Century Media
BloodDynasty címmel jelent meg a melodikus death metal etalon Arch Enemy tizenkettedik albuma, már a negyedik Alissa White-Gluz énekesnővel, viszont 2014 óta az első Jeff Loomis gitáros nélkül. Október 14-én pedig Budapestre is benéznek a turné során az Eluveitie és az Amorphis társaságában.
Legyen akármilyen meghatározó egy zenekar a maga műfajában, egy idő után eljön az a pont amikor jogossá válik rajtuk számonkérni valamiféle változatosságot. Tudom, minden innovációra éhes rajongóra jut két másik, akit az tenne boldoggá, ha soha nem változna semmi és mindig minden ugyanúgy szólna, nekik az a jó hírem, hogy léteznek olyan műfajok is, amik éppen ezen szabály köré épültek, jó szórakozást kívánok a hallgatásukhoz! Egy sok millió ember által ismert, hallgatott és szeretett előadóval szemben mindenesetre azért lehetne általános elvárás, hogy tudjon még váratlant húzni, meglepetést okozni.
Azt nem lehet állítani, hogy az Arch Enemy ugyanúgy szólna, mint 1996-ban. Nem mondom, hogy elhagytak volna mindent, ami az extrém metal jelzőhöz szükséges, és írmagja sem maradt a hatásaik közt a death metalnak, mert ez egész egyszerűen nem így van. Azonban tizenkét lemez után már a dallamosságot is nehéz nem önismétlően adagolni a dalokba. A Blood Dynasty tételeivel kapcsolatban is azt tudom a legnagyobb kritikaként megfogalmazni, hogy egy melódia első hangjánál már tudom, mi lesz a második, a harmadik, az utolsó. Biztos van, aki ebben nem látja a problémát, én is igyekszem betudni annak, hogy csak én ismertem ki túlságosan az Arch Enemy-t, másfelől meg talán az Arch Enemy-nek nem lett volna szabad hagynia, hogy valaki úgy kiismerje, mint én.
Az album legnagyobb pozitívuma – hogy ne tűnjek túl negatívnak – egyben az egyetlen hiba is, amit ki tudok emelni. Maga az anyag ugyanis egy jól összerakott, kellemes hallgatnivaló, még akkor is, ha a zenekar fejlődési ívében az elmúlt tíz év bármelyik másik AE-lemezével tetszőlegesen felcserélhető. Talán egy kicsit tradicionálisabb, emészhetőbb irányba való elindulást lehet tapasztalni rajta, ami még nem jelenti azt a változást, amire sokakkal ellentétben én továbbra is éhezem, de legalább mutat egy utat, amivel lehet azonosulni. Megvannak a maga csúcspontjai, amik élőben egyáltalán nem fognak kilógni a szettből, mint a jó előre bemutatott nyitó Dream Stealer, ami a valódi death metalkodásért élőknek és halóknak lehet kedvence; a kissé esetleges refrénjével együtt is felpörgető March of the Miscreants; a klipes számok közül pedig meglepő módon a retro speed/thrash metalos Paper Tiger adja ki nekem a legjobban az érzést. Ez tipikusan az a szám, amit még a szomszédod is hallgatni fog, akár akarja, akár nem. Pedig a Judas Priest-ért nem is vagyok annyira oda.
A legkorábbi klipes dalok (a Liars & Thieves szólója még mindig zseniális) hallatán már tudtam, mire számíthatok, és pontosan azt is szállították le a tagok. Tudnám még mivel lehúzni az albumot, és tudnék ömlengeni is róla (mindkettőnek többször neki is álltam, többek között ezért tartott eddig írni róla), de azt hiszem, ennél többet mondani felesleges. Pontozni nem szokásom, olyan zenekart, amit szeretek, főleg nem – de ha kéne, inkább szigorúbb lennék vele, mint engedékenyebb. És hogy mennyire működnek jól ezek a dalok élőben, az legkésőbb október 14-én a Barba Negrában kiderül…
