Major Laci egy végtelenül szerény, finom úriember volt. Egy olyan művész, aki sosem tolta előre magát. Alázatos volt, mind a színpad, mind a társai, mind a publikum irányába, nem is beszélve az éppen előadandó műsorral kapcsolatos hozzáállásáról. Egy olyan zenész, aki mindig megtisztelte önmagát és a közönségét annyira, hogy alaposan felkészül és nem játszik összevissza. Egy olyan személyiség, aki soha senkit se bántott meg szándékosan. Viszont nagyon is határozottan, céltudatosan és egyben eredményesen valósította meg a céljait. Részben ez volt az oka, hogy az ős-kuglisták közül mindig is őt éreztem magamhoz a legközelebb.
Vannak szavakkal megmagyarázhatatlan dolgok, melyek okán az egyik ember azonnal szimpatikus egy másiknak, vagy sem. Meg persze vannak olyan nyilvánvaló közös alapok is, mint az azonos értékrend, világlátás, életszemlélet, munkamorál és a többi hasonló. Esetünkben biztos az is szerepet játszott, hogy Laci nagyon emlékezetett a néhai édesapámra. Aki ráadásul szintén László volt, és mikor úgy alakult, ugyanazt a civil szakmát űzte a zenélés mellett, helyett, mint ő. Mert élni, megélni akkor épp csak úgy lehetett. Mert bármi is történik, a családról gondoskodni kell.
Így hát a sokban azonos életút, az ismerős pályaívek és az ezek folytán kialakult közös nyelvezet okán szinte már az első beszélgetésünk is egy baráti érzületű, nyitott eszmecsere lett. Egy többórás tapasztalatcsere, mely már nem a világmegváltás igényével lépett föl -mindketten régóta tudtuk, hogy azt már rég elvégezte a Megváltó, az örömhírhozó-, sokkal inkább a zenei élet útvesztőiről és a reális életcélok kitűzéséről beszélgettünk. Miközben meglepetten hallottam vissza a faterom szavait, illetve láttam viszont Laci arcán az öregem jellemző reakcióit is. Megdöbbentő volt a hasonlóság, ahogy az élet keményebb dolgaira reagáltak.
Édesapám annakidején, mikor kölyök volt, az akut zenemániája mellett úgymond „rendes” civil szakmát is választott, régész szeretett volna lenni. Csak ugye az átkosban nem mehetett mindenki egyetemre, így aztán elég korán újra kellett terveznie az életét. Nem először és nem utoljára. Megtette, nem dőlt a kardjába. Főleg, hogy sosem derogált neki a munka. Így hát alkalmazkodott a képmutató vörös korszak számára fennmaradt lehetőségeihez és egy másik pályának lett a mesterembere. Később aztán, ilyen az élet, épp azok szekálták, nézték- és kezelték le azért, mert nincs diplomája, akik már a gimnáziumot is protekcióval, komoly szülői hátszéllel és persze puskázással, másolással, titkos alkukkal és egyéb csalásokkal tudták csak elvégezni. Az egyetemről és az általuk elfoglalt íróasztalokról nem is beszélve. Láttam a szemét, mikor ez néha szóba került a vasárnapi ebédek utáni ejtőzések alkalmával. Nem akart visszavágni vagy bosszút állni, inkább csak szánta a beképzelt bohócokat, meg az önmaguk hatása alá került narcisztikus önimádókat. Roppant tanulságos volt a hozzáállása. Egy életre ellátott útmutatással, pedig nem is velem beszélt, hanem a jelenlévő felnőtt rokonokkal, barátokkal.
Később meglepve érzékeltem Lacinál, hogy mennyire azonos a benne élő szellemiség, hogy mennyire jól működik benne is ez a fajta apámtól látott derűs, szolid, békés lelkület. Egyikük sem volt hajlandó disszidálni. Szerették Magyarországot. Egyikük sem volt hajlandó belső disszidálásra sem. Nem menekültek a piába, nem merültek önsajnálatba, nem kezdtek önpusztításba, nem siránkoztak, nem panaszkodtak, nem átkoztak másokat. Inkább bátran éltek azokkal a lehetőségekkel, amiket az akkori idők keretei lehetővé tettek. Persze kisebb nagyobb keretsértésekkel, de ésszerűen, értelmesen, előre tekintve. Náluk nem a depresszív szemlélet uralkodott, meg az irigység, hogy másoknak mi miért és mennyiben volt könnyebb, hanem a családjuk boldogsága, boldogulása és a saját jókedvük. Méghozzá úgy, hogy az lehetőség szerint senkit se bántson. A félig tele pohár pszichológiája. A hit, remény és szeretet győzelme a kisszerűség, a kicsinyesség, a rosszindulat, az irigység és az emberi gyarlóság okozta egyéb problémák felett.
Ugyanilyen közös jellemzőjük volt a zenei nyitottság. Egyikük esetében sem volt megkérdőjelezhető a rockerszív, a rockzene iránti rajongás, a műfaj melletti mélységes elköteleződés. Mindez mégsem zárta ki, hogy más stílusokban is kipróbálják magukat, vagy, hogy elismerjék Zámbó Jimmy tehetségét, a Kraftwerk zsenialitását, Louis Armstrong teljesítményét, a haver gitárjátékát, a szomszéd lemezgyűjteményét és így tovább. Mert így is lehet. Sőt, szerintem csak így érdemes élni. Ezért váltak példaképpé és a környezetük számára rendíthetetlen kősziklává. Még annak ellenére is, hogy a hazai kultúr viszonyaink okán bizony bőven voltak, akiknek az övéknél jóval nagyobb tér, lehetőség és ismertség jutott.
Ugyanezért nem mentek bele a kicsinyes civakodásokba se. Mert az úr, a pokolban is úr. Sas nem kapkod legyek után. Hát Laci sosem reagált azokra a hazugságokra, buta mesékre és rosszindulatú mendemondákra, melyekkel bizonyos arcok a Kuglit próbálták eljelentékteleníteni, nevetségessé tenni, vagy csak simán a hazai rocktörténetből kitörölni. Mikor például rákérdeztem az egyik nagy mesélő egyik rossz dumájára, miszerint mikor a Pusztavacsi Békefesztiválon a közönség megvadult, a színpadon valamiféle „békának öltözött emberek” úgymond „breki showja” volt, még csak reagálni sem volt hajlandó. Rangon alulinak tartotta az ilyen tempót. Főleg, hogy a fennmaradt filmfelvételeken mindenki tisztán láthatja, hogy ki játszott, melyikük milyen ruhában volt, illetve, hogy milyen sietősen kellett elköszönniük és elhagyniuk a színpadot, mert odalenn már megkezdődött az ütközet. Minek ide még további szöveg? Mindenki önmagát minősíti.
Ugyanezért teljes Major Laci életműve is. Mert bár aránylag kevés szerzemény és felvétel maradt utána, de egyik miatt sem kellett szégyenkeznie. Minden lehetőségből kihozta a maximumot. Miatta sosem kellett egy-egy korabeli demót vagy amatőr koncertfelvételt félrerakni, mert ittas, hamis vagy felkészületlen lett volna. Ugyanígy, sokak szívében élnek azok a koncertek, ahol szívvel-lélekkel játszott. Harminc ország sok száz színpadán, illetve hajóján adott sok ezer fellépésének emléke máig melengeti az azokat átélő emberek lelkét. Mikor aztán úgy érezte, hogy már nem tud teljes szívvel adni, inkább visszavonult a zenéléstől és a többi tevékenységét helyezte előtérbe. Mert így is lehet. Mert csak így érdemes. Remélem, találkozunk még!
Térjünk vissza oda, mikor végleg vége lett a Kuglinak! Mi történt az Orkán háza táján?
Egy darabig jártunk a központi műsorokkal sokfelé, sőt, egyszer egy hónapig helyettesítettünk a Várban is. Volt egy ígéret külföldi munkára is – egy belga vagy holland szervező állítólag megvett minket –, de szerintem az csak kamu volt, nem lett belőle semmi. Viszont az Orkánban ismertem meg egy olyan profi zongoristát, aki meghatározó lett az életemben. Ahogy a Kugli egy mérföldkő volt, úgy ő is az lett.
Hogyan ismerkedtetek meg, és miért volt ő ennyire különleges?
Hirdetést adtunk fel, mert kerestünk egy billentyűst. Egyszer csak megjelent egy hozzám képest idősnek tűnő, őszes szakállú, szemüveges ember a Fender zongorájával. Leült, rátette a kezét a billentyűkre, és én csak néztem: olyan harmóniákat fogott, hogy minden sejtem megmerevedett. Én akkor már imádtam az amerikai jazz-rockot, Chick Coreát, a Santanát, Quincy Jonest és azt a jellegzetes, zengő elektromos zongorahangzást, ami például Whitney Houston alapjaiban is szólt. Ez az ember pontosan ezt a világot hozta. Ő nem sima hármashangzatokat játszott; nála a négyeshangzat volt a legprimitívebb szint, mindennek a majorját fogta.
Hogy hívták a zongoristát?
Farkas József volt a neve, de mindenki csak Apinak hívta. Erdélyből települt át, korábban a román rádió karmestere volt. Elképesztően magasan képzett, profi zenész volt. Rettentő sokat tanultam tőle. Ő azért szeretett velem dolgozni, mert azt mondta, ritka az ilyen jó fülű zenész, aki ilyen gyorsan megérti és leköveti az ő bonyolult harmóniaelméletét. Itt jött vissza az, hogy már négyévesen zenéltem. Idővel Apinak és nekem elegünk lett az Orkánból, így kiváltunk és csináltunk egy saját vendéglátós zenekart. Kassai László lett a dobosunk – ő is egy kiváló, A-kategóriás zenész volt, aki később a Victoriába is jött velem. Sajnos ez az új zenekar csak egy szezont élt meg. Balatonszéplakon játszottunk a TV-Rádió és Újságíró üdülő Orion Bárjában. A szezon után azonban mindenki szétszéledt: Api elment a Budapest Ragtime Bandbe, a dobosunk is máshol folytatta, a zenekar pedig szétesett.
Hogyan tovább, miután a zenekar feloszlott?
Borzalmas időszak volt. Ott álltam családdal, minden fillér nélkül. Muszáj volt bármit elvállalnom: az Esti Hírlapban kerestem álláshirdetéseket, voltam festősegéd, sőt, mínusz tíz fokban még istállót is meszeltem, csak hogy legyen mit ennünk. Végül nem bírtam tovább, bementem az OSZK-ba a Gorkij fasorba, Szirmai Laci bácsihoz, az igazgatóhoz. Mondtam neki, hogy rutinos zenész vagyok, megvan a kategóriám, és munkát keresek. Ő rám nézett, és azt mondta: „Na, várjon csak!” Majd azonnal felemelte a telefont és felhívott valakit. Én csak az ő válaszait hallottam: „Igen, fehér ember, igen…” Nem tudtam, kivel beszél, de miután letette, kezembe nyomott egy címet. Egy Suha Tamás nevű úriembert kellett keresnem a József körúton. A Suha névből már sejtettem, hogy roma zenészről van szó.
Milyen volt az első találkozás Tamással?
Elmentem a megadott címre, és találkoztunk. Tudni kell, hogy a muzsikus romák egy külön réteget alkotnak; ők rendkívül büszkék a művészetükre, és élesen elhatárolódnak a primitív vagy bűnöző életmódot folytatóktól. Vittem neki egy felvételt, ami még az Orion Bárban készült, ami tetszett neki. Így aztán egyetlen közös próba nélkül belevágtunk a munkába a Casanovában.
Ez ugyanaz a Casanova, amit a Jimmy-filmben is látható?
Igen is, meg nem is. A filmet a televízió miatt egy kamu helyszínen forgatták, de az eredeti Casanova a Batthyány téren volt. Egy gyönyörű, háromszáz éves épület, az embernek le kell mennie a pincébe, mert ott van a bejárata. Maga a hely egyébként pici, de az istállómeszelés után hatalmas előrelépésnek éreztem. Azzal indult el a valódi vendéglátós pályafutásom.
Kikkel zenéltél ott együtt?
Társként csatlakozott hozzánk Lakatos Árpád, egy rendkívül intelligens, öt nyelven beszélő vendéglátós szakember. Vele két nagyon jó évet húztunk le. Ott énekelt velünk Túri Lajos is, és oda járt be hozzánk Zámbó Jimmy.
Hogyan ismerkedtetek meg Jimmyvel?
Úgy tűnt, ő már korábban is ismerte a zongoristánkat, Suha Tomit. Mindig úgy jött oda: „Tomikám, beállhatnék egy pár saját számra? A fiúk maradhatnak, ha hozzám tudnak tenni.” Úgy is történt. A romáknak és a félromáknak – mint amilyen Jimmy is volt az édesapja révén – kiváló fülük van. Nálunk úgy ment a tanulás, hogy Tamás elkezdte játszani a dalt, neked pedig azonnal kagylóznod kellett és ott lenni a hangszereddel. Ha nem voltál ott fejben, két hét múlva már nem kellett bemenned játszani.
Milyen dalokat játszottatok Jimmyvel, és milyen volt vele a közös munka?
Jimmynek egyszerű, muzikális, könnyen emészthető dalai voltak. Könnyű akkordokkal dolgozott, így azonnal rá tudtam csatlakozni a gitárral, aminek ő nagyon örült. Akkoriban még nem a balladákat, hanem inkább ritmikusabb dalokat játszott. Nem minden nap jött, hetente talán egyszer-kétszer, de aztán megjelentek a testvérei is. Előbb Tihamér, aztán Árpi – ők lettek a pincérek a Casanovában. Később már a szülei is rendszeresen bejártak, és onnantól Jimmy is egyre többször ugrott be hozzánk énekelni vagy zongorázni. Jó volt vele játszani, szerettem a dallamos nótáit, és a mai napig kedvelem őket.
Hogyan alakult a pályafutásod a Casanova után?
A Casanovát egy Brückler nevű hölgy vezette – az ő alakja a Jimmy-filmben is feltűnik, bár más néven. Mi Lakatos Árpival közösen kezdtünk ott, de ő egy idő után úgy döntött, hogy kiszáll és saját helyet nyit. Megkérdezte, tartunk-e vele, mert átveszi a korábbi Halló Bárt, és Pigalle néven egy új éjszakai mulatót indít. Mentünk vele, és ott egy nagyon profi, klasszikus éjszakai varietéműsor állt össze.
Kikkel játszottál együtt a Pigalle-ban?
Igazi sztárparádé volt: fellépett nálunk Szulák Andrea, Sánta Ferenc, Rác Kati és Túri Lajos is. Volt ott minden, ami egy profi műsorhoz kell: táncosok, énekesek, még bűvész is. Körülbelül két és fél évet húztunk le ott. A zenekar neve – ahogy az akkoriban szokás volt – mindig az adott helyhez igazodott: a Casanovában mi voltunk a Casanova zenekar, a Pigalle-ban pedig a Pigalle zenekar.
Hogyan kerültél fel a budai Várba, a híres Fortunába?
Túri Lajos nagyon megkedvelt, mert szerette a szólóimat a dalai alatt. Emlékszem, a Midnight Lady-t énekelte, és én játszottam gitáron a szaxofonszólókat. Ő ajánlott be a Fortunába, Szentmártoni Imre, a későbbi St. Martin csapatába. Ezzel a váltással a Pigalle-ban lévő zenekarunk meg is szűnt. A Fortuna zenekar volt az utolsó állomása a hazai vendéglátós pályafutásomnak.
Kik voltak a tagok abban a Fortuna-féle formációban?
A csapatban benne volt Csepregi Péter „Balti” dobos és Szabó Sanyi basszusgitáros. A billentyűsünk pedig egy fiatal, rendkívül tehetséges roma srác, Csemer István „Pityu” volt. Ő később elképesztő karriert futott be: elvégezte a bostoni Berklee College of Musicot, ahol még Pat Metheny is tanította. St. Martin pedig, ahogy tudjuk, később szopránszaxofonosként vált országos sztárrá.
Mi vetett véget a Fortuna-korszaknak?
Jött a rendszerváltás, ami az éjszakai mulatók végét jelentette. Egymás után húzták le a rolót, és mi a Fortunából gyakorlatilag az utcára kerültünk. Akkor ajánlott be valaki Lucek Imréhez, aki az Atlantis együttes vezetője és dobosa volt. Ő vette, vagy kapta meg a nevet, ami még a hatvanas évekből volt ismert. Abban a négytagú felállásban indultunk el hajózni. Az alap formáció maradt végig, bár a billentyűs posztján történt egy váltás. Az első hajónkon a billentyűsünk elkövetett egy szakmai hibát: nem jött vissza a városból a délutáni tea time fellépésre. Hiába voltunk szabadok napközben, a kiírt munkára be kellett jönni. Imre ezen annyira berágott – hiszen trióban, billentyű nélkül nem lehet tisztességes örökzöldeket játszani –, hogy kirúgta. Akkor ajánlottam be helyette a Fortunából ismert Csemer Pityut.
Mik voltak az Atlantis féle a nagy utazás főbb állomásai?
1992-ben indultunk el, az első állomásunk egy francia hajó volt. Azzal vette kezdetét az a közel tízéves korszak, amivel bejártuk a világot. Majd utána szinte minden évben más-más hajón dolgoztunk. Kezdtük egy olasz Costa hajóval, majd következett a német Phoenix utazási iroda által bérelt Albatros. Ez az az iroda, amely az Álomhajó, eredeti címén Das Traumschiff sorozatban is látható hajókat üzemelteti – a védjegyük a zöld kéményen lévő fehér albatrosz logó. Később egy görög üzemeltetésű hajóval egy teljes évet töltöttünk a Karib-térségben. Az elején olyan volt, mint a Paradicsom: pont olyan, mint A kék lagúna című filmben. A víz 30-33 fokos, de a tűző napon még ezt is hűsítőnek érzed. Azt mondtam, mikor először bementem a vízbe, hogy soha nem akarok kijönni. Aztán egy idő után már „súlyos” volt a klíma. Olyan ott a páratartalom, mint az állatkert pálmaházában: állandóan fülledt a levegő, alig kapsz oxigént. Egy év után alig vártam, hogy hazajöhessünk. Később voltunk egy amerikai hajón is, amivel bejártuk az egész kontinenst. Északon Kanada partjainál zenéltünk, onnan mentünk le egészen Mexikóig. Áthajóztunk a Panama-csatornán is, végül a floridai Fort Lauderdale-ből repültünk haza. Az utolsó hajónk szintén görög volt, azzal egy megszokott szezonális útvonalat jártunk be. Tavasszal a Mediterráneumban, a Földközi-tengeren kezdtünk. Nyáron felmentünk északra, a Balti-tengerre: Svédország, Norvégia, Finnország és Szentpétervár érintésével. Ahogy beköszöntött az ősz, elindultunk visszafelé az Atlanti-óceánon, Spanyolország és Franciaország partjai mentén, érintve a Kanári-szigeteket is. A túrák általában október-november környékén értek véget, újra a Földközi-tengeren. Ezzel zárult le a közel tízéves hajós pályafutásom, egyben az aktív zenei tevékenységem is.
Milyen emlékeket, érzéseket őrzöl a Kugli ötévente megtartott jubileumi koncertjeiről, melyek amolyan osztálytalálkozóként szedték össze a régi tagokat egy-egy nosztalgia-buli erejéig?
Ahogy mondani szokták: az idő mindent megszépít. Kétségtelen, hogy voltak nehezebb, küzdelmesebb időszakok, állomások, de ahogy Madách is megfogalmazta: „küzdj és bízva bízzál”. A mindig felmerülő akadályok és problémák megoldására fordított küzdelem, pedig egyfajta izgalmat és meg – megújuló lelkesedést is generált bennünk. Őszinte hálával és szeretettel gondolok ezekre az időkre és az ebben résztvevő minden barátomra, kollegámra és nem utolsó sorban a mi kis lelkes közönségünkre.
Fotók: Major László Archívuma, Kugli Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
