Kugli 45 – Újpesti Ifjúsági Ház, 2024. 10. 19.

Telt házzal és zajos sikerrel zajlott le a Kugli együttes 45 éves jubileumi koncertje. Pedig finoman szólva sem törte össze magát a hazai rocksajtó, hogy hírt adjon a készülő nagy buliról. Miként a zenekar korábbi partnercégei, kiadói, szervezői sem aktivizálták különösebben magukat, hogy reklámozzák a nagykoncertet és a bandát. Az észak-pesti rocklegenda közönsége viszont ugyanolyan makacs következetességgel tart ki kedvencei mellett, miként korábban is, így hát a 40-eshez hasonló nagy buli kerekedett az újabb évforduló megünnepléséből is.

Az 1979 és 1982 közötti első nagy korszakukban körülbelül négy nagylemeznyi saját dalt szereztek a Kugli tagjai, melyek a csapat szűkebb pátriájában, Észak-Pesten egytől-egyig slágerek lettek. Mert arról írtak és úgy fogalmaztak, amit a helyi emberek, az ország zömét kitevő külvárosi és vidéki melósok nap, mint nap tapasztaltak. Pontosan úgy, ahogy a jellemző történéseket az érintettek megélték. Szóval óriási siker volt, mégsem kaphattak érdemi segítséget, tévés-, rádiós- vagy lemezfelvételi lehetőséget. Mikor pedig 1982-ben Vikidál Gyula csatlakozásával megcsillant a remény, sokadszorra is csalatkozniuk kellett. A csalódást követően átalakult banda a múltba, a középkorba álmodta a következő programját, ami ismét nagy sikert aratott. Majd a pusztavacsi rendőrattakot követően lassan, de biztosan minden takaréklángra került.

Utólag visszatekintve egy pillanatig sem volt esélyük. Nemcsak a rendszer korifeusai, a kollaboránsok és a hanglemezgyár fura urai utálták a Kugli őszinteségét, de a korabeli rockzenekarok sem örültek a feltörekvő konkurenciának. Volt hát némi törleszkedés, fúrás, faragás, szépen sunyiban, ahogy azt köll. Munkásököl vasököl, a művészúr meg könyököl. Az önmaguk létét mindenáron igazolni kívánó besúgóhálózat tagjairól nem is beszélve. Akik nem elég, hogy tücsköt-bogarat összehordtak az általuk megfigyelt zenészekről, de a gyávaság, butaság és rosszindulat eme ördögi termékeit még tovább habosították a jelentéseiket a főfafejeknek továbbító SZT-tisztek. Miközben tehát egyik oldalról szigorúan titkosan ment a konspiráció, a másik oldalról meg szigorúan nyilvánosan szajkózták vissza a pártállami sajtótermékek a suttogó propaganda által terjesztett rágalmakat.

Az akkori győztesek persze most is fenn vannak. Mi több, azóta szinte már a mennybe mentek. A tisztességtelenségben megőszült besúgók és provokátorok szintén vidáman élvezik a pártállami időkben kiérdemelt sztárnyugdíjaikat. A külvárosi és vidéki átlagnyugdíjasok meg ugyanúgy számolgathatják a kenyérre és számlára valókat, mint a velük együtt érző és létező egykori bárdok, az újpesti, kispesti, csepeli, fehérgyarmati, dunaharaszti vagy komlói rockerek. Akik sosem lettek játékai mindenféle szélnek. Akik most is pont azok, akik egykor voltak.

De a Kugli és a Kugli életmű mindenféle ellenszélben is élni akar, hát időről-időre összeálltak a még életben lévő alapító atyák, hogy egy-egy nosztalgia- vagy jubileumi koncert keretében megmutassák, mi a valódi rock. Mire mulat a külvárosok népe, az azóta már szintén megőszült rocknemzedék. Milyen is, mikor együtt énekel az alsó tízezer. Mit is jelent a gyakorlatban az öltönyösök által oly sokszor félremagyarázott szlogen, hogy magyar zene, magyarul, magyaroknak.

Már öt évvel ezelőtt, a 40 éves jubileumi koncert idején is úgy tűnt, hogy utoljára áll színpadra a Major Laci, Gönczy Laci, Vrana Tamás, Gönczy Gabó alkotta klasszikus felállás, illetve a néhai édesapját helyettesítő Bíró Gyuri. Istennek hála, még mindannyian köztünk vannak, pedig sokféle betegség és egyéb nehézségek is nehezítették hőseink sorsát. Így aztán szerencsére úgy alakult, hogy a 2024-ben esedékes 45 éves évfordulót is rendben meg tudták ünnepelni. Aminek a lábaival szavazó, idősödő és pocakosodó valódi rockerekből álló közönség tömege örült a leginkább, mert a szív és a lélek még mindig a régi. Sem az átkos rendszer, sem az idő múlása nem tudta megtörni őket.

Persze ma már nem 20 forint az órabér, a munkások sem Trabantra gyűjtenek, de mivel az irigység és a többi jellemhiba az új időkben is ugyanúgy pusztít, mint anno a kommunizmusban, hát ugyanúgy aktuálisak a klasszikus Kugli szerzemények, mint a megszületésükkor.

Az ős-Kugli tehát ismét kiterítette a szennyest és bő két órában újra megénekelte, hogyan is él a magyar, milyenek is a hétköznapok az akasztófa… Akarom mondani a lengőteke árnyékában.

Hasított a buli. Itt nem halak tátogtak, hanem szőrös tökű rockerek mutatták meg a tutit. Gönczy Laci és Bíró Gyurma megosztva énekelték a veretes sorokat, poénokkal sem fukarkodva vezették az előadást. Miközben egy művháznyi vokalista vette a lapot, dalról-dalra erősítve a közösen énekelt, himnikus dallamokat. Ilyen együttlélegzős bulik ma már tényleg csak szökő évente tapasztalhatók, akkor is szinte kivétel nélkül csak olyankor, ha valamilyen évforduló kapcsán tart seregszemlét a nagy generáció.

Vrana Tamás és Gönczy Gabó kőkeményen és stabilan hozták az alapokat. A két Laci pedig még mindig csodásan penget együtt. A Wisbone Ash, Judas Priest, Thin Lizzy legszebb hagyományaihoz méltó az ikergitár-játékuk íze és pontossága. Mindezt megerősítették az esten szép számban jelenlévő zenészkollégák is. A legtöbben nyilván a legismertebbeket, például Vörös Pistit vagy Mr. Basaryt ismerték fel. De számos kisebb-nagyobb együttes tagja, egyéb egykori pályatárs is tiszteletét tette. Miként a jelenleg működő Kugli formáció gitárosa, Igaz Tibó, és énekese, Hoffer Gyuri is a közönség soraiban tapsolt, táncolt és énekelt.

Szokás szerint a sajtó megint csak igen szűken képviseltette magát. De már egy cseppet sem zavar. Részben, mert nem erőszak a disznótor. Önmagukat büntetik, ha kimaradnak a jóból. Részben pedig, mert az óra körbejár. Ezért egy-két szív-lélek embert leszámítva mára már megint csak a kellőképpen lekenyerezett és rövid pórázon tartott házi-szerzőknek áll a világ. Akik, még ha akarnának, sem számolhatnának be a saját brancsukon kívüli szereplőkről, eseményekről. Így viszont, akik ott voltunk, magunk is lelkesen tapsoltunk és énekeltünk. Mert tényleg szeretjük a Kuglit. Mert sajtóigazolvány nélkül, civilként is részt vettünk volna a számunkra igencsak fontos évforduló megünneplésében.

Jobban belegondolva, furcsa is lett volna látni, hallani egy-két önjelölt rockszakírót az alsó tízezer hétköznapjairól énekelni. Mondjuk azokat, akik arra alapozzák az egzisztenciájukat és nem kevésbé kétes értékű karrierjüket, hogy a Kádár-kor futtatott, ajnározott és agyontámogatott udvari művészeihez dörgölőzve hirdessék a győztesek igazságát. Vagy, akik a diktatúra sajtójának kritikátlan felkérődzésével tetszelegnek rockszakértő szerepben. Vagy, ami talán a legrosszabb, akik a megkérdőjelezhető hitelességű fennmaradt ügynökjelentések tartalmát tálalják most tényekként. Ezáltal így utólag igazsággá mázolva a diktatúra égbekiáltó hazugságait, bornírt baromságait. Mondjuk, akár úgy is járhattak volna, mind egyedüli nem éneklők, mint anno ’79-ben Beatricén, a csepeli PIK-be vezényelt idétlen III/III-as ügynökök, akik szégyenszemre állva maradtak a Térden állva strófái és refrénje alatt…

Egyébként, hogy milyen nehéz is a történelemhamisítók élete… Nagy elánnal magyaráz a tévében az egyik egykori nagy ellenálló. A téma az 1984-es pusztavacsi Békefesztivál, mely alkalommal a nagy ellenálló szerint éppen az ő bulijukon tört ki a nagy balhé, mintha ez bármilyen szempontból is dicsőség volna. Közben a tévések által bevágott amatőr videó-felvételen kristálytisztán látszik, hogy a Kugli koncertje alatt szabadultak el az indulatok. Méghozzá azért, mert az elégtelenül biztosított színpadra felmászó fiatalokat egyre erőszakosabban dobálták le a durva és arrogáns rendezők. A teljesen egyértelmű helyzetet bemutató képsorok csak futnak és futnak, a nagy duma meg rendületlen megy tovább. A Kugliról egy árva szó sem esik. A felvétel eredetéről sem. Nincs itt semmi látnivaló, kérem! Csak a nagy ellenálló nagy ellenállása a lényeg. Örvendezzünk! Kizárom magam a mából, ebből a tolakodó buta világból…

Ugyanígy a Schneider Lajos által gyűjtött mohácsi népdalnak, a Kispiricsi faluvégen és a Black Sabbath Paranoid-jának összeházasítását is boldog-boldogtalan magáénak vallja. Megtehetik, ez egy következmények nélküli ország. Ennél nagyobb lopást és hazugságot is simán megúsztak már az illetékes urak és elvtársak. Pedig egyértelműen a Kugli kezdte a dolgot, méghozzá nem öncélúan, hanem a napjaikra is érvényes Petőfi-áthallással gazdagítva. De mit érdekli az ilyesmi a megélhetési rockereket, vagy mit zavarja az igazság az állami lóvékra utazó állítólagos rockszakértőket… Mert nyilván másutt is, messze nem csak faluvégen kúrt a kocsma…

Kár, hogy a kádári diktatúra ügynökei és bértollnokai nem dolgoztak hiába. Ő maguk is vidáman köztünk járnak még, miközben a szellemi örököseik pedig pökhendi magabiztossággal terjesztik tovább a hazugságot. Van az a pénz. Van még elég gitt-egylet, ahol eljátszhatják a szerepeiket… Minden mindenki ellen. Mindegy, csak dolgozni ne kelljen. Mert ebbe a filmbe is kell a statiszta…

Szóval az óra körbejár. A kultúra tekintetében minden változatlan. A tömegmédiában is minden a régi. A Kugli, a HitRock, az 5let és a többi, valóban alulról szerveződő rockzenekar klasszikusait ugyanúgy nem játssza a rádió, miként a hetvenes-nyolcvanas években sem. A kiadványaik terjesztéséért sem törik össze magukat az ilyen-olyan cégek. Hiába, hogy ahová, a szűkebb-tágabb környezetükben eljutottak, ott máig rajonganak értük az emberek. A lift továbbra sem működik. Feljebb ma is csak az egyenlőbbek juthatnak. A kirekesztettek maximum egymással marakodhatnak. Fel sem hallatszik a hangjuk méltóságosékhoz. Alul, a kisemberek szintjén viszont annál inkább népszerűek.

Ezért aztán, miközben az ilyen-olyan mutyik kedvezményezettjei mindent visznek, szerencsére azért sok helyen elérhető még -amolyan helyi búvópatakként- az organikus magyar kultúra is. A vadvirág felnő a ház falán. Örül, hogy él, igen. Tábla is lóg a házunk ajtaján… Hát 2024. október 19-én ismét együtt énekelt az alsó tízezer.

Összegzésül, íme, a Négysoros a Kugli 45 nagykoncert műsorából, melyet Villon írt, Faludy fordított, Gönzcy Laci adott elő és minden jelenlévő magyar a magáénak érezhetett:

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.