A  New Orleans-i sludge metal egyik legjelentősebb képviselője a Crowbar. (A  másik a  Down, valamint  az Exhorder, akinek énekese, Kyle Thomas tanította énekelni azt a bizonyos embert, akit úgy  hívnak, Phil Anselmo.) 

Egy évvel ezelőtt  járt  nálunk utoljára a banda.  1990 óta már csak Kirk Windstein az egyetlen eredeti tag.  Nem kevesebb, mint  17 zenész fordult meg eddig a soraikban. Ilyenek például, mint Rex Brown a  Panterából,  vagy Jimmy Bower a Down-ból, vagy a Superjoint Ritual-ból. A Hatebreed-el való közös turné kapcsán  felmerült  a  kérdés: ha már a legfontosabb két  tag, jelen van a Kingdom of Sorrow-ból (nevezetesen Kirk, és Jasta), lesz-e speciális blokk,  amiben esetleg elővezetnek valamit a klasszikus  2 albumról  – a  névazonosról, és a Behind the Blackest Tearsről. 

Láttam lelki szemeim előtt, hogy Jamey Jasta bejön a  Crowbar szett  végén, és eltolnak pár  dalt, például a  Soldiers of  Hellt- a  Running  Wild-tól.

Jó, végül nem ez történt, de  ha a Hatebreed-ben  Kirk jött  volna be 2  dalban, akkor még fel is lehetett  volna tüntetni a  plakátokon, hogy: extra special guest.

A kezdés  előtt, kint a  szabadtéren felállított  kivetítőn  nézték a  rockerek a  mindegy hogy ki – akárki  európa bajnoki labdarúgó mérkőzést. Ennek köszönhetően

15 perccel a kezdés előtt be lehetett  még  sétálni az első sorba. Nyolckor a húrok közé csapott a  banda, ahol még saját háttér vásznuk sem volt.

A  díszletet  két darab bontott  tömény italos üveg szolgáltatta a Van Halen-féle erősítőn. Tommy  Buckley dobos, aki 2005-től tag, Bonzo Bonham ujjatlan pólóban verte   bőröket, bobja  alatt szőnyeg:  természetesen. Nehezen befogadhatónak  tartom   magát a  stíust, amit képviselnek, hisz a  dalok lassúak, súlyosak, nyúlnak, mint a  rétestészta – ellenben kemények, mint a beton. Háttér vásznon kívül semmi extra nem volt, még intrójuk sem szólt. 

Ilyen dalokat játszottak, mint a Burn Your World, a To Build A Mountain, a The Lasting Dose, az új Cemetery Angels High-Rate Extinction, Planets Collide, Like Broken Glass, All I Had (I Gave). Az az utolsó pár  nóta épp ebben a  sorrendben lett  letéve az asztalra. Kirk „személyleírása” alulról felfelé:  kockás slip on cipő, az ezeréves sivatagi terep nadrágja, Gibson póló, de  ezt csak kikövetkeztetni lehet, mert  csak a  G, esetenként az i betűk látszódtak csak a  rőfös szakálltól. Fejtetőn megfordított  Motörhead Mesa Boogie baseball sapka…

A színpadon nem láttam papírra vetett  számlistát.  Emlékezetes momentum  volt, mikor az  arcán is szénné tetovált  fültágítós arctól Kirk átvette a magyar pántlikával átkötött alkoholtartalmú italt. Sallangmentesen erre is csak annyit mondott: köszöni.

Az átszerelés alatt  a  háttér vásznon az elmúlt  30 évből jelentek meg fotók, olyan mindenki által ismert  alakokkal, mint  Lemmy, vagy Ozzy…

A képkockák után  intro gyanánt video üzeneteket láthattunk olyanoktól, mint  Doro Pesch, vagy Billy  Graziadei, akik még legalább 30 sikeres évet kívántak a  bandának.  Aztán következett  a  3. Világháború. A To the Threshold  alatt beindult a  mészárlás a  nézőtéren.

=Hatebreed fotók ide…

Jasta kereskedelmi forgalomban nem kapható Dickies munkás ingben parádázott, mely saját logóval volt ellátva, elől kicsiben, hátul nagyban – eléggé jól nézett ki.

A  4. szám volt a  Destroy Everything, felmerült bennem a kérdés: akkor mi lesz a  buli  végén, ha már most ilyen dalok sorjáznak? Nem sokkal később  jött a Live for This is.

Frank Novinec Venom baseball sapkában, és Aerosmith pólóban ki is mutatott    fotós barátom Uriah  Heep pólójára,   ami mutatja, hogy mekkora rock rajongók. Amit erősít az is, hogy Wayne Lozinak  azért dob pengetőt a rajongónak, mert  rajta is Arch Enemy póló van. Jasta sokszor elmondta, mennyire hálás a közönségnek, hogy itt vagyunk, és a  kérdésére, hogy van-e itt  olyan, aki először van Hatebreed koncerten, jött  pár kézfeltét. Egy nagyon jól megkomponált műsort kaptunk, üresjáratok nélkül. Nem is nagyon érdemes őket lemezről-lemezre hallgatni, hisz’ egy ilyen buli elviszi a  világ  végére is az embert. Végig ment a  circle pit – mondanom sem kell…

Ellenben meg  szeretném jegyezni, hogy a  biztonsági személyzet kiemelkedő munkát végzett. A szörfözőket nem engedték a  színpad közelébe. Aki mégis a színpadi árokban landolt, oldalt kivezették, miközben némelyikük a  dalokat tovább énekelte! Nem a  rajongók, hanem a személyzet! 

A  túlzottan keménykedőket is jól  tudták kezelni. Az elhangzott  18  dal masszív egységet képzett, jól összefoglalva a Hardcore lényegét.  70 percbe tömörítve, mindezt.  Ráadás nincs, de  az I will Be  Heard  után, már ugyan mi jöhetett  volna, nem igaz?