LP, Straight Records 1969
Idén 55 éve, 1969. szeptember 19-én került a mozikba az amerikai ellenkultúra egyik legfontosabb motoros filmje, a Naked Angels (magyarul Meztelen Angyalok) című alkotás. Melynek zenéjét Jeff Simmons multiinstrumentalista, az Easy Chair és a The Mothers Of Invention egykori tagja, valamint Randy Steirling, sessionzenész, hangmérnök és producer szerezték, majd készítették el. A hazánkban szinte ismeretlen hanganyag az óceán túlpartján egy időben komoly kultusznak örvendett, miként az idősebb rockerek és egyes motoros bandák körében jelenleg is alapműnek számít.
A Bruce D. Clark író-rendező által megálmodott és filmre vitt történet teljesen más narratívát követ, mint az Easy Rider. Miként többnyire szemben áll a Dennis Hopper, Peter Fonda, Jack Nicholson hármas által készített későbbi mozik üzeneteivel és erkölcsi felvetéseivel is. Ugyanis a Michael Greene, Jennifer Gan és Richard Rust főszereplésével, valamint Corey Fischer és Penelope Sheeris neveivel fémjelzett alkotás nem annyira moralizál, Amerikát sem elemzi túl, hanem inkább egyfajta bennfentes perspektívát ad a valóban törvényen kívüli életmódot folytatató motoros bandák mindennapjairól. Ami legfőképpen a rivalizálásról és a konfliktusok erőszakos, néhol egyenesen brutális lerendezéséről szól. Amolyan posztmodern vadnyugati jelleggel. Kevésbé viccesen és fikciósan, mint a túlidealizált westernek, viszont annál durvábban és vérsebben.
Valamint nemcsak a címben játszva a szexualitással, hanem a szemrevaló női főszereplő testi adottságait is maximálisan kidomborítva. Aminek valószínűleg egyenes következménye volt nem sokkal később, az 1971-es Women In Cages (Nők a ketrecben) erősen szexközpontú, szexista, sőt egyenesen szexploitációs, erkölcstelen és erőszakos tartalma. Ha mást nem is, Jennifer Gan beválasztását Jeff szerepére biztosan előmozdította a motoros leszámolásban nyújtott dögös kinézete. Miként Clark és a filmet finanszírozó Roger Corman későbbi kultmoziját, a cicikkel ismét gazdagon telepakolt Galaxy Of Terror (A félelem galaxisa) című sci-fi horrort is vissza lehet vezetni a Naked Angels esztétikájához. Mely dacára James Cameron zseniális díszleteinek, sokkal inkább tűnik egy, az űrbe kihelyezett grindhouse zsánerfilmnek, sok-sok szexuális utalással és B-filmes erőszakkal, mint az Aliens (A bolygó neve: Halál) egyik filmes előzményének.
Mivel a Naked Angels két filmbéli csoportjának, a címszereplő The Angels és a Las Vegas Hotdoggers véres leszámolásának történéseinek megfilmesítését állítólag a Hells Angels Motorcycle Club egyik egykori tagja is támogatta szakértőként, továbbá bizonyos visszaemlékezések szerint a Hell Angels bizonyos tagjai is közreműködtek motoros statisztaként a forgatáson, a közönség valóban azt láthatta, láthatja, amit akkoriban az outsider lét és a bandaháborúk valóban jelentettek. Szemben a „szelíd motorosok” békés terveivel, ezúttal a motorozás sötétebb oldalával, motoros bandák durvább típusával támadtak a mozik.
Nem beszélve a kemény, néhol kifejezetten nőgyűlöletről árulkodó képsorokról. Persze ami egykor progresszív és független filmezésnek számított, ma már nem feltétlen nyerné el a befektetők és a woke ideológia által is terrorizált terjesztők tetszését. De a maga idejében igenis volt igény az ilyesmire. Mi több, sokan kifejezetten azért álltak a mű mögé, mert nemcsak „az olyan rossz, hogy már jó” idolját látták meg benne, hanem egyben az Easy Rider antitézisét is. A valódi rosszfiúk egyik filmes bibliáját, akik szánt szándékkal mondanak nemet a társadalmi konvenciókra, a keresztény erkölcsnek és az emberi együttélés egyéb kimondott és kimondatlan szabályainak is dacosan ellenszegülve.
Akkoriban Roger William Corman az Új Hollywood egyik fenegyerekének számított. A gazdag produceri munkássága mellett többek között ő rendezte a sok tekintetben az Easy Rider filmes előzményeinek is számító The Wild Angels (A vad angyalok) és a The Trip (Az utazás) című alapműveket is. Ez esetben azonban jóval inkább a B-filmes attitűd az erősebb, mint a művészfilmes elemek. Bár utóbbiakból sincs hiány. Főleg a kreatívan használt fények, a fényképezés módja, valamint a mozgó- és állóképek váltakozása miatt. De legfőképpen az igencsak találó filmzene adja meg az alkotás savát-borsát. Azt a néhol drogos utazós, néhol álomszerű, néhol kifejezetten hallucinogén szürreális hangulatot, ami miatt érdemes néha önállóan is megpörgetni a soundtrack LP-t.
A dalok javarészét Jeffrey Lael Simmons szerezte, aki csodásan érzett rá a film hangulataira. Munkája legalább annyira zseniális, mint a Pink Floyd korabeli munkái, például a More vagy a Zabriskie Point című filmekhez készített felvételei. A pszichedelikus-, experimentális- és blues-rock stílusokból építkező trackek szépen igazodnak a jelenetek hosszához és jellegéhez. Ezért Jeff hozzáadott értéke szinte felbecsülhetetlen. Valószínűleg feleannyira sem lett volna erőteljes a Naked Angels film hatása Simmons zenéi nélkül, mint ami végül kisült az együttműködésből.
Jeff Simmons első komolyabb zenekara a Blues Interchange volt, mely 1968-ban Easy Chair-re változtatta a nevét. Első és egyetlen lemezük, az egyoldalas Easy Chair is azévben készült és jelent meg. A psychedelic rock egyik gyöngyszemének számító anyagot sajnos nagyon kevesen ismerik, még kevesebben birtokolják. Szomorú tapasztalat, de még az ilyen cikkek után sem ugrik meg a kevésbé ismert lemezek utáni érdeklődés. Az emberek többsége már rég elvesztette az érdeklődését a rockzene színe-javát ihlető, a későbbi rockklasszikusokat készítő előadók korai művészete iránt. Így aztán sokan önmagukat büntetik azzal, hogy nem hajlandók elegendő időt, energiát és figyelmet áldozni egy-egy primőr remekműnek.
Szerencsére Frank Zappa viszont hamar felfigyelt az együttesre, aki több előzenekari lehetőséget is adott a seattle-i illetőségű csapatnak a The Mothers Of Invention előtt. Az Easy Chair ezért aztán követte is a Mothers-t Los Angelesbe. A várt áttörés azonban mégsem következett be, újabb lemezfelvételük sem készült, hát a banda feloszlott.
Jeff azonban Los Angelesben maradt, ahol 1969 folyamán két nagylemezt is készített a Frank Zappa és az akkori menedzsere, Herb Cohen által frissen alapított Straight Recordsnak. A Naked Angels filmzene mellett rögzítette első szólólemezét, a szintén máig kultstátuszban lévő Lucille Has Messed My Mind Up LP-t is. A talányos, La Marr Bruister álnevén Frank Zappa két dalt is írt az albumra, az egyedül jegyzett címadó mellett – társszerzőként- a mára már szintén klasszikussá érett Wonderful Wino-t. Melyeket a későbbiekben a saját koncertjeire és szólólemezeire is fel-feldolgozott időnként. Továbbá az utóbbi mellett még egy dalban, a Raye című bluesban gitáron is hallhatjuk Simmons lemezén.
Az első két Jeff Simmons album idővel úgy egybenőtt, hogy az újrakiadás során is egybecsomagolták, The Straight Years címmel és némi kis bónusszal.
Ilyen előzmények után nyilván nem meglepő, hogy 1970-ben aztán Jeff csatlakozott is a Mothers-höz, melybe a későbbiekben is többször beszállt még. Zappával készített anyagaik közül kiemelkedik egy másik közös szerzemény, a Dummy Up 1973. december 8-i felvétele, mely az 1974-es Roxy & Elsewhere albumon jelent meg, de az már egy másik történet.
