. Mindenesetre ennyi év után sem tudom eldönteni, hogy egy-egy este a rajongó, az archivátor vagy a hifista énem kerekedjen-e felül. Magyarán szólva inkább a bootleg felvételek készítésére koncentráljak, vagy engedjem szabadon az érzelmeket, esetleg újabb és újabb tiszteletkörök megtételével teszteljem a helyszín akusztikáját és a hangrendszert.
Az előzenekarként színpadra lépő svéd heavy metal együttes 1995-ben alakult. Kezdetben a Wolverine nevet használták, majd azt rövidítették a ma is használatos Wolf alakra. Mivel első alkalommal jártak Magyarországon, a stílus hazai követői körében meglehetősen nagy volt a várakozás. Mindenki kíváncsi volt, aki egy kicsit képben van, hogyan teljesít élőben az a csapat, amely stúdiólemezein olyan meggyőzően tolja a New Wave Of British Heavy Metal muzsikát, mintha maguk a zenészek is jelen lettek volna a szigetországban az 1979 környéki stílusrobbanáskor. Magam is csatlakoztam a várakozáshoz, hiszen elég komoly referenciákkal rendelkező patinás társulatról van szó.
És itt essünk is túl gyorsan a nehezén. Mióta frissítették a csepeli Barba Negra sátrak hangrendszereit, komoly mértékben javult a helyzet a megszólalás terén. Általában az a tapasztalat, hogy a Blue Stage produkciói szólnak jobban, de hallottam már a Red színpadáról is pöpec keverést. Nos, ez a mostani sajnos nem volt az. A bulit eleve azzal kezdtem, hogy tettem néhány kört kint és bent, elöl és hátul, balra, majd jobbra. A magas tartományok, különösen a szólógitárok dallamai egyszerűen köddé váltak. Furcsa jelenség volt, mert hátrébb lépve még inkább lehetett sejteni valamit a témákból, viszont minél előrébb sétáltam, a hangok annál inkább belevesztek egy kásás, zajos középbe. Érdekes módon a színpad közvetlen közelében sem javult a helyzet, mintha semmi magas sem jött volna a fronton elhelyezett ládákból. Baloldalt a negyedik sorban álltam, majd átmentem jobbra a másodikba, de semmi változást nem tapasztaltam.
Ezért anélkül, hogy bárkit is bántani szeretnék, muszáj leszögezni: egy harmincéves rocklegenda ennél sokkal jobb megszólalást érdemel. Főleg egy ilyen bemutatkozáson, ahol a Nevermore-fanatikusok jobbára csak udvariasságból vagy kíváncsiságból hallgattak bele a true metalisták amúgy igencsak lelkes és minőségi koncertjébe. Különösen azért kár ezért, mert a lelkes svédek nem bízták a véletlenre a dolgot. Az eddig megjelent kilenc stúdióalbumukból hatról válogattak, így egy kifejezetten színes dalcsokrot raktak össze a repertoárjukból. Menetközben egy icipicit javultak az arányok, de a Sokol rádiós párhuzam és a falunap feeling sajnos nem csitult, bármennyire is próbáltam a zenére koncentrálni.
A Wolf jelenlegi felállásában az alapító frontember, Niklas Stålvind mellett egy komplett szupergroup muzsikál. Simon Johansson gitárost többek között láthattuk és hallhattuk már a Soilwork, a Tiamat, a Memory Garden, az Abstrakt Algebra, valamint a Bibleblack koncertjein és hangfelvételein. Pontus Egberg King Diamond basszusgitárosa, de a dallamos svéd rock hívei nyilván a The Poodles és a Treat soraiból is régi jó barátként üdvözölték. Míg Johan Koleberg a HammerFall, a Therion és a Lion’s Share dobszerkója mögül lehet ismerős. Ergo, bármely random true metal arc kétszatyornyi lemezt tudott volna dedikáltatni a buli után, ha akar. A jelenlévők többsége viszont csak nézett, mint harcsa a szákban, mivel fogalmuk sem volt, hova csöppentek, és hogy milyen komoly zenei múlttal rendelkező egyéniségek kerültek a szemük elé.
Mindenesetre engem meggyőztek. Ha egyáltalán van értelme egy ilyen, a nyolcvanas évek első felében ragadt zenei panoptikumot működtetni, azt csakis ebben a formában szabad. Korhű ruhák, jellegzetes fazonok, hiteles konfok, abszolút a zsáner keretei között maradó dalok, valamint lelkes, sőt odaadó előadásmód jellemezte a műsort. Így kell felmenni a pódiumra. Sőt, kizárólag ebben a szellemben volna szabad mindenkinek. Ezúton is köszönet Polgár kollégának a tippért!
Amióta az eszemet tudom, rocker vagyok. Valamiért mégis akadnak csapatok, amelyeket bár maximálisan elismerek zeneileg, mégsem tudtak soha igazán megfogni. Ezzel szemben léteznek olyanok is, amelyekről tisztában vagyok, hogy gyengébbek komponistaként, szövegben, hangszeres tudásban vagy énekben, mégis közel kerültek a szívemhez. Már sokszor próbáltam megszeretni a Nevermore-t, de eddig nem sikerült. Szerencsére jóra hallgatni sem kellett, mert minden vitán felül álló, kitűnő szerzemények jellemzik az életművet és többségében csúcskategóriás muzsikusok alkották a mindenkori felállást. Klasszikus power metal ez, jófajta zakatolással, epikus pillanatokkal, progresszív rockos igényességgel összerakott, agyas kompozíciókkal. Elvileg abszolút az én világom, mégis mindig éreztem egyfajta távolságtartást. Furcsa egy szerzet az emberi lény, az már biztos.
Akit érint a téma, nyilván ismeri a zenekar meglehetősen szomorú történetét is. Betegségek, tagcserék, szakítás, összeomlás, majd tragikus halálesetek sora szegélyezte az útjukat. Ráadásul a szerencsétlen, peches vagy átkozott fordulatok hatására történt néhány olyan váltás is, ahol a távozók pótolhatatlannak bizonyultak. Elsőként itt van például a zseniális Tim Calvert, akinek az elvesztése miatt ma is fáj a rockerek szíve, hiszen a gitárost egyszerűen lehetetlen utánozni. Sem a Forbidden, sem a Nevermore esetében nem sikerült hozzá fogható játékost leigazolni a későbbiekben. Pedig az utódok közül például Chris Broderick tényleg mindent meg tud szólaltatni a hangszerén, mégis egy teljesen más hangulatot, egy egészen más világot képviselt. Ugyanígy, Warrel Dane témáit énekesként talán még elő lehet adni hasonló színvonalon, de dalszerzőként és szövegíróként olyannyira egyedi karakter volt, akinek a pótlása szintén megoldhatatlan feladatnak látszik.
Éppen ezért, mikor a Barba bejárata felé baktattam, két fő kérdés motoszkált bennem. Az első, hogy vajon mennyire lesz félszeg, megilletődött az új énekes egy olyan ikonikus hang helyére lépve, mint a néhai Warrel? Szerencsére semennyire. A második pedig, hogy egy ilyen radikálisan megújult Nevermore felállás élőben vajon eljut-e végre a szívemig, vagy ezúttal is csak fejet hajtok, kalapot emelek Jeff Loomis és társai művészi nagysága előtt, de semmi több. Jelentem: nincs változás. Azzal a kis különbséggel, hogy tényleg óriási élmény volt az első harminc sor alkotta kórus közepén megtapasztalni, milyen sokat jelentenek ezek a szinte himnuszként átélt szerzemények a rajongóiknak.
Az est hőse kétségtelenül az új frontember, a török származású Berzan Önen volt. Az énekes kinézetre nagyjából egy Schwarzeneggerbe oltott Sandokan, vagy mint egy Sámsonról szóló akciófilm főszereplője, aki egyáltalán nem úgy fest, mint aki megijed a saját árnyékától. Mindezt nemcsak a brutális izomzata sugallta, hanem a magabiztos színpadi mozgása is. Nagyon nem úgy nézett ki, mint akit maga alá temet a nem hétköznapi örökség súlya. Mindemellett, mikor az olyan klasszikusokat énekelte, mint a Born, az Engines Of Hate, a The Heart Collector vagy a Narcosynthesis, az is egyértelművé vált, hogy a termete mellett a szíve is óriási, egyben elszánt Warrel Dane-rajongó is. Másként nem tudott volna ennyire azonosulni a klasszikus dalok eléggé súlyos mondanivalójával.
Nem mellesleg a csávó egy igazi mókamester. A közönségénekeltetéskor a torokénekléstől az operai magasságokig mindenfélével megviccelte a publikumot. Az emberi oldaláról pedig szintén mindent elárul az empátia, amellyel a pokoli hőségben a saját zenekari adagjából osztott ásványvizet az első sorokban küzdő Nevermore-fanatikusoknak. Többségünk először látta és hallotta őt, de nem volt nehéz megkedvelni. Sőt! Ritka az ilyen jófej, közvetlen, kiváló torkú és jó kiállású frontember a szakmában.
A program alapvetően két nagyágyúra épült. A 2000-es kiadású Dead Heart In A Dead World lemez hat, míg a 2005-ös This Godless Endeavor öt nótával képviseltette magát. Emellett felcsendült még a Beyond Within, valamint az Enemies Of Reality is, és ez utóbbi hozta el az első komolyabb együtténeklést a közönség soraiban.
A Nevermore produkciója alatt a megszólalás szerencsére egy-két hangyalábnyival már jobb volt, mint a Wolf esetében. Ennek ellenére még mindig nem érte el azt a szintet, amelyet jó szívvel minőséginek értékelnék. A gitárok mindenesetre határozottabban szóltak, csak a sűrűbb, súlyosabb zenei részeknél halkultak el a szólódallamok, de legalább a hallható tartományban maradtak. Legalábbis ott, jobbközépen a második sorban, ahol az előadás alatt álltam, videóztam és csápoltam.
Összességében ismét egy rendkívül hangulatos estén vagyunk túl, amely annak ellenére is élvezhető maradt, hogy a hangtechnika nem feltétlenül állt a helyzet magaslatán. Két olyan formáció lépett színpadra, amelyek tagjait egyaránt kiemelkedő hangszeres tudás és hatalmas játékkedv jellemzi. Ráadásul hallhatóan alaposan begyakorolták a műsorukat az utolsó hangjegyig. Komoly elánnal vezetve elő az üzeneteiket. Ezek apróságnak tűnnek, pedig nagyon nem azok. Az ilyesmin áll vagy bukik egy előadás, főleg ha részben a hangzás is ellened dolgozik.
Engem teljesen meggyőzött az új Nevermore felállás, miként a jelek szerint a csepeli közönséget is. Működik a dolog, ezért jelen pillanatban úgy tűnik, hogy ennek az újrakezdésnek maximálisan van jövője. Sok sikert a továbbiakhoz!
Fotók: Dávid Zsolt
Videók: Jozé
