Zsellér Jenő énekes, gitáros, dalszerző, a múlt század hatvanas éveinek közepén kezdett zenélni. A fehérgyarmati Collars és Zéta együttesek frontembereként élte meg a hőskorszakot. Miközben a fővárosi egyetemi évei alatt az országosan ismert bandák koncertjeit is látogatta. Jenő az aktív zenész korszaka után sem távolodott el a zenétől. Alkalmi fellépésein túl, inkább dalok komponálásában élte ki zenei hajlamait. Jó zenészeket, énekeseket ajánlott a Rock Színházba, és zenei témájú festmények elkészítését is kezdeményezte. Egy igazi „reneszánsz ember”, aki eközben bölcsész-népművelő diplomát szerzett, kiállítások szervező-rendezőjeként, művészeti hagyatékok ápolójaként, művészeti szakíróként és a műkereskedelem terén igazságügyi szakértőként is jegyzik.
A beszélgetés második részében legendás magyar gitárhősökről, a sorsukról és emlékezetükről beszélgettünk. Elsősorban Radics Béláról, de mások mellett szóba került még Birta László és Tihanyi Gábor Tánci is.
Többek között írtál dalt Radics Bélának, illetve Radics Béláról is.
Így igaz. Amikor egyetemistaként Pesten éltem sok Sakk-Matt bulin voltam jelen. Radicsról és társairól nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Jimi Hendrix és a Cream számait játszva érték el a legnagyobb sikereiket, s ez mélyen megmaradt bennem. Bélát személyesen Miklós Tibi kapcsán ismertem meg és vele kölcsönös szimpátián alapuló haveri viszonyom alakult ki, ami legtöbbször néhány perces beszélgetésekben nyilvánult meg. Például arra nagyon jól emlékszem, hogy egy bulin a csepeli Radnótiban a Cream-blokk után megdicsértem, ahogy az I’m So Glad-et énekelte. „Örülök, hogy tetszett– mondta, – mert ezt a számot nagyon szeretem, minden benne van, ami lényeges.” Az akkori rövid szóváltásainkon túl többet nemigen engedett meg Bélának a sok-sok elfoglaltsággal járó „sztárkorszakos” időszaka. Hangsúlyozni szeretném, hogy én, mint ismerős, haver, vagy barát, nem tartozhattam abba a csapatba, akik sok időt töltöttek el vele Angyalföldön, a Gyöngyös utcai bérház szűk, szoba-konyhás lakásában. Régebbről meg nem ismerhettem, hisz, mint vidéki fiatal, épp akkortájt kerültem fel Pestre.
Emlékszel az első találkozásra?
Akkoriban ismerkedtem meg vele, amikor a Sakk-Matt megalakult. Egy próbájukon történt, Miklós Tibi mutatott be neki. A banda többi tagját is nagyjából akkor ismertem meg. Emlékszem a próbán Béla nagyon szigorú volt. Szinte mérnöki precizitást követelt meg zenészeitől.
Én, mint úgymond „különbejáratú kis komponista”, a frissen született bluesos dallamocskám kapcsán ott arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Béláék az én dalom is eljátszanák. De hát ez csak egy idétlen vágyálom volt a részemről. Valahol abban bíztam, hogy esetleg talán, ha majd Tibi ír rá egy jó szöveget…
Akiről ma is úgy emlékeznek vissza a pályatársak, hogy abban az időben a Sakk-Matt zseniális szövegírója volt.
Igenis, meg nem is. Ez alatt azt értem, hogy Tibi a Sakk-Mattnál első sorban a Cream-számokat ültette át magyar nyelvre. Például az NSU, a Stange Brew és a Sweet Wine került magyarításra általa. Míg az úgynevezett nagy Radics-dalokat, amelyek például a Tűzkerék nevű zenekarában hangzottak el, már mások írták. Érdekes módon a zenekar egyik leghíresebb dala egy lassú szám volt, melynek Vége, nincs már remény a címe, melynek zenéjét Miklóska Lajos „Apu” szerezte, a szövegét meg persze Tibi írta.
Az, amit utólag Visszajár néha a múlt címen publikáltak?
Igen, az. Egyébként, akkor még Tibi is a karrierje elején volt. A szaporodó dalok világában másfelé is orientálódott. Az átlagosnál jóval magasabb intelligenciával és irodalmi vénával rendelkezett. A szövegíráshoz külön adottsága volt. Úgy vágott az esze, mint a borotva. Mint egyetemista társa, csak csodálni tudtam. Még én a tanulás során és a vizsgákon csak „bénáskodtam”, bukdácsoltam, ő nem. Neki elég volt egy-két éjszaka a vizsgákra való felkészüléshez. Ő nappal, úgy, mint valamiféle mindenes szaladgált és intézte a dolgokat, „orrba-szájba”.
Az akkor alakulófélben lévő Generálnál is tevékenykedett. Az eredeti felállású, s rövid ideig működő Sakk-Matt után, az együttesből kivált tagok megalakították a Korong zenekart. Akik, igaz pőrén, de musicales hangvétellel megszólaltatták Webber és Rice remekművét a Jézus Krisztus Szupersztár-t, oratórium formában. Aminek a szövegadaptációja szintén Miklós Tibor munkája volt. Az előadás úgymond, még a napi politikára is befolyással bírt. Aczél György, mint kultúrideológus le is tiltatta.
Visszatérve a kis dalomra, valahol tudtam, hogy nem fog elkallódni, de akkor még nem történt semmi. Néhány évvel később, amikor már a Zétában énekeltem, Fehérgyarmaton találkoztam Radiccsal. Mint régi ismerősök köszöntöttük egymást, s meghívtam egy konyakra. Leültünk a presszóban és beszélgettünk.
Hogy került le?
Úgy, hogy a Taurus egyik utolsó koncertjét épp Fehérgyarmaton tartották, Balázs Fecó is benne volt, nagyon jól játszottak.
Érdekes, hogy ezt mondod. Mástól is hallottam már arról a koncertről, pedig, mint sok más hasonló, Bélához köthető eseményről, arról sem tud semmit az úgynevezett rocktörténészi kör…
Nem kell az ilyesmiket túlértékelni. Sokan nem is éltek akkor. Szóval, mikor leültünk poharazni, azt mondtam neki, hogy: „Béla, volna egy nótám, amit szeretnék megmutatni neked, mert tudom, hogy te szereted a blues-t. Valószínű, hogy talán még át is vennéd.” Ami egy nagy hülyeség volt a részemről, mert akkor nagyon nagy ember volt Radics Béla. Ennek ellenére azt felelte, hogy: „Küldd el nekem!” A válaszán meglepődtem, mert erre azért nem számítottam, ugyanis még a szövege sem volt meg a nótának. Viszont nekem egy régi vágyálom volt a közös dal. Hát, most hogy küldjem el, mint küldjem el? Aztán talán el is bátortalanodtam. Azt gondoltam, hogy biztos csak udvariasságból mondta, hogy küldjem el…
A kortársai szerint eléggé őszinte fiú volt, nem éppen egy udvariaskodó fajta…
Eltelt pár év, már az Alligátor nevű zenekarán is túl volt, mikor Béla újjáalakította a Tűzkereket. De már sem ő, sem a banda nem volt a régi. Én a Zéta után némi kitérővel megint felkerültem Pestre és egyszer a volt November 7. téren, a mai Oktogonon futottam vele újra össze. Láttam, hogy nagyon beteg. Köszöntem neki, de már meg sem ismert.
Utána nemsokára meghalt. Még akkor is nagyon bennem volt a Radics féle világ. Annak a szomorú találkozásnak az emlékére, és úgy általában a rá való emlékezéssel megírtam a nótának a fele szövegét. Tudtam, hogy még nincs kész, még nincs befejezve, de ami bennem volt, az kijött.
Mivel izgatott a dolog és sokat beszélgettünk róla, egy alkalommal Miklós Tibi felajánlotta, hogy megírja a maradék szövegrészt. Zseniálisan megoldotta, annyira Radicsról szól, hogy semmiféle további magyarázat nem szükséges hozzá. Az első két versszak az enyém, az utolsó kettő az övé, mégis nagyon egységes, jó lett. Na, persze, én most nem mondom azt, hogy világrengető, de visszaadja azt, amit vele kapcsolatban éreztem, s amit sokan mások is érezhettek akkor. Komponáltam még hozzá egy olyan, a verzéket összekötő dallammenetet, amely a blues zenevilágától eltérő, attól teljesen más. Mikor megmutattam a szintén egykori Korong-tag Dancsák Gyulának, egy kicsit megbotránkoztatta. Rá is kérdezett: „Ez legyen a bluesnak az eleje?” Igen, feleltem. Legyen egy ilyen érdekes dallammenet az eleje. Aztán meghangszerelte, úgy ahogy én elképzeltem. Majd felénekeltem és Gyula az elvárható improvizációs zenét rakta alá.
De képzeld, annak idején megkerestem még Tátrai Tibuszt is, mikor Erzsébeten játszott egy koncerten.
Odaadtam neki, azzal, hogy: „Tibusz, itt van ez a nagyon egyszerű kis blues nóta, Radicsról szól.” Eltette, aztán nem történt semmi. Kár, mert tőle hiteles lett volna egy jó szóló. Még emlékszem arra az időszakra, amikor ő hordta Radics gitárját. Mint, ahogyan sokan hordták annak idején Babos Gyuláét is. Anno még hülyéskedtünk is Tibusszal, hogy: „Le tudod-e már fogni a kilencest?” Még jó, hogy nem vágott bennünket szájon. Mert jó bokszoló volt. És lám, az ország legjobb gitárosa lett!
Csodás a pályaíve. Le a kalappal előtte! Visszatérve a Radics-dalra, nagy-nagy köszönet jár Miklós Tibinek és Dancsák Gyulának, mert végül csak pont került a régóta dédelgetett álmom végére.
Szinte mindent elmondtál, amit erről a fontos szerzeményről tudni érdemes, kivéve a dal címét…
Az a címe, hogy Vallomás, mert olyan, mintha Béla maga mondaná el életének kilátástalanságát.
És mikori az a felvétel, amit 2022 környékén, a covid-mizéria vége felé hallhattam tőled?
Viszonylag új. A hangszerelést nagyjából 2020-2021 környékén csinálta meg Gyula. Arra bőven jó, hogy megismerje az, aki akarja. Tátrai mellett talán még Bill lenne az a nagy valaki, akitől igazán hiteles lenne egy ilyen dal. Ő ugyanis mindig nagy-nagy szeretettel emlékezik meg Radics Béláról, a királyról. És nemcsak divatból felvett póz az övé, mint ahogy sokaké, amióta menővé vált a vele dobálózás. Meg hát Bill is megjárta a hadak útját. Őt is ismerem szinte elejétől fogva. Sok lebujos szintű helyen szorongtam a közönsége sorai között, s hallgattam rekedtes hangját. Ő is egy nagyon különleges egyéniség.
Emlékszem, mikor fellépett nála egy roma csaj, akinek olyan hangja volt, hogy a hallatán majd elájultam. Fel is hívtam Miklós Tibi a figyelmét arra a különleges női orgánumra. Ez a Korong időszakban történt. Be is hívták meghallgatásra, s tetszett is nekik. De Hőnig Rezső, a zenekar vezetője kirúgta azzal, hogy „piszkos volt a körme.” Nagyon sajnáltam, hogy így döntött. Istenadta tehetség volt a csaj. Még most is fülemben cseng a hangja. Olyasmi volt, mint Aretha Franklin-é.
Miért gondolod, hogy csak Radics kortársai, tisztelői, barátai tudnák igazán jól és hitelesen előadni a róla szóló emlékdalt?
Nézd, vagyunk még páran, akik jelen voltunk és átéltük a „Radics-élményt”, ami igazából már nem reprodukálható. A mi nemzedékünk az úgynevezett „baby boomer” korosztályhoz tartozik, amit a hazai közbeszédben „nagy generációnak” is neveznek. Világviszonylatban is sokan voltunk akkor fiatalok, s különös dolgokat éltünk át. Nemhiába vált szállóigévé, hogy: „bezzeg azok a hatvanas évek!” Számunkra, mára már nagyon más lett a világ, mások lettek az emberek. A társadalomtudomány, a generációkutatók x, y, z és alfa címszók alatt tartják számon az utánunk jövő nemzedékeket. De ezek nemcsak tőlünk, hanem már egymástól is nagyon különböznek mentalitásban, életmódban satöbbi. Mi már kifelé megyünk az életből. Képletesen mondva, mi akkoriban addig ráztuk a körtefát, amíg le nem hullott róla minden körte. Úgyhogy igyekeztünk mindent megragadni az életből, amihez csak hozzájutottunk. És egy ilyen édes gyümölcs volt nekünk „A BÉLA”, csupa-csupa nagybetűvel. Hatalmas élmény volt. Mert Radics Béla nyújtott nekünk valamit, amit senki más nem tudott. De mi is tettünk érte. Nagy távolságokat megtéve mentünk a koncertjeire, magnószalagra másoltuk felvételeit, sokszor a hatalom rosszallását is magunkra véve, túlzottan is öntevékenyen éltük mindennapjainkat. Lásd még a hosszú hajjal kifejezett szabadságvágyat, a farmer őrületet és a többi hasonlót. Mi csak hallomásból éltük át a párizsi diáklázadást, vagy a világ hatalmas nagy buliját, a Woodstocki Fesztivált. Hisz ez utóbbiról például tévéfelvételt is csak hosszú évekre rá láthattunk. Szóval olyan korban nőttünk fel és szocializálódtunk, amit a később születettek sosem fognak megérteni, vagy csak nehezen. Az érvényesülések lehetőségei nagyon körül voltak bástyázva. Gondoljunk csak a monopolhelyzettel visszaélő elvtársakra, a lemezkészítés nehézségeire és a hanglemezgyár üzelmeire! Az átélt dolgokhoz persze az is kellett, hogy hasonló korúak legyünk. Béla 1946-os volt, én pedig ’47-es születésű vagyok. Én persze nem mondom azt, hogy a mostani fiataloknak minden könnyű, s hogy nincsenek nehézségeik. De tény, hogy sokuk ma sokkal nagyobb kényelemben él, mint ahogy annakidején mi éltünk. Így aztán ők nemigen rázzák a körtefát. Mások munkája nyomán -értsd ez alatt a körtefa gondozását- szívesebben veszik, ha az érett körte az ölükbe pottyan. Ez pedig a legkevésbé sem passzol Radics Béla és az akkori, úgynevezett pengék mentalitásához. Mi nem mások munkáján akartunk élősködni. Mi nem idegen tollakkal akartunk ékeskedni. Nekünk derogált volna mások által kikapart gesztenyékkel hősködni.
De ettől még tény marad, hogy Radics annak az időszaknak egy igazán fontos letéteményese volt. Most, hogy megcsinálták a filmet róla, az én emlékeim is leértékelődnek. Az enyém nagyon kis halovány valami, de mégis adalék Béla személyéhez és ahhoz a korhoz, melyben élt és zenélt.
Akartam is kérdezni, hogy mit szólsz a Radics-filmhez, a különféle cikkekhez, könyvekhez, podcastekhez, amit a Bélát nem ismerő, őt még csak soha nem is látó fiatalok csináltak mostanában?
Hát.., hogy is mondjam?
Csakis az igazat!
Biztos úgy van, hogy sok mindent nem tudnak, sok mindent csak beleképzelnek. De ez egy korosztályi tulajdonság, s mint ahogy előzőleg utaltam rá, hogy nyilván nem tudták átélni azt, amit mi, így aztán csak saját szemszögükből közelíthetnek a dologhoz.
Amivel önmagában nem is lenne probléma. De nem bosszant az a sok-sok tárgyi tévedés, illetve hasból hozzáköltött idétlenség, amik tisztázásához elég lett volna csak egy kicsit alaposan utánanézni? Beletenni a projektekbe a kellő munkát, ha fogalmazhatok így?
Nézd, én nem vagyok és nem is lehetek az akkoriban lezajlott események főítésze, lektora. Biztos van sok tévedés, meg hiba is. Sokakat zavar. Mások is mondják. De ez minden elhunyt sztár életének utólagos rekonstrukciójánál előkerül. A melléfogásokat nem lehet teljesen kiküszöbölni. Még egyszer, én azokat a dolgokat tudom csak megítélni, amiket átéltem. Ezért nem is érzem feladatomnak mások ilyen vagy olyan megnyilatkozásainak felülbírálatát. Annak viszont nagyon örülök, hogy az utókor egyáltalán foglalkozik vele.
Akkor másként kérdezem! Nem érzed kissé vagy nagyon hamisnak azt a képet, amit az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdtek róla festeni?
Ennek van egy kemény zenei vonulata és van a mítosz, a legenda. A zenei vonulatban az is benne van, hogy most utólag sokan ócsárolják, hogy nem is volt olyan nagy gitáros, hogy voltak tőle jobbak már akkor is. Az, hogy mekkora gitáros volt, megítélés kérdése, s ebben nagyon hangsúlyos a szubjektív elem. Amikor mi átéltük, akkor nagyszerűnek hittük. Nem hallottuk rosszabbnak gitározás szempontjából az általa tolmácsolt Hendrix-számokat sem, mint amit el lehetett képzelni a hazai viszonyok között. Világos, hogy nem hittük Jimi Hendrixnek, de amikor Béla a Hendrix számokat játszotta, nagyon hitelesen tudta közvetíteni, át tudta adni a lényeget. Azt, ami Jimiben benne volt.
Mert Radics Béla egy nagyon-nagyon jó előadó volt és egyben egy sugárzó személyiség is. A kisugárzása pedig élénken bennünk ragadt és eleven emlékként elraktározódott a lelkünkben. Ez a mostani fiataloktól, akik így vagy úgy megnyilvánulnak róla, nem várható el. Ezért nem akarok semmi negatívumot mondani egyikük munkájáról sem. Azokról pedig, akik zeneileg kifogásolják, utólag csakis azt mondhatom, hogy az akkori viszonyok között nem hiszem, hogy bárki más különben tudta volna csinálni.
Lám, ebben is különböztök ti, a nagy generáció tagjai, a többiektől. Szinte mindegyikőtök diplomatikusan és megengedően nyilatkozik, pedig azért van köztetek egy eléggé egységes vélemény arról, hogy mennyire nemtelen és alávaló dolog Bélát így utólag, halálában, ráadásul vadidegeneként ócsárolni.
Visszatérnék még egy pillanatra ahhoz, hogy ki milyen nagy gitáros. Annak idején Barta Tamást, a Syrius, a Hungária és az LGT gitárosát hozták fel ellenpéldaként. Igaz, a később Amerikában különös körülmények között elhunyt gitárosról lehet azt állítani, hogy intelligensebben gitározott, mint a Béla, de mellette az is tény, hogy bizonyos zenei körök nem szerették, és nem hogy jó, hanem inkább rossz gitárosnak tartották. Én több alkalommal is sétáltam a körúton, bulik után, az éjszakában Orszáczky Jackie-vel és Lakatos Béla Bögöllyel, amikor hosszasan taglalták, hogy szerintük miért rossz gitáros Tamás. Nyilván nem abszolút értelemben, hanem konkrét zenei dolgokban, zenekari szerepkörében fejtették ki kritikájukat. Mellé kell tenni, hogy ezt a kérdést bizonyára másképpen látja és ítélné meg Presser Gábor, aki szintén nem akárki…
Azt azért jó, ha tudod, hogy Barta kritizálásával még ma sem könnyű új barátokat szerezni…
Csupáncsak idéztem egy olyan zenész véleményt, melyet sokan mások is osztottak akkoriban, mikor egyetemista voltam. De nem csak Bögölyék tartották Radicsot sokra, hanem sokan mások is a lehető legjobbnak gondolták. Som Lajost vagy Balázs Fecót igazán nem lehetett elfogultsággal vádolni, mikor Bélát választották maguk mellé a Taurus szólógitárosának. Pedig bőven volt még ügyes, jó kezű és jó kinézetű gitáros az országban, az élvonalban is. Mégis Radics lett a befutó.
Magam is sokat gondolkodtam hasonló dolgokon az elmúlt évtizedekben. Főleg, hogy van, amit a fater haveri körétől hallottam Béláról, évtizedeken át mindig ugyanazt és ugyanúgy. Meg vannak az úgynevezett rockszakírók ilyen-olyan Radics verziói. De a helyzet mégiscsak az, hogy a hazai zenészek többsége 1968-ban még a Rolling Stones dalokat sem tudta tisztességesen eljátszani, nemhogy a már akkor is míves mesterműveknek számító Cream vagy Hendrix alapvetéseket. És akkor hol vagyunk még a hitelességtől, a színpadi jelenléttől, a közönséggel való valódi egységtől, a karizmától, a kisugárzástól?
Ez egy nagy kérdés. De Radics Béla most már egy legenda. Legalábbis így él tovább sok-sok ember emlékezetében. Minden korosztálynak voltak, vannak és lesznek sztárjai. Akiket aztán minden nemzedék újradefiniál magának. Nem a konkrétan és szigorúan vett történelmi hűségre törekedve, hanem saját maguk számára érvényes jelentéstartalmakkal felruházva a múlt legendás alakjait.
Viszont ezzel együtt is van Béláról még valami, amit szeretnék itt megemlíteni, mert nagyon fájó dolog, legalábbis nekem. Az utolsó ifiparkos szerepléséről osztanék meg egy-két gondolatot. Nem tudom, kik csinálták és miért… Mindenesetre utólag mindenki számára kiderülhetett, hogy egy haldokló emberről készítették a felvételt, 1982 szeptemberében. Mert rá egy hónapra, október második felében Béla már halott volt. Lehet, hogy túlzottan is szubjektív a meglátásom arról a filmről, de úgy vélem, hogy az valamiféle bosszú volt ellene az ellenlábasok részéről. Azzal a szándékkal és üzenettel, hogy: „Nesztek, itt van a nagy hősötök!” Szerintem megalázták őt, s vele együtt talán a nemzedékét is. Ebből a szempontból ki lehetne elemezni a film majdcsak minden kockáját. De ettől most inkább tekintsünk el! Béla nyugodjék békében, mint ahogyan a sírján olvasható: „Legyen neki könnyű a föld!”
Nem vitás, hogy én nagyon védem Radicsot, és elsősorban nem is személyi, hanem inkább szociológiai okokból. Ami pedig pszichésen az ő személyiségi jegyeit illeti, ott számos csúnya, kivetni való dolog, momentum vethető fel. Szerintem nem tudta elviselni a sztárságával kapcsolatos mivoltát. Az ezzel járó feladatokhoz nem tudott felnőni. S ez a létbizonytalanság a cselekedeteiben nagyon sokszor jellemtelenséget eredményezett. És ezt a negatívumot a sértettjei sem tudták megemészteni, de mivel szerették, csak beletörődni tudtak. Béla meg a vastörvény szerint magára maradt. És ez borzasztó.
Visszatérve Birta Lacira, bizonyos szempontból ő is egy Radicshoz hasonló magányos farkas volt. Laci játékában, sok-sok számban a pengetési technikája szinte ugyanolyan volt, mint Béláé. Mondtam is neki, hogy úgy pengetsz, mint Radics. Pedig ő nem ismerte, sosem látta.
Ez is egy érdekes meglátás. Már csak azért is, mert ilyesmit szintén csak az apám nemzedékétől hallottam vele és néhány másik kortárs gitárossal kapcsolatban. A fiatalabbak többségében egész más szemmel nézik ezt az egészet, már ha nézik egyáltalán. Kicsit olyan, mintha a módszerváltás óta felnőtt nemzedékeknél a szólógitározás egyfajta extrém sporttá vált volna. Mert megy náluk a zeneelmélet, meg a tekerés, sokszor fénysebességgel, csak közben a kezük alatt mégis elfogy a zene. Se dalok, se fazonok, se mondanivaló, se közösségi élmény. Ami így sokkal inkább sportteljesítmény, nem rock and roll. Meg némi öncélú művészkedés, meg haszonelvű szórakoztatás, ahol szigorúan zenekarok vannak, nem pedig együttesek. E mellé egyre inkább úgy érzem, hogy szimplán megélhetési rockerkedés jellemzi Béla, Laci és a többi kirekesztett gitáros utólagos kritikusait is.
Tudod, Birta Laci nálunk Szatmárban is nagyon népszerű volt. Csalták haza Dunaharasztiba, a Pax együttesbe. Érdemes volt váltania, mert Pest közelsége, a főváros zenei pezsgése előbbre tudta vinni zenei fejlődését. Majd utána két-három évig játszott még különféle zenekarokban, aztán megnősült, és mint, ahogy az sok zenésznél előfordul, a zenélés alábbhagyott. Akkoriban a televíziózás fejlődése egyre több antenna-korszerűsítéssel járt, s ő akkor inkább azt tartotta szem előtt, mert abból akart megélni.
Ami abból a szempontból maximálisan érthető volt, hogy akkoriban csak a brancsbeliek, csókosok, megalkuvók, meg még egy-két szerencsés kivétel tudott megélni a zenei tehetségéből. A többieket pedig még a politikánál is jobban fúrta, könyökölte, kaszálta a falak mögé került művészeti elit.
Lacikám – mondtam neki – neked inkább a gitározást kellene folytatnod, mert ahhoz van igazán érzéked és tehetséged.
Mit felelt rá?
„Eszem ágában sincs már a zene.”
Ahogy később én is megismertem a nyakasságát, ezzel a mondatával abszolút karakterhű választ adott…
De, hála az égnek, végül mégiscsak folytatta a zenélést. Elmentek hozzá a HIT együttes tagjai és ők rá tudták beszélni, hogy újra játsszon. Aztán ott nagyon jól megtalálta a helyét, és mind a HitRock-kal, mind a Hungarian Pink Floyd Show-val jelentős pályafutást mondhatott magáénak. Utóbbival külföldön is. Aminek én nagyon örültem.
Végül is az, hogy a Zéta többi tagja nem jutott olyan magas szintre, mint ő, az elsősorban abból adódott, hogy többünket másfelé vezérelt a sorsunk. Meg nem is akart mindenki főállású, aktív zenésszé válni. A hobby jelleg, az amatőr zenélés viszont jól ki tudta egészíteni a választott életmódunkat. Laci zenei tehetségét mindannyian nagyra becsültük és büszkék voltunk rá. Képletesen szólva, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az ő sikerének valahol mi is a kovácsai voltunk.
Hallgatva téged, egyre inkább megerősödik bennem az érzés, hogy hiába volt mindkét gitárosotok tehetséges, egy vidéki srác akkoriban még annyi lehetőséghez sem juthatott, mint egy pesti, külvárosi zenész. Hát még a fontos elvtársak fiacskái, a belvárosi srácok vagy a hegyvidéki elit gyermekei. Arról nem is beszélve, hogy az utókor tovább torzítja a hőskorszak nagyjainak emlékezetét. Sajnos nem kevés megélhetési rockszakértő van, akik nem győznek a népítélet folytán stabil Radics nimbuszra akaszkodni, miközben Birta Lacinak, vagy a szintén elhunyt és az anno szintén félreállított Tihanyi Gábor Táncinak még a halálhírét sem voltak hajlandók leközölni. Az életútjuk feltérképezéséről vagy életművűk feltárásáról nem is beszélve.
Hát igen. Egy rockzenészi pálya nagyon sok tényezőtől függ. A tehetségen túl, az anyagiaktól, a kapcsolatrendszertől és sorolhatnám… Mindezeken pedig a tragédiák sem igazán változtatnak.
Tudod, mikor megtudtuk, hogy Tánci nagybeteg, azonnal elkezdtük a jótékonysági koncert szervezését, hogy legyen pénz a drága kezelésekre. Mellette pedig a fejembe vettem, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is meg fogom jelentetni CD-n Gábor összes kiadható felvételét. Ez a minimum, amivel tartozunk neki. Amire akkoriban sokan mondtak igent, meg ígérgettek mindenfélét. Aztán a betegség olyan gyorsan maga alá gyűrte szegényt, hogy a segélykoncertből emlékkoncert lett. A CD-sorozat meg lekerült a napirendről. Mármint másoknál. Míg nekem sokévnyi magányos küzdelem következett, mindenféle víz- és fafejekkel hadakozva és használhatóbbnak tűnő kiadókkal alkudozva, végül hivatalosan is megjelenhetett a Mr. Basary Group albuma, valamint a HitRock Táncival készült koncertlemeze, Fekete Lyukbéli promó kislemeze, illetve a HIT együttes Tóháty László Puttony énekelte stúdióalbuma. A Missiónak és az Oké CD-nek pedig tavaly kellett volna kijönniük, az évfordulókra. De abszurd indokra hivatkozva mégsem készültek el. Sebaj, megyünk tovább…
Akárcsak Birta Laci egyéb dolgait illetően, mert az Ikarusz elkészült és fennmaradt részeit, meg a Hungarian Pink Floyd Show-t még nagy nehezen át tudtam passzírozni, de aztán vele kapcsolatban is újra szembejött a fal. Nagyon szembetűnő a kettős mérce. Részint, hogy kiknek és mire adnak pályázati- és egyéb kulturális támogatásokat, miközben a valóban fontos és alig feldolgozott témákat csuklóból elutasítják. Részint pedig, hogy miután Tóth Tamás Béláék a Tűzkerékkel, illetve Zoltán János, Czapp Józsi Rock Dodi, Hegedűs Pisti, Tárász József és úgy általában a Radics Emléktársaság kezdőcsapata újra piedesztálra emelte Bélát, hirtelen elözönlötték a pályát a Radics névben csak könnyű pénzt, meg olcsó hírnevet látó pojácák és szerencsevadászok. Pedig, ha valaki rockszakértőnek, meg rocktörténésznek hívatja magát -ráadásul még állandóan komcsizik is mellé-, a minimum volna, hogy akkor tényleg alaposan utána kéne járnia a vörös kultúrpolitika által félreállított olyan művészek, mint Tánci vagy Birta Laci életművének és hagyatékának. Nem pedig az előző rendszer győzteseihez dörgölőzve karriert építeni, meg a könnyen kinyerhető Radics-pénzekre ácsingózva szerepet játszani.
Amennyire én látom, az általam is átélt Táncdalfesztivál óta vajmi keveset változott a művészvilág. Egy „idegennek” ugyanolyan nehéz bekerülnie a körbe, mint annakidején. Nem véletlen említettem a Radics sztori előtt Tardos Péter vagy Kalmár Tibor maximálisan elutasító hozzáállását. Mert valójában ugyanaz a történet. Ugyanannak az éremnek a két oldala.
Folytatjuk!
Fotók: Czapp József, Radics Béla R.B. Emléktársaság, Fortepan, Péterffy István, Preisz Tivadar, TTT Nemzeti Rockarchívum
