LP – Swan Song / Atlantic 1976
1976 tavaszán jelent meg a Led Zeppelin hetedik nagylemeze, mely többszörös korszakhatárt jelent a banda történetében. Ugyanis az Angliában március 31-én, Amerikában április 2-án megjelent Presence lett az utolsó olyan albumuk, melyet még egyértelműen az addigi blues-rock, funk-rock, illetve prog rock vonulat jellemez. Az utolsó, melyet még a punk és disco betörése előtt rögzítettek. Az utolsó, melyet a zseniális hangmérnökkel, Keith Harwood-dal rögzítettek. Egyben az utolsó, melyen Jimmy Page hangszeresként és szerzőként is dominált. Aztán már csak egy poposabb, illetve art rockosabb jellegű stúdióalbum következett, illetve különféle élő- és archív anyagok jelentek meg.
A folytatásban előbb a B-oldal dalai következnek, aztán a különleges borító kerül terítékre.
Nobody’s Fault But Mine
A B-oldalt egy blues klasszikus átdolgozása nyitja. A Nobody’s Fault But Mine című számot ugyanis a vak blues legenda, Blind Willie Johnson It’s Nobody’s Fault But Mine szerzeménye ihlette, melyet kismillióan elénekeltek már az évtizedek folyamán. A tradicionálisnak számító fekete gospel-blues ezúttal viszont alaposan átalakult. Ugyanis míg Johnson eredeti verziója egy akusztikus, vallásos sirató, addig a Led Zeppelin egy gőzmozdony súlyával dübörgő hard rock monstrummá gyúrta át, melyben Plant szájharmonikájának súlya egyenértékű az énekelt részekkel. A dalszöveg híven tükrözi Robert Plant akkori lelkiállapotát, aki a balesete után, kerekesszékben ülve úgy érezte, a sors és az Isten bünteti őt a rocksztár-életmódja, a gőgje és egyéb vétkei miatt. A dal egy nyers, kétségbeesett gyónás, ahol elismeri: ha elkárhozik, az csakis az ő hibája lesz. De megpróbálja megmenteni a lelkét, még ma este.
Oh, nobody’s fault but mine
Nobody’s fault but mine, yeah
Trying to save my soul tonight
Zeneileg legalább ennyire fontos a delta blues riffelés modernizálása. Ugyanis Page az eredeti akusztikus, üvegnyakas gitártémát formálta át egy hihetetlenül súlyos, elektromos hard rock riffeléssé. Mindezt tetézi, mikor a dal ikonikus intrójában Page gitárja és Robert Plant szájharmonikája, majd később az énekhangja is pontosan ugyanazokat a hangokat játssza egyszerre. Ez az uniszónó adja meg a dal hipnotikus, rituális jellegét. Bár az albumon nincsenek billentyűs hangszerek, Page a stúdióban tucatnyi gitársávot vett fel egymásra. A nóta közepén hallható gitárszóló alatt a háttérben több különböző ritmusgitár-sáv dübörög egyszerre, ami miatt a hangzás koncertszerűen nyers, mégis monumentálisan telt lett. Végezetül külön ki kell még emelni a phaser, azaz fáziseltoló használatát is. Page a gitárját egy MXR Phase 90-es effektpedálon vezette keresztül. Ez a modulációs hatás adja meg a riffnek azt a jellegzetes, hullámzó, kavargó és pszichedelikus hangzását, amitől a gitár szinte visszaröpíti a hallgatót a psychedelic rock hőskorába. Mestermű.
Candy Store Rock
A B-oldal második tétele ismét egy saját szerzemény, bár a Candy Store Rock is visszatekintés, végig a hőskorszakbeli rock and roll stílust hozza és leginkább a klasszikus rock and roll és rockabilly előadók munkássága előtti főhajtásról szól. Plant énekstílusa, a csukladozó, visszhangosított hangvétele közvetlen tisztelgés Elvis Presley előtt, míg a nyers hangzás, a szándékosan egyszerű gitárszóló és a kétértelműen egyértelmű csajozós szöveg a korszakot eleveníti fel.
Hots On For Nowhere
A Hots On For Nowhere, vagyis „Lelkesedni a semmiért” ismét visszatér a balesethez és utóhatásaihoz. Plant kellően el volt keseredve az egészségi állapota és a családjától való elszigeteltsége miatt. Ráadásul még neki, a kőgazdag ünnepelt sztárnak is rá kellett jönnie, hogy a halandó testben töltött idő véges, miközben „bajban ismerszik meg a barát”. Robert a dühét és a csalódottságát nemcsak általában az ismerősök, hanem konkrétan Jimmy Page és a menedzser, Peter Grant felé is címezte. Úgy érezte, hogy a balesete után a menedzsment és Page nem a gyógyulásával törődtek, hanem azzal, hogy mikor tud újra stúdióba állni és pénzt keresni.
A tolószékben és bezártságban született ál-jókedvű dalolást szinte tökéletesen egészíti ki a zenekar. Bonzo és Jones ugyanis egy trükkös, folyton megszakadó, majd újrainduló ritmusképletet játszik, ami feszültté, egyben táncolhatóvá teszi a kétarcú dalt, melyhez remekül illeszkedik Page, a megszokottnál pattogósabb gitárhangzásával, illetve az alapritmusról el-eltérő ütemű riffjeivel. A shuffle-swing és a funk ilyenfajta fúziója adja meg a szám egyedi karakterét.
Érdekesség, hogy az 1972-ben rögzített Walter’s Walk riffje gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Hots On For Nowhere-ével, miközben a lüktetésük is hasonló. A nagyközönség mégis fordított sorrendben ismerhette meg az ikerdalokat, hiszen a tíz évvel korábbi zenei alapot 1982-re fejezték be, akkor került rá a végleges ének és néhány extra gitársáv, mely hibrid végül a Coda albumon jelent meg, posztumusz.
Tea For One
Végül a Tea For One, a második hosszú dal fejezi be és foglalja keretbe az albumot, mely a bevezetője alapján még egy szimpla Physical Graffiti tétel is lehetne. Aztán megszakad a lendület és jön a mindent elsöprő szomorúság, amely lassú blues a kijózanító szövegével egy az egyben leköveti a váratlan baleset, az azonnal törölt turné, a kórházban, majd kerekesszékben töltött időszak tanulságait. Már nincs röpködés a kontinensek között, nincsenek készséges groupie-k, nincsenek hatalmas tervek, egy testileg-lelkileg összetört férfi van, akinek most muszáj szembenéznie a saját múlandóságával, illetve a turnék árnyoldalával, valamint a családja elvesztésének nagyon is reális rémével.
Maga a szöveg, szemben az Achilles Last Stand rétegzettségével, rendkívül egyszerűen fogalmaz. Ráadásul egyből a refrénnel kezd, kétséget sem hagyva afelől, milyen az a szenvedés, mikor egy perc egy egész életnek tűnik.
How come twenty-four hours
Baby, sometimes seem to slip into days?
Oh, twenty-four hours
Baby, sometimes seem to slip into days, yeah?
When a minute seems like a lifetime
Oh, baby, when I feel this way
Aztán jönnek az egyszerű verzék, az önmarcangolás, hogy el kellett hagynia a szintén súlyosan megsérült feleségét. Bár az asszony önkéntes elhagyásáról szóló rész simán érthető egy kései megbánásnak is a sok-sok házasságtörés miatt. Fontos itt tudatosítani, hogy Rodoszon Maureen Plant szenvedte el a legsúlyosabb, életveszélyes sérüléseket, közte koponyasérülést, hatalmas vérveszteséggel. Csoda volt, hogy egyáltalán túlélte. Az ő magára hagyása legalább akkora házastársi árulásnak tűnhetett, mint a korábbi turnék alatti hűtlenségek. Ezért hát az egekig nőtt az a húsba vágó és fullasztó bűntudat, melyet a dal hűen közvetít.
How come twenty-four hours
Baby, sometimes seem to slip into days?
A minute seems like a lifetime
Oh, baby, when I feel this way
Robert már nem tudja kihúzni magát, nem érzi magát büszke férfinak. Sokkal inkább egy minden tekintetben összetört ember, aki hiába ébredt rá dolgokra, tehetetlenségre van kárhoztatva. A tolószékben, fájdalmak között nincs több jövés-menés, bulikázás. Az adóelkerülés miatt pedig haza sem térhet a családjához. Hát felszínes, hamis és érdekbarátok között kénytelen tölteni az idejét. Ráadásul a zenekar sem állhat le, így a lemondott turnék helyett stúdióznia kell, bármennyire is rosszul érzi magát, testileg, lelkileg.
Ez a legvégső blues. Már bor sincs. Tele gyógyszerekkel öngyilkosság volna. Meg ugye ökör iszik magában. Mivel Jimmy és a slepp továbbra is nagy erőkkel hódoltak bűnös szenvedélyeiknek – a narkónak, az okkultizmusnak és az orgiáknak –, Plant hosszú-hosszú órákra, néhol napokra magára maradt. A pia pedig úgysem enyhítette volna ezt a csődtömeget. Maradt a magányos teázás, közben az élet igazán fontos dolgain való elmélkedés. Amelyhez igazán passzol ez a végtelenül lassú, súlyos, tiszta c-moll blues.
Zeneileg Page sokadszorra is mesterművet alkotott. Egyrészt ugyanazt az akkordmenetet követi, mint anno a Since I’ve Been Loving You-ban. Állítólag szándékosan ugyanezt akarta csinálni, hogy lássa, mennyiben más egy Led Zeppelin zenekar, mint az indulás környékén. De míg az egy szerelmi csalódásról szól, egy ereje teljében lévő ifjú bika fájdalmát örökíti meg, addig itt a szólógitár szinte már kizárólag csak a lemondás könnyeit kíséri, a felnőttkor veszteségeit siratja el. Egy-egy feszültebb pillanatban érződik még a zenében némi küzdelem, ám jövőkép vagy remény nem sok van benne.
Számos kritikus rótta fel az évtizedek folyamán ezzel a kompozícióval kapcsolatban, hogy minek kellett az elejére az a nagyon eltérő bevezető. Miként azt is, hogy a dal végén befejezetlenséget, beteljesületlenséget éreznek. Meg eleve túlnyújtottnak érzik a felvételt. Vélhetően túl jó dolguk volt, miközben a lemezt hallgatták. Hiszen a bluest csak az értheti igazán, aki átélt már nehéz időket, kemény dolgokat. Ráadásul a Tea For One pontosan azt a kijózanító mély szomorúságot jeleníti meg, ami már jóval több, mint egy szerelmi bánatos berúgás a kocsmában, a pultossal, valamely idegennel vagy egy újabb átmeneti csajjal.
Page és Plant szerzőként és előadóként is a lehető legtöbbet hozták ki a témából, melyhez érdemben tudtak hozzátenni a többiek is, akik pontosan érezték mi kell és még inkább, hogy mi nem, ehhez a különleges blueshoz. Érett, komoly, felnőtt embereknek való, érett, komoly, felnőtt zene, amely abszolút szándékosan tolja túl és nyújtja el a világ hívságából egyre jobban kiábránduló őszinte bluest. Mert a Tea For One nem akar elandalítani, sem önsajnálatba ringatni, hanem sokkal inkább egy tartósan csöpögő, hideg és barátságtalan esőként felébreszteni, majd ráébreszteni a valóságra.
Pont ezért van, hogy bár a Tea For One máig a valaha készült egyik legjobb blues-felvételnek számít, aránylag kevesen vállalkoznak az előadására. Miként az önmagukat zeneértőnek tartó írók és előadók is rendre kihagyják a Zeppelin életmű ismertetéséből. Mert maguk is félnek ettől a tükörtől. Mert maguk is álomvilágban és valóságtagadásban élnek. Mert lehet, ők maguk sem szállnak le addig a magas lóról, míg egy Plantéhez hasonló hatalmas nagy pofon nem kényszeríti ki arrafelé is a kijózanodást.
Mivel a lemezanyag november 27-én, vagyis egy nappal az amerikai hálaadás ünnepe előtt készült el, Plant azt javasolta, hogy legyen Thanksgiving az album címe. Ezt azonban gyorsan leszavazták. Helyette a Zeppelin erejét és jelenlétét kifejező Presence lett a befutó.
A borítót ismét a Hipgnosis csoport készítette, mely egy többször, többféle környezetben megjelenő furcsa fekete tárgyat ábrázol. A nyilvánvalóan a 2001: Űrodüsszeia hatását tükröző képsorozat pedig úgy került tálalásra, mint egy évvel korábban a Wish You Were Here borítóján megjelenített őselemek. Vagyis a fotósorozat darabjai a borító különféle felületein, fehér keretben jelennek meg, és ugyanúgy, mint a Pink Floydnál, együttesen adnak ki egy egészet. Storm Thorgerson szerint ez a fekete tárgy a Led Zeppelin erejét jelképezi, míg a zenekari tagok úgy vélték, hogy a különös tárgy jelenléte arra késztette az embereket, hogy megálljanak és elgondolkodjanak, mi a valóság, mely a zenéjükben is megjelenik.
A legnagyobb vitát az a kép váltotta ki, amelyen egy tanárnő kézrátétele látható az osztályteremben. A gyermekek iránti fokozott érzékenységen túl ugyanis további feszültséget gerjesztett a mozdulat értelmezése. Ez a gyakorlat mind az okkultizmusban, mind a keresztény kultúrában megjelenik, miként a hozzájuk kapcsolódó visszaélések is rendszeresen nagy visszhangot keltettek a médiában. A kézrátétel máig egyszerre hordoz vallási -áldás, beavatás- és okkult -energiaátvitel, hipnotikus kontroll- jelentéstartalmat. Iskolai környezetben ez fojtogató, manipulatív légkört teremt, mintha a tanárnő a fekete tárgyból áradó ismeretlen erőt csatornázná át a gyermek fejébe.
Amerikát mélyen megosztotta a különös borító, miként Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick sci-fije is. Főként azért, mert míg a filmben a fekete monolit érintése indítja be az emberi evolúciót és emeli magasabb szintre az intelligenciát, addig a lemezborítón szereplő tárgy a mindennapi élet abszurd, már-már vallásos imádatának eszközévé válik. A Presence borítójának szürreális világa és feszültséggel teli hangulata így egyszerre lett a hamis amerikai jóléti idill görbe tükre, valamint a rejtélyes okkult és sci-fi szimbolika keveréke, amivel máig az egyik leginkább megosztó rockzenei műalkotás maradt.
Eltelt fél évszázad, de az ezzel kapcsolatos vita ugyanúgy nem csitult, miként a Zeppelin zenéje sem kopik ki a koncertekről, a házibulikból és úgy általában a köztudatból. Hat bivalyerős album után ugyanis letettek egy hetediket, amely arról árulkodik, hogy a bajban sem fogytak ki az erőből. Ráadásul a művészi mondanivalóját illetően minden addiginál magasabbra tették a lécet.
A borítón ábrázolt és a zenéjükben érezhető szellemi jelenlétet azóta persze már tartották isteninek és ördöginek is, a vita nem csitul, mert a Zeppelin életmű máig hat. Nyilván minden tehetség, karizma, kenet és áldás Istentől való, aki úgy tűnik, akkor sem vonja vissza az adományait, ha a teremtményei tévelyegnek. Viszont az is igaz, hogy a zenekar egyes tagjainak okkult érdeklődése és spiritiszta gyakorlatai is megjelenhetnek a dalokban. Mindennek eldöntését, az egyes dalok irányultságának és hatásának megítélését azonban végül úgyis mindenkinek magának kell elvégeznie. Már amennyiben van ilyesmire igénye. Már amennyiben hajlandó a saját állapotával is szembenézni. Meg persze az sem árt, ha bűnbánatra jutva Planthez hasonlóan megpróbálja megmenteni a lelkét, még ma este.
