2024. szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján, új szólóalbummal jelentkezett David Gilmour, a Pink Floyd énekes gitárosa. A Luck and Strange címet viselő ötödik önálló Gilmour nagylemez egy zeneileg rendkívül összetett, tőle mindenképpen újszerűnek ható, újító szándékú alkotás lett. A Floyd hagyományokkal több szempontból is szakító anyag értékelése kapcsán érdemes feleleveníteni az előzményeket. Legfőképpen David szólóprodukcióit, illetve az azokhoz vezető utat.
Sorozatunk második részében az About Face nevű második Gilmour szólólemezről és a Pink Floyd újjáalakulásáról esik szó.
A Pink Floyd 1983-as széthullását, majd ideiglenes megszűnését követően 1984-ben David Gilmour, Roger Waters és Rick Wright új zenekara, a Zee egyaránt új albummal jelentkezett. A márciusi megjelenéssel Dave beelőzte a többieket, akik csak áprilisban rukkoltak elő az újdonságaikkal, de e kis előny nélkül is hatalmas szakmai sikert aratott volna az About Face. Ugyanis David Gilmour második szólólemeze elég távol helyezkedik el az addigi Jokers Wild, illetve Pink Floyd felvételek világától. Az ezúttal is Storm Thorgerson tervezte borító részei pedig már arculatilag is komoly távolságot tartanak a Floydtól és úgy általában a rocker világtól. David csinos frizurája, divatos ingei és trendi kabátja bármilyen akkor menő pop produkcióba befért volna. Miközben a korong számos olyan harmóniai, dalszerkezeti és hangszerelési újdonságot tartalmaz, mely abban a formában biztosan nem ment volna át Waters szűrőjén.
Mivel a Zee újhullámos jegyeket mutató Identity nevezetű szintipop albuma még az About Face-nél messzebb távolodott az anyazenekartól, a floyderek Roger The Pros and Cons of Hitch Hiking című koncept-albumával vigasztalódhattak. Mely viszont annak ellenére sem érte el az Animals, a The Wall és a The Final Cut mesterhármasának színvonalát, hogy a szinopszisa és a tételeinek többsége még a Pink Floyd időkben született. Sokak számára meglepő módon azonban Waters-nek talán pont David Gilmour pótlása sikerült a legjobban. Ugyanis Eric Clapton nemcsak, hogy a lehető legmagasabb színvonalon oldott meg mindent gitárosként, ráadásul a közéleti dolgokban is sokkal inkább egy húron pendül Roger Waters-szel, mint a második klasszikus Pink Floyd felállás tagjai.
David Gilmour második szólólemezét egy komoly turné, illetve egy In Concert című koncertfilm követte. Melyek közös tanulsága, hogy a közönség leginkább a Pink Floyd daloknál, illetve Nick Mason vendégként való színrelépésekor hördült fel. A publikum tagjai többségében inkább csak kíváncsiságból nézték meg hősük szólóprodukcióját és udvarias tapssal jutalmazták a modernkedő új dalokat, legalábbis a Run Like Hell és a Comfortably Numb fogadtatásához képest mindenképpen szerényebb lelkesedéssel reagáltak az About Face kompozícióira.
Az akkori helyzet kicsit hasonlított Phil Collins szólólemezeinek fogadtatásához, melyek a lehető legszélesebben vett popközönségnek is nagyon tetszettek, miközben hatalmas szakmai sikert is arattak. Épp csak minket, a régi Genesis rajongóit nem értett szinte senki, hogy miért is fanyalgunk, ha emberünk szólóban is ilyen nagyon jót alkotott. Vagy szintén ugyanez játszódott le nem sokkal később, a hihetetlen nagy művésszé avanzsált Sting szólólemezeinek megítélése kapcsán. A szakma és a kritika éljenzett. A pop és jazzközönség, különösen a populáris jazz közönsége a szája szélét nyaldosta. A sznobok pedig egyenesen elaléltak a gyönyörűségtől. Csak épp a Police rajongói kemény magját nem kérdezte senki, hogy ha minden ennyire frankó, miért is van hiányérzetük. Nekik az entellektüelek által lenézett outsidereknek, a múltban élő rajongóknak és az érzelmeik által vezérelt, a zenéhez, szakmához mit sem értő ős police-os bugrisoknak…
Mindenesetre akkor úgy tűnt, hogy David sikeresen szakított a múltjával. Így a sztárparádét felvonultató, akkor valóban menőnek és modernnek számító hangzású lemezével, illetve az évtized első feléhez igazított arculatával komoly szakmai és médiasikereket aratott. Nem is teljesen alaptalanul. Ugyanis, akiknek a Floyd csak egy volt a sok nagynevű banda közül és kíváncsiak lettek a tagok szólólemezeire, nem voltak a múltból fakadó különösebb elvárásaik sem velük kapcsolatban. Ráadásul 1983-84 környékén valóban Rick és David játszotta a legmodernebb zenét, miközben Roger volt, aki a hetvenes években született ötletei módszeres megvalósítása mentén kissé még a múltban ragadt. Az About Face albumot ezért aztán a legkevésbé sem lehet rossz lemeznek nevezni. Inkább csak másnak, nagyon másnak, mint amit Gilmour-tól addig megszokhattunk. Főként zeneileg, mert a rock mellett az új hullám és a disco stílusjegyei is megjelennek a második David Gilmour LP-n.
Viszont a dalokat továbbra is a prog rock fülekhez szabott magas igényességnek megfelelően interpretálják a világ legjobbjai. Többek közt Jon Lord, Jeff Porcaro, Steve Winwood, Pino Palladino, Bob Ezrin, Roy Harper, Sam és Vicki Brown. Mivel ilyen erős zenészgárdát azóta sem sikerült Gilmournak összehoznia, nyilván a nívós névsor is hozzájárulhatott az általános hozsannázáshoz. Mindez megismétlődött a turnén is. Mike Mick, Gregg Dechert, Chris Slade, Judy Linscot és a többiek méltó társainak bizonyultak a színpadokon. Majd rekord gyorsan avult el az akkor divatos hangzásvilág és süllyedtek feledésbe David nyolcvanas évekbeli kompozíciói. Tíz év elteltével szinte már csak a továbbra is fanyalgó floyderek és fanatikus gyűjtők tartották számon, illetve hallgatták időnként újra az About Face dalait.
Kevésbé ismert tény, hogy ezután egy újabb együttes, a Deep End megalakítása következett. Bár a David Gilmour, Pete Townshend gitárosok, John Bundrick billentyűs, Chucho Merchan basszusgitáros, Simon Phillips és Jody Linscott dob, ütőhangszerek felállású formáció bemutatkozása és a koncertlemeze is egyaránt nagyszerűen sikerült, a Pink Floyd visszarendeződés miatt végül mégis Pete Townshend’s Deep End Live! címmel, vagyis gyakorlatilag Townshend neve alatt jelent meg. Ugyanúgy jártak, mint egy kicsivel később a viccesen Nick Mason Band-re keresztelt Mantler/Mason projekt, melynek élő felvétele pedig Michael Mantler albumként látott napvilágot.
Időközben Bob Geldof, a The Wall film főszereplője elkezdett egy segélykoncertet szervezni az afrikai éhezők megsegítésére. Melyre természetesen Rogert is felkérte, hogy szedje össze a második klasszikus Pink Floydot, félretéve az ellentéteiket, erre az egyszeri kivételes alkalomra álljanak még egyszer össze a jó ügy érdekében. Mivel Waters kategorikus nemmel válaszolt, elszalasztották a lehetőséget, mellyel például az akkoriban szintén tetszhalott állapotban vegetáló Queen vagy a klasszikus felállású Black Sabbath viszont remekül élni tudott. Így hát bár Roger jelen volt az eseményen, de nem lépett színpadra. Míg David Gilmour az egykori Roxy Music frontember, Bryan Ferry kíséretében vállalt szerepet a Live Aid nevű jótékonysági rendezvényen, mások mellett Jon Carin társaságában.
Mindezen közjáték végérvényesen eldöntötte, hogy az 1967 és 1983 közötti Pink Floyd felállások végleg a múltba vesztek, mert Waters önállóan, korábbi együttese nélkül képzeli el a jövőt. Amit viszont Nick és David joggal nehezményeztek, főleg, hogy nélkülük született meg a döntés. Hát elkezdődött egy óvatos tapogatózás egy új, Roger Waters nélküli Pink Floyd formáció összeállítására.
A részleges összeboruláshoz több tényező is szükségeltetett. Részint Waters vak buzgalma, hogy megszüntesse az egykori zenekarát. Mely számára már csak feleslegesnek ítélt konkurenciát jelentett. Egyfajta veszélyt, hogy a túl nagyra nőtt márkanév árnyékot vethet a szólóterveire. Ez a hozzáállás viszont felpiszkálta Gilmourt, aki dafke, beleállt a konfliktusba. Csak azért is folytatni kívánta a Floydot.
Másrészt a közeledést az is nagyban segítette, hogy mikor Mason meghívta David-et a Profiles felvételeire, melyből egy közepesen sikeres közös kislemez is kerekedett, kiderült, hogy tudnak még együtt dolgozni.
De leginkább Franka Wright-nak, Rick második feleségének jár a köszönet a Pink Floyd kései éveiért. Annak a hölgynek, aki finoman összebékítette a lindoszi brit elit, látszólag gondtalan aranyifjaként tündöklő két tagját, Richard Wright-ot és David Gilmour-t. Azt a két egykori Pink Floyd tagot, akik akkor már évek óta nem voltak beszélő-viszonyban. Lévén, hogy Rick Davidre is neheztelt, hogy nem állt ki mellette, mikor Roger eltávolította az együttesből.
Arról már nem szól a fáma, hogy mennyiben volt oka a billentyűs mellőzésének Richard egyre inkább elharapózódó drogfüggősége. Mindenesetre akkor és ott, abban a helyzetben összefogtak. Majd nemsokára elkészült A Momentary Lapse Of Reason album, amit annakidején többségében egyaránt David Gilmour harmadik szólólemezeként értékeltek a keményvonalas rajongók és a komolyan vehető kritikusok. Hasonlóan a The Final Cut nem sokkal korábbi és nem is annyira szarkasztikus megítéléséhez, mely pedig Waters szólóalbumként vonult be a zenetörténetbe, legalábbis a korabeli zenekritikusok és publicisták kapcsolódó írásai által feltétlen.
Mindenesetre tény, hogy Rick és Nick nem vettek részt az új Pink Floyd bemutatkozó lemezének kidolgozásában, illetve dalainak megírásában. Miközben Carin és mások, például a szintén egykori Roxy Music tag Phil Manzanera is Gilmour társszerzője lehetett. Szintén tény, hogy még a Richard által feljátszott billentyűsávokból sem használtak fel mindent A Momentary Lapse Of Reason eredeti kiadásához. Mi több, Rick hivatalosan még Pink Floyd tag sem lehetett, csak vendégzenész, mint a Wall turné idején is, egy korábbi szerződése következtében. Helyette viszont játszhatott Carin. Valamint David egyéb billentyűs szerzőtársai, Bob Ezrin és Patrick Leonard. Továbbá Bill Payne is.
Rossz nyelvek szerint Mason egy hangot sem ütött fel a lemezre, csak a nevét adta a projekthez, mint egyetlen olyan alapító tag, aki mindvégig a fedélzeten maradt. Aztán, hogy ebből mennyi igaz, tényleg csak az Isten tudja. Mindenesetre tény, hogy a nyilvánvaló gépdobok mellett Jim Keltner és Carmine Appice vitték el a balhé javarészét. Jól hallhatóan nem Nick stílusa érvényesült a Pink Floyd visszatérő lemezének eredeti kiadásain.
Miközben basszusfronton pedig a zseniális Tony Levin hallható, aki meg sem próbálta Rogert utánozni. Inkább a ’80-as évek King Crimson-jának rock-gamelán világában gyűjtött tapasztalatait kamatoztatta, eredményesen. Sokan sajnálták, hogy nem maradhatott a turnéra is, talán akkor minden másként alakult volna. De mert Levin inkább ismét Peter Gabriel-lel tartott, hát új fiú kellett a gátra. Guy Pratt érkezésével vált teljessé a kép, mikor a lemezbemutató turnén új időszámítás kezdődött a Pink Floydban, illetve úgy általában a banda háza táján is.
Onnantól a legtöbb floyder szemében még sok-sok esztendeig, egészen az On An Island megjelenéséig, A Momentary Lapse Of Reason számított a harmadik Gilmour szólólemeznek. Ami bár még az About Face-nél is műanyagabb hangzásokkal rendelkezett, de valahogy mégis sikeresen tudta a ’80-as évekbe integrálni a Pink Floyd esszenciát. Ez részint a remek albumszerkesztésnek köszönhető. Ahol is az A-oldalon egyből megkapjuk az évtizedre jellemző hangzású, ragadós, nagyformátumú, nagybetűs slágert (Learning To Fly), miközben a Meddle, a Dark Side Of The Moon és Wish You Were Here lemezek legjellemzőbb pillanatai is megidézésre kerülnek, új, modernebb köntösökben. Signs Of Life – Shine On You Crazy Diamond parts 1-2, The Dogs Of War – One Of These Days, One Slip – Time, On The Turning Away – Wish You Were Here.
De az igazi izgalmakat, így a Pink Floyd és David Gilmour szólópályafutásának jövőjét A Momentary Lapse Of Reason eredeti változatának B-oldala villantotta fel csak igazán. Ahol is, a túlélést jelentő kötelező köröket letudva, Dave végre szabadabban dolgozhatott akkori társaival. Aminek nemcsak, hogy kitűnő végeredménye lett, de egy életképes, hosszútávon is működőképes zenei világot és szövegi, tartalmi, közlésbeli irányt alkottak meg. Melyre alapozva David Gilmour a Pink Floydot is újabb sikerek felé tudta vezetni, majd szólóban is meg tudott újulni.
Idővel persze A Momentary Lapse Of Reason is megkapta a maga rehabilitációját. A Mason által újradobolt és a Rick billentyűtémáit is javarészt helyreállító 2019-es Updated & Remixed verzió sokkal inkább lett Pink Floyd, mint az album eredeti kiadása. De akkorra már Rogerhez hasonlóan Davidnek sem volt szüksége a Floydra, zeneileg legalábbis semmiképp. Hát semmit sem kockáztatott azzal, hogy az ultrasikeres és betonbiztos szólókarrierje mellett néha kiengedett néhány aktualizált archív anyagot is.
David Gilmour természetesen a nyolcvanas években is folytatta sokrétű produceri, illetve vendégzenészi munkáit. A korábbi barátok közül ismét együtt játszott Roy Harper-rel, Paul McCartney-val, Kate Bush-sal. Továbbá sztárvendégként és producerként dolgozott az Arcadia, a Supertramp, a Berlin vagy a The Dream Academy felvételein is.
Mindezek mellett David Gilmour részt vett a Live Aid Armenia és a Rock Aid Armenia nevű szupergroupok jótékonysági munkájában is, melyek bevételeit az 1988-as örmény földrengés áldozatainak megsegítésére ajánlották fel.
David Gilmour talán legsikerültebb nyolcvanas évekbeli közreműködése az Atomic Rooster utolsó stúdiólemezéhez kötődik. Mert amellett, hogy Headline News / Future Shock önmagában is egy rendkívül figyelemreméltó anyag, a máig mélyen alulértékelt album magának Davidnek is kellő inspirációt nyújthatott, miként is érdemes az évtizedforduló környéki kihívásoknak megfelelően megújulni, mégis önazonosnak maradni.
(Nagy kár, hogy idehaza az Atomic Roosternek sincs rajongói klubja, vagy bármilyen szinten is értékelhető, komolyan vehető szakirodalma. Így a rajongók e tekintetben is önmagukra, egymásra vagy a külföldi sajtóra vannak utalva. Arról már nem is beszélve, hogy nincs az a Pink Floyd tribute banda, mely az eltelt évtizedekben bevállalta volna, hogy élőben is bemutat egy-egy ilyen érdekesebb Gilmour közreműködést…)
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
