Helikon kiadó 2024
Terence Michael Joseph Butler birminghami illetőségű basszusgitáros, zeneszerző és szövegíró már a kezdetektől fogva is a Black Sabbath eszeként, egyben főideológusaként volt a köztudatban. Okkal, joggal. Amire a Geezer becenevű muzsikus önéletrajzi könyve most alaposan rá is erősít. Mert nem elég, hogy Butler kifejezetten jó tollú író -mindezt már a dalszövegeiből is egyértelműen tudni lehetett-, de olyan fokú intelligens tömörítéssel él, hogy tényleg minden különösebb szájbarágás nélkül is egyértelművé válnak azok az alapvető életútbeli sajátosságok, illetve társadalmi összefüggések, hogy miért is pont a Black Sabbath vált azzá a heavy metalt megtermékenyítő anti-hippy monolittá, amivé. Erősen hiánypótló művében Geezer roppant szellemesen, egyszerűen és nyíltan vall az évtizedek óta vitatott szövegei valódi háttereiről, az azokat ihlető történésekről. Mely eseményeket és a művész reakcióit így már a legegyszerűbb rajongó is könnyen megértheti, nem beszélve a Sabbath nagyképű és fellengzős, önmagukat mindentudónak gondoló kritikusairól.
A háború utáni nemzedék tagjaként, millió másik, akkoriban élő kölyökként a kis Terence is észbontó szegénységbe született. Az egész Brit Birodalmat sújtó nyomor hiteles leírásainak fényében az ember hirtelenjében már azt sem nagyon érti, miért is mentek bele vajon az angolok a világháborúba. Persze dehogynem értjük. Főleg, hogy a nagyhatalmi játszmák árát a legkevésbé sem azok szokták megfizetni, akik a védett objektumaikban dőzsölve szokták meghozni a véres következményekkel járó döntéseket. Mindenesetre az akkori Nyugat-Közép-Angliát jellemző mélyszegénység és kilátástalanság képei nagyban hasonlítanak K. K. Downing gyermekkori, fiatalkori élményeire. Miként a szintén kortárs, geordie (magyarán észak-kelet-angliai melós) Brian Johnson is megdöbbentően hasonló helyzetből indulva futott be szédületes karriert.
Bár az ír felmenőkkel büszkélkedhető Butler-család férfitagjai a skótok és az angolok oldalán küzdötték végig a két világégést, attól még nem váltak automatikusan az átlag angolok szemében megbízható britekké. Így aztán a kis ír fiúcskák az IRA robbantgatásai idején ugyanúgy kaptak csúfolódást és szidalmazást, mint a csöndesebb, úgymond békeidőkben. Az angol kölykök által egyebek mellett „kis geci írnek” is titulált Geezer az írországi rokonlátogatásai során viszont az ír fiataloktól kapott verést az angol akcentusáért… Nesze neked sokszínűség, elfogadás és tolerancia! A Valóság nevű nagybácsi ezúttal is hamar bekopogtatott.
A Birmingham belvárosát, az Aston városrészt is erősen érintő, mai fejjel már elképzelhetetlen nélkülözés, illetve a finoman szólva sem finom környezet minden negatív hatásának ellenére a Butler gyerekek szépen felcsereredtek és ki-ki a maga érdeklődésének, képességeinek megfelelő hobbit, illetve pályát választott magának. Astoni srácok lévén pedig magától értetődő és teljesen természetes volt, hogy az Aston Villa FC szurkolói lettek, méghozzá életfogytig.
„Akkoriban az astoniak az Aston Villának szurkoltak. Semmi ha, semmi de. Némelyik mai astoni gyerekkel ellentétben mi nem lettünk a Manchester United, a Liverpool vagy a Chelsea drukkerei, csak mert nekik több a pénzük, és nyertek ezt-azt.” – Geezer Butler
Pontosan ez a mentalitás hiányzik az azóta születettek többségéből. Pedig e nélkül a hűséges és kitartó makacsság nélkül a Black Sabbath sosem jutott volna el a világhírig, de még az első kislemez szerződésig sem. Márpedig elképesztő nélkülözés, éhezés, fázás, patkányok és kirekesztés elszenvedése mellett kellett a fiúknak hosszú éveken keresztül össze- és kitartaniuk, mire egyáltalán normális járművekhez, szállásokhoz és ételekhez jutottak.
A paranoid állapotokra jellemző példa, hogy a közismerten vegetáriánus Geezer például csak úgy élte túl az egyik svájci turnéjukat, hogy Bill Ward valahonnét banánt lopott neki. Ugyanis a tíznapos sankt galleni fellépéssorozatra mindösszesen napi egy virslit és egy pohár tejet kaptak fejenként, a majd utólag rendezendő éhbér gáláns kiegészítéséül.
Ehhez képest a mai elkényeztetett úrigyerekek képesek akár már azért is feladni a művészpályájukat és kiszállni az aktuális zenekarukból, mert nem óhajtják a zenés klubok felemás higiéniai állapotokban leledző vécéit használni. Amit amúgy jellemzően pont az előttük bennlévő zenész, például egy másik bandatag hagyott úgy, ahogy.
Ugyanez a végsőkig kitartó konok erő hajtotta az astoni fiúkat már a kezdetektől fogva. Tony Iommi két ujjperc nélkül, protézissel tanult meg gitározni. Miközben a kis Geezernek hosszú ideig csak két húr volt a gitárján, mert egész egyszerűen nem volt többre pénze. Így tanultak meg játszani, ami hátrányt végezetül előnyükre fordítottak. Iommi egyedi hangzása és riffelése iskolát teremtett. Mikor pedig Butler basszusgitárra váltott, kifejezetten jól jött neki, hogy két húron is lazán és könnyedén megbirkózik bármilyen dallammal.
Szintén komoly kitartást igényelt, hogy a munkanélküli segélyt folyósító munkaügyi hivatal egyre erőszakosabban követelte, hogy Geezer vágassa le a haját. Mert a fafejű céges döntéshozók annak ellenére sem akarták alkalmazni a kinézete miatt, hogy megvolt a megfelelő képesítése, hogy ellássa a könyvelői feladatkört. De hősünk mindvégig állhatatos maradt és kitartott a fazonja, a stílusa és azon álláspontja mellett, hogy egy állás betöltésénél nehogy már csak a külső számítson. Az ész a fontos, nem a haj…
Nem kevésbé tanulságos, hogy miután a Beatles új fejezetett nyitott a zenetörténetben, akkor annyit hallgatták a srácok a számukra rendkívül értékes kislemezt, hogy nemes egyszerűséggel szó szerint elkopott a Love Me Do és a P.S. I Love You párosát tartalmazó vinil korong. Talán ezért sem idegenkedtek soha a szájharmonika használatától. Édesapámék hasonlókról számoltak be azokról az évekről anekdotázva, de nekik még a nyugatról becsempészett kislemezre sem volt pénzük, hát az arról készült szalagot koptatták hallgathatatlanra a barátaikkal.
A Merseybeat olyan hatással volt az akkori fiatalságra, hogy alapjaiban változtatta meg az ifjúsági szórakozást a vasfüggöny mindkét oldalán. Minden srác a liverpooli fiúkat és az őket másoló zenekarokat akarta másolni. Hát mindenki hangszert készített, hiszen a háború utáni szegénység a nyugati gyerekek többségét sem kímélte. Így a kis Geezer az angliai nyomorban ugyanúgy gitárt faragott, mint édesapámék idehaza, a kommunisták alatt tengődve. Ráadásul szinte egyszerre és egy időben, ugyanazokat a Beatles számokat próbálgatva.
(Aki esetleg nem figyelt volna elégé a földrajzórán, a Mersey Liverpool folyója. Tehát a Merseybeat a Beatlest másoló akkori liverpooli zenekarok és liverpooli stílusban játszó együttesek gyűjtőneve volt. Nekem amúgy egyre erősebb meggyőződésemmé válik, hogy a beat, mint kifejezetten zenei stíluselnevezés is ebből ered. Mert korábban jobbára másra használták a beat kifejezést.)
Érdekes epizódok, hogy a már gyermekkorában is elszabadult hajóágyúként jellemezhető John Michael Osbourne, ifjonti művésznevén Ozzy Zig eredetileg mod, illetve skinhead volt. Ami persze teljesen mást jelentett ott a ’60-as években, mint minálunk Kispesten vagy Óbudán 1990-ben. Mindesetre a kis Ozzy is annyira vágyott a zenekarral járó szereplése és hírnévre, hogy a Geezerrel való találkozás után szinte azonnal megígérte, hogy stílust vált és megnöveszti a haját.
A banda beindulása után nem sokkal a Jethro Tull főnök Ian Anderson elcsábította Tony Iommit, hogy legyen a Tull gitárosa. A dolog azonban rosszul sült el, így nem is tartott sokáig. Leginkább, mert nem fért el két dudás egy zenekarban. Iommi ugyanis sokunkhoz hasonlóan nagyon nem szereti, ha megmondják neki, miként zenéljen vagy rockerkedjen. Viszont e kis kiruccanás mégsem volt hiábavaló, mert a Jethro Tull-ban szerzett tapasztalatait szinte azonnal hasznosította az akkoriban még Earth-nek hívott együttesben. Onnantól indult be a tudatos és professzionális munka a próbateremben: részint a zenekari próbafolyamat komolyságának új szintre emelésével, részint a saját dalok írásának előtérbe helyezésével.
Vicces, egyben tipikus, hogy sok más hasonló sorsú banda mellett, mint például az egykori Tea Set vagy Orient együttesek, az Earth-nek is azért kellett nevet változtatnia, mert kiderült, hogy dolgozik egy másik, azonos nevű formáció is mellettük. Mely esetükben szirupos popzenét nyomott, ráadásul egy közepesen ismert kislemezzel is rendelkezett. Így kölcsönösen kínos pillanatok vártak az astoni hard rock zenekarra és az azt meghívó közösségre is, mire kiderült, hogy két malomban őrölnek.
A könyv megerősíti azt a régi pletykát is, hogy a Vol 4 címe eredetileg Snowblind lett volna, egy egészen másfajta borítóval. De ez esetben viszont meghátrált a kiadó és a megváltozott közhangulatban már nem vállalta be egy frontoldali nyílt utalást a kokain-használatra. A lefordított kereszt belefér, a kokó nem… A fene sem érti ezeket a kiadói okostojásokat.
Roppant egyszerűen van tálalva a Reunion után elkezdett, de soha be nem fejezett, jobban mondva el sem készült Black Sabbath stúdiólemez hiteles, valódi története is. Egészen egyszerűen nem voltak elég jók a dalok. Ilyen is van. Csak másokkal szemben Iommi-ékban volt annyi önkritika és önmagukkal szembeni igényesség, hogy máig nem adták ki a gyengének ítéltetett szerzeményeiket.
A rockerközösség számára hosszabb távon a legérdekfeszítőbb történet viszont kétségkívül az lesz, mikor Geezer Butler a könyvében is megerősíti azt az állítását, hogy minden más verzióval szemben valójában tőle ered a koncerteken elharapózódott villázás.
„Ronnie azonban egyvalami miatt még mindig kényelmetlenül érezte magát: amikor a rockrajongók békejelet dobtak neki, azt várták, hogy viszonozza a gesztust, neki viszont ez kellemetlen lett volna, hiszen Ozzy védjegyéről beszélünk. Így aztán a második fellépés előtt megkérdezett:
– Baj lenne, ha békejel helyett inkább azt mutatnám, amit te szoktál?
Az ördögszarvat utánzó kézmozdulatra gondolt, amelyet én már a hatvanas évek óta használtam, főleg akkor, amikor a „Black Sabbath”-ot játszottuk élőben. Áldásom adtam a dologra, ő pedig mindenfelé dobálni kezdte az ördögvillákat. Hamar össze is forrott a nevével a kézjel, és nekem nem volt semmi kifogásom ez ellen.” – Geezer Butler
Azt eddig is tudtuk, hogy a Black Sabbath legénysége többnyire nehéz emberekből állt. Ami nem csak az eredeti felállás tagjaira, Ozzyra, Billre és Tonyra igaz, de Ronnie James Dio vagy Cozy Powell sem voltak egyszerű fazonok. Viszont minden őrületet tetézett, mikor a Gillan korszakban szabályos háborút viseltek egymással a zenekari tagok és egyes roadok. Amibe a másik kocsijának szándékos összetörése ugyanúgy benne foglaltatott, mint az énekes sátrának és hajójának felrobbantása…
Butler könyve jófajta önéletrajzként természetesen nem csak a Black Sabbath-ról szól. Benne van Geezer többi formációja, a saját szólólemezei, miként a kirúgása után szólópályára lépett Ozzy mellett töltött időszakok is, valamint a nem kevésbé tanulságos magánélete. Mindez pedig egy pazar módon összerakott, találóan megfogalmazott, éles meglátásokkal kísért korrajzzal és társadalomkritikával társul. Méghozzá mindig hozva a kapcsolódó történéseket, mint élő példát, hogy mikor, mit és miért gondolt úgy, ahogy.
Egyebek mellett azt is megtudhatjuk, hogy miért is csalódtak igen gyorsan a közép-angliai fiúk a hippy mozgalomban. Mert miközben mifelénk szinte még mindig minden öregedő zenész Woodstockra hivatkozik, addig odakinn már ’69-ben is nagyon elegük volt a srácoknak ebből.
„1969-re utolért a valóság, és magam mögött hagytam mindent, aminek köze volt a hippikhez. Eleinte imádtam az egész ideológiát – egy astoni gyereknek tökéletes menekülési lehetőséget kínált -, az erőszakhoz való viszonyomat meg végérvényesen megváltoztatta: azelőtt elég kemény tudtam lenni, így viszont megtanultam egy kicsivel jobban tisztelni az embereket. A korai szövegeink közül azonban nagyon sok arról szólt, hogy a mozgalom puszta vágyálom volt. Mintha még sokkal rosszabb lett volna a világ, mint a békéről és szeretetről papoló hippik színre lépése előtt.
A vietnámi háború továbbra is dühöngött, és a médiában állandó téma volt, hogy az Egyesült Királyságban újra bevezetik a sorkatonai szolgálatot, mert Ausztráliát és Új Zélandot már bele is rángatták a konfliktusba. Hallgattam a rádióban a szerelembe esésről és szakításról danolászó zenekarokat, miközben nekünk nem volt egy lyukas garasunk sem, és egy lebontás előtt álló, förtelmes kis nechellsi pubban próbáltunk. Zordnak tűnt minden, rettenetesen zordnak, arról azonban nem énekelt senki, hogy van az életnek ilyen oldala is – emiatt gondoltuk úgy, hogy nekünk ezt kell tennünk.” – Geezer Butler
Az igencsak kacifántos történettel rendelkező, idővel szinte átjáróházzá váló Black Sabbath életművének gerince húsz, vegyes minőségű, önálló stúdióalbumból áll. Melyeket sokkal könnyebb katalogizálni vagy csoportosítani, mint azokat a valódi értékükön kezelni. 9 készült Ozzy-val, 5 Tony Martin-nal, 3+1 Dióval és még egy-egy a két korábbi Deep Purple pacsirtával, Ian Gillan-nel és Glenn Hughes-zal. Melyekből Geezer az összes ozzys, diós, gillanes felvételen szerepel, plusz egy Tony Martin korszakos stúdiólemezen. Ez már önmagában is a katalógus háromnegyede volna, melynek Butler ráadásul nemcsak előadója, hanem társszerzője és fő szövegírója is. Az Aston Villa szurkoló basszusgitáros valós közreműködése azonban még ennél is nagyobb arányú, ha hozzávesszük még a koncertlemezeket és az új dalokat is tartalmazó Black Sabbath válogatásokat is.
Mindezzel a dalfolyammal kapcsolatban persze már sokan összehordtak mindenféle tücsköt-bogarat. A csapathoz eleve rosszindulatúan közelítő korabeli zenei magazinoktól kezdve a különféle politikai, egyházi és egyéb vallási csoportok nyilatkozataiig. Nemcsak, hogy többségében félreértették Butler szövegeit, de gyakran kifejezetten úgy prédikáltak zöldségeket, mintha a Sabbath csak ürügy lenne egy kiadós átkozódásra. Mintha csak a saját mantráikat akarnák ismételgetni. Mintha szánt szándékkal nem akarnák megérteni a zord körülmények közül érkező egykori szegénylegény tapasztalataiból származó magvas gondolatokat.
Leginkább persze a sátánizmus vádjával pisztolyozták a zenekart, melyre egyes szövegek mellett a csapat neve és az első lemez belső borítója is nagyban hozzájárult. De aztán, miután beindult a dilivonat, már olyan produktumokra is megpróbálták ráhúzni az istentelenséget, melyeknek végképp semmi közük nem volt a horrorhoz, az okkultizmushoz vagy az állítólagos sátánimádathoz. Idővel egy kicsit olyanná vált az egész téma, mint a klasszikus Bud Spencer filmben: csokoládé nem is volt…
Ha Ádámtól és Évától kezdjük a dolgot, akkor már a későbbi névadó dallal kapcsolatban is súlyos tévedések és félreértések terjedtek el az elmúlt évtizedekben, közte sajnos a rocksajtóban és a Sabbath-tal foglalkozó rockkönyvekben is. Bár Tony és Ozzy is megírták már a maguk könyveit, a bolondos énekes írásban is kifejezetten szórakoztató, de ugye nagyrészt már akkor sem volt beszámítható, mikor a The Polka Tulk Blues Band / Earth / Black Sabbath tagja volt. Másrészt Osbourne kifejezetten szeret viccesen össze-vissza nyilatkozni. Iommi pedig megint csak más szemszögből tekintett vissza a történésekre. Azonban mivel Geezer Butler gyerekkorától jelenlévő transzcendens tapasztalatai voltak a banda szövegeinek az elsődleges inspirációi, a nem kevésbé hangsúlyos másfajta hatás művészi feldolgozása, a saját szűkölködésüknek és mások nyomorának megéneklése mellett, hát érdemes odafigyelnünk az idős basszusgitáros és szövegíró ilyenfajta gondolataira.
Az ír lévén erős katolikus gyökerekkel és felemás egyházi tapasztalatokkal – például az őket kegyetlenül eltángáló egyházi személyek iránti utálattal- rendelkező kisfiú gyermekkorától fogva tapasztalt furcsa előérzeteket és látomásokat. Később pedig a testvéreit és a zenésztársait is beleértve még szellemeket is láttak az ilyen-olyan ódon épületekben. Mindez pedig arra a felismerésre jutatta a fiatal Butlert, hogy nem csak a materiális világ létezik, hanem egy másfajta, szellemi valóság is. Bár az egyházban csalódott, sosem vetette el egy felsőbb hatalom létezését. Mi több, mikor másodszülött gyermeke, az újszülött kisfia műtétje előtt bizonytalanná vált, jelet kért és kapott is Istentől. Mindezekről ő maga számol be az életrajzában, ugyanolyan kendőzetlen őszinte egyszerűséggel, mint minden másról is. Magasról tojva rá, hogy ki hiszi el és ki nem, esetleg ki nézi még bolondnak is emiatt.
Szintén döbbenetesek a Geezer megérzéseit és előérzeteit rögzítő történetek. Melyekben olyanokról vall, hogy volt, hogy hiába erősködött az édesapja, nem volt hajlandó felszállni a nem sokkal később balesetet szenvedő buszra. Vagy, hogy egy lebegő gömbben látni vélte a későbbi önmagát, amint színpadi ruhában zenél. Miként szeretett édesanyja haldoklását is megérezte, részben át is élte. Mindezen hatások, valamint a rémisztő szellemjárás hatására Butler részint egy dualista világképet lát és láttat, melyben a jó és a gonosz egyaránt jelen van a fizikai- és a szellemi világban is. Másrészt viszont egyfajta fatalizmus jellemzi, mely a dolgok mögött sorszerűséget és eleve elrendelést lát. Ami viszont leginkább a kálvinistákra jellemző, tehát jóval inkább a kontinentális protestantizmus része, mint az egymással is hadakozó katolikus és anglikán protestáns írek bármelyik világképére.
A katolicizmus annyiban mégis erősen hatással volt Geezerre és a dalszövegeire is, hogy otthon erős és megbízható támaszt nyújtó erkölcsi nevelést kapott, ami azért sosem hagyta cserben, mikor a világ egyre őrültebb dolgokat produkált. Másrészt, mivel a szülei vigyáztak a gyermekeikre, a kis Butler el sem mehetett volna a moziba egy horrorfilmre. Hát sokáig csak az idősebb bátyjai elbeszéléséből ismerte az ilyenfajta filmek tartalmát. Ezekkel az alapismeretekkel felvértezve egy csomó téveszmét immáron magunk is a szemetesbe dobhatunk. De Geezer könyve oly annyira magabiztos egyszerűséggel, lépésről-lépésre vezet minket végig a tudnivalókon, hogy idővel már mi magunk, önállóan is ki tudnánk következtetni, miből-mi következett a legendás banda történetében.
Szóval Black Sabbath. Általában minden félművelt és felkészületlen firkász azzal szokta kezdeni a bandáról szóló ismertetőjét, hogy a próbaterműkkel szemben volt egy mozi, ahol látták Mario Bava 1963-as Black Sabbath című horrorfilmjét, Boris Karloff főszereplésével és annak hatására vették fel a nevet. Ehhez képest nem volt a próbatermükkel szemben mozi. Mi több, Butler sokáig nem is látta a filmet, mert az édesapja nem engedte el rá. A bátyja elmeséléséből ismerte csak. A Black Sabbath című dalukat viszont már rég játszották, mikor a csapattal még mindig csak Earth néven léptek fel. Az értelmes kissrácot a hallomásból ismert történet mellett pedig még a mozi előtt kanyargó tömeg is elgondolkodtatta annakidején. Vagyis, hogy milyen sokan hajlandók fizetni azért, hogy ijesztő dolgokat lássanak…
„A Black Sabbath név és az első lemez képi világa miatt kezdetektől fogva félreértettek minket. Ha Papa Sunnak hívják a zenekart, és csak a négy tag álldogál a borítófotón, mint az akkori albumok többségénél, valószínűleg minden máshogy alakul. Így azonban rengetegen abba a tévhitbe estek, hogy az összes dalunk az okkultizmusról és a sátánizmusról szól – sőt vannak, akik még mindig ezt hiszik, pedig szó sincs róla.
Ha veszik a fáradtságot, és meghallgatják a lemezt, ők is tudták volna, hogy a „Black Sabbath” éppen arra figyelmeztet: nem szabad a dalban megénekelt dolgokkal játszadozni.” – Geezer Butler
Magát a zenét pedig egy King Crimson koncert ihlette, ahol Frippék eljátszották Gustav Holst The Plantes című szvitjének Mars tételét a maguk sajátos hangszerelésében. A zeneműben szereplő tritónusz, azaz hat félhangnyi távolság már a középkorban is az ördög hangközeként volt ismeretes. De nem ettől lesz egy zenemű sátáni vagy metal. Hiszen sokan, sokféle stílusban alkalmazták már azelőtt és azután is. Sokkal inkább a darab végkicsengése a fontos. Akár minden sorát is énekelheti a megszemélyesített ördög, ha a mű vége katarzis, mely üdvösséget hirdet, mely a hitet, reményt és szeretetet élteti. Ebből a szempontból pedig Geezer legtöbb műve sokkal inkább figyelmeztető jellegű, néhány nagy-nagy felkiáltójellel a végén, minthogy bármiféle feketemise vagy egyéb istentelenség része legyen.
Butler azt is leírja, hogy a lefordított keresztet a kiadójuk tette a belső borítóra, méghozzá a fiúk tudta és beleegyezése nélkül. Más kérdés, hogy aztán nagyon is bejött kereskedelmileg a dolog. Ami megint csak egy fokmérője a nyugati társadalmak általános erkölcsi zuhanásának. Ugyanis a kiadói marketinges a maga szempontjából jól gondolkodott. Igencsak jól működött az e módon, mesterségesen kirobbantott botrány, illetve annak mozgósító hatású reklámereje.
„A legmulatságosabb félreértés azonban az „N.I.B.”-hez köthető. A közönség hamar eldöntötte, hogy a rövidítés az Antikrisztus világrajövetelére utaló „Nativity in Black”szófordulatot takarja, holott valójában egy szerelmes dalról beszélünk, csak mivel képtelen lettem volna hagyományos szöveget írni, ebben a szerzeményünkben egy csavarral az ördög esik szerelembe. A címe pedig azért „N.I.B.”, mert Billnek a szakálla formája miatt Nib, azaz Tollhegy volt a zenekari beceneve. Ez viszont ebben a formában elég rosszul mutatott volna, ezért csupa nagybetűvel írtam a szót, és központozást is suvasztottam bele, hogy izgalmasabb legyen. ” – Geezer Butler
Aztán persze, hogy ebből ki, milyen következtetést von le, az nyilván megint igen sokféle lehet.
Szintén nagy port vert fel annakidején az After Forever, melyet miközben egyes keresztény körök a mennybe dicsértek, mondván a Sabbath megénekli a másik oldalt is – mi több, a dalt akár gyülekezeti alkalmakkor is el lehetne énekelni-, addig mások a pápa felakasztása miatt akadtak ki és döngölték sárba az együttest az irományaikban, illetve a szószékekről. Sajnos ezúttal sem értették, talán nem is akarták megérteni Geezer valódi mondanivalóját. Amit persze ezúttal is saját tapasztalat, hazai téma, a társadalmi és vallási ellentétként egyaránt funkcionáló észak-ír konfliktus ihletett.
„…a szám a véres észak-írországi konfliktusról szól, mely éppen akkor hágott a tetőfokára. Mivel az én családom a köztársaságból származott, és katolikus volt, korábban nem jártam arrafelé, és az első látogatásom alkalmával mélységesen megdöbbentett a mindkét oldalon tomboló nacionalizmus és vallási gyűlölet. Amikor pedig azt láttam, hogy az észak-írországi protestánsok rendszeresen felakasztják a pápa képmását, elgondolkodtam, hogy vajon megbánják-e ezt akkor, amikor eljön értük a halál.” – Geezer Butler
Érdekes egybeesés, hogy miközben a Taurus Ex-T: 25-75-82 a Black Sabbath hatására, többek között az Into The Void egyik korai előadásának hatására alakult, addig az onnét kipiszkált Som Lajos épp azokon a nyugat-európai katonai bázisokon zenélt a korai Piramissal, ahol a Black Sabbath és a Steppenwolf is.
Mely helyeken ráadásul megdöbbentően azonos benyomásokat szereztek a művészek. Geezer Butler visszaemlékezése szerint a War Pigs szövegét konkrétan az ihlette, hogy a vietnámi veteránok miféle szörnyűségekről meséltek nekik a koncertek szünetében. Amiről addig ők semmit sem tudhattak, mert a témával kapcsolatban keményen cenzúrázták az Egyesült Királyság különféle médiumait. A rémséges történések következtében pedig sokan rászoktak a keményebb drogokra is, melyről meg a Hand Of Doom szövege emlékezik meg, mert szerencsétlen katonák máshogy nem bírták volna elviselni az emlékeiket és az újabb és újabb borzasztó élményeiket. Szintén a NATO-támaszpontokon zenélők tapasztalata, hogy a hátországba kivont katonák körében rendszeres téma volt egy esetleges atom-holokauszt is. Hirosima és Nagaszaki után már a saját vezetőikben sem bíztak az ott szolgálók, nemhogy az ellenségeikében.
„A Paranoidra írt szövegeimben semmi sátáni nem volt – a többségük továbbra is a valóságban gyökerezett. A „War Pigs” háborúellenes dal, a „Hand of Doom” a drogfüggőségről szól, az „Electric Funeral” az atomháború veszélyéről. Az „Iron Man”-t pedig az a gondolat ihlette, hogy Jézus Krisztus az egyik pillanatban hős volt, a következőben viszont már üldözték.
…
A „Paranoid” a depresszióról szól. Azt írtam meg benne, milyen volt, amikor nem tudtam elmagyarázni senkinek, mit érzek… a kívülállók pedig szánalmasnak láttak, sőt néha egyenesen szerencsétlen nyomorultnak neveztek, és rám szóltak, hogy legyek már vidámabb, vagy szedjem össze magam.” – Geezer Butler
Ha belegondolunk, hogy ehhez képest mi minden marhaságot kellett összeolvasnunk a dalról és úgy általában a Sabbath szövegeiről, sajnos még magyarul is, arra nem igazán létezik olyan kifejezés, mely egyszerre volna elég elegáns és frappáns…
Groteszk módon az ördöggel és a pokollal való kacérkodás leginkább a Dio érában, a misztika után eleve erősen érdeklődő énekes korszakában harapózott el. Ami alól csak az első reuniont követő Dehumanizer album számít kivételnek, amikor kifejezetten Geezer Butler kérésére lettek a témák földhözragadtabbak, pontosabban másként sötétek. Mikor is egy veszekedés alkalmával Geezer egyértelműen kijelölte a harmadik közös lemez tartalmával kapcsolatban követendő új irányt az énekesnek.
„Azt hiszem, azon a helyen kaptunk hajba vele amiatt is, hogy milyennek kellene lennie a lemez szövegvilágának.
– Örülök, hogy te hozod a szövegek nagy részét, de ha szépen kérlek, megteszed, hogy hagyod ezeket a sárkányos-kardozós-szivárványos dolgokat, és inkább arról írsz, hogy mi történik a világban?
Rettentően begurult, de végül elismerte, hogy igazam van.” – Geezer Butler
A szövegek javarészének tisztázása mellett a Butler a Sabbath zenéjének egyediségéről is értekezik. Melynek egyebek között egyik sarokköve lett, hogy Tony Iommi-t kifejezetten inspirálta a szintén sérült kézzel játszó Django Reinhardt. Valamint Joe Pass rajongóként is érték olyan hatások, melyeket aztán a gitáros sikerrel használt fel a Black Sabbath albumainak komponálása során.
Mindeközben a jazzmániás Bill Ward Gene Krupáért, Max Roachért és Buddy Richért rajongott, ezért szvingelt rendszeresen. Ez tette végül teljesen egyedivé, egyben nagyon különlegessé is a Black Sabbath vele készült lemezeit.
Geezer Butler könyve természetesen rengeteg más témát is érint. Melyek közül azért pont ezeket gondoltam kiemelésre érdemesnek, mert sem a szövegek valódi üzeneteiről, sem a Sabbath jazz gyökereiről nem esik soha egy szó sem a hazai médiában. Innentől viszont nem „belemagyarázás”, hanem az együttes alapító tagjának kijelentései alapján lehet újragondolni, és ha szükséges, akkor a magunk részére akár még újra is gombolni a Black Sabbath életművét, illetve tagjainak reális, valós történetét.
