1970-ben, idén 55 éve jelent meg a Pink Floyd egykori frontemberének első két szólólemeze, melyek mára már a pszichedelikus zene megkerülhetetlen alapműveinek számítanak. Mindkettő nehéz szülés volt, hiszen a Syd művésznevet viselő Roger Keith Barrett egyre inkább széthulló személyisége egyszerre volt színtere sziporkázóan zseniális ötleteknek és őrült mélységbe hulló sötét ürességnek. Mint minden hasonló nehéz helyzetben, ezúttal is a barátok, köztük a Pink Floyd művészei siettek a sérült lángelme segítségére. Majd nagy nehezen megszülettek a felvételek és napvilágra kerültek az őrült gyémánt utolsó értékelhető szerzeményei.
A sorozat záró részében a második Barrett szólólemez utóéletét követhetjük nyomon.
1971. február 16-án Syd visszatért a BBC stúdiójába, majd rögzített egy háromdalos szettet a Radio One Sound Of The Seventies műsorába. A felvételen a Baby Lemonade, a Dominoes és a Love Song hallható, meglehetősen enerváltan. Ezután január 27-én, a cambridgei Six Hour Technicolor Dream koncerten három szám erejéig fellépett a Last Minute Put Together Boogie Band vendégeként Jenny Spires kezdeményezésére.
Másnap Jenny és akkori férje, Jack Monck, a Delivery egykori basszusgitárosa, a Last Minute Put Together Boogie Band tagja meglátogatta Sydet. Vele volt Twink, azaz John Alder, a Tomorrow, a Pretty Things, a Pink Fairies és persze szintén a ’Boogie Band dobosa, akik megkérdezték, hogy nincs-e kedve ismét zenélni. Syd igent mondott, majd a Stars nevet választó trióval összeállított egy műsort, melyben a két szólólemezének dalait, valamint Pink Floyd klasszikusokat adtak elő. A zenekar nem volt hosszú életű. Ugyanis miután Barrett elolvasott egy negatív koncertkritikát, azonnal feloszlatta a csapatot. Íme, az írástudók felelősége, hogy magukon kívül az olvasóikra és az írásaik alanyaira is érdemes gondolniuk publikálás előtt. Nem csak a gázsi létezik, hanem egyéb szempontok is.
1974 augusztusában Peter Jenner ismét rábeszélte Sydet, hogy fáradjon be az EMI Abbey Road stúdiójába. Mindehhez nyilván a Dark Side Of The Moon lehengerlő sikere is kellett. Mindenesetre a harmadik Syd Barrett album céljával indított projekt zöld utat kapott. Barrett rendben meg is érkezett az augusztus 12-én kezdődő felvételi hét első napjára, majd kezdetét vette a szomorú tortúra. Négy nap alatt sajnos egyetlen használható sávot sem sikerült rögzíteni vele. Az őrült gyémánt kiégett zeneileg. A projektet törölni kellett.
November 14-én egy közös album keretében a Harvest újra kiadta az első két Barrett szólólemezt. A szimplán Syd Barrett című dupla lemezt vették, mint a cukrot. A Dark Side utóhatásaként sokan csak akkor, utólag szembesültek a Pink Floyd névadójának szólódalaival.
1975 júliusában, vélhetően 7-én Barrett váratlanul meglátogatta a Pink Floydot, akik éppen a Wish You Were Here album keverésén dolgoztak a stúdióban. Valószínűleg mindannyiukat nagyon felzaklatta a találkozás. Főleg, mert az album anyagának javarészét pont Syd csúcskorszakának emléke és a zeneipar árnyoldalait megéneklő tételek teszik ki. (A Wikipédiából és az egyéb megbízhatatlan felszínes forrásokból „tájékozódó” kekeckedők szíves figyelmébe ajánlom, hogy a találkozás biztosan a knebworthi fellépés és Gilmour első esküvőjének esti fogadása között zajlott, tehát az összes tévesen elterjedt júniusi dátum automatikusan kizárható.)
Mint később kiderült, utoljára voltak együtt. Roger Keith Barrett végleg visszavonult, leszámolt a zenével és a szórakoztatóiparral. Onnantól fogva csak és kizárólag képzőművészként tengette napjait. Richard Wright zsenijét és különleges, kifinomult művészi érzékenységét dicséri, hogy a Shine On You Crazy Diamond kilencedik, rekviem-szerű zárótételébe finoman becsempészte a See Emily Play dallamát, mely átütő erejű slágerként, a korai Pink Floyd legnagyobb sikereként végleg a csúcsra járatta a karrierjüket.
A szűnni nem akaró érdeklődés okán 1988-ban két archív Syd lemez is a boltok polcaira került. Előbb február 1-én a The Peel Sessions című EP, mely az 1970-es BBC felvételeket tette közkinccsé. Rajta a stúdióban végül sosem rögzített Wright darabbal, a sokak által kért-követelt Two Of A Kind dallal. Immáron Barrett neve alatt, mert Rick nagylelkűen átengedte a szerzőséget.
Majd október 17-én az Opel válogatás következett, az első két album addig kiadatlan stúdiófelvételeivel. Utóbbi a Barrett album 1970-es outtake-jéből és demóiból, alternatív változataiból a következőket vonultatja fel. Az addig dobozban fekvő szerzemények közül a Dolly Rocker, a Word Song, a Birdie Hop, a Let’s Split és a Milky Way egy-egy változatát hallhatjuk, illetve a Rats és a Wined And Dined demófelvételeit.
Öt évvel később, 1993-ban mind a Barrett, mind az Opel bekerült a Crazy Diamond díszdobozba. A kibővített CD-kre a következő vonatkozó extrák kerültek: a Baby Lemonade, a Waving My Arms In The Air, a I Never Lied To You, a Love Song, a Dominoes, az It Is Obvious, a Gigolo Aunt és az Effervescing Elephant demói, alternatív változatai. A talán már túlságosan is mély merítést a közönség egy kisebb része ujjongva fogadta, főként a feketeöves Syd rajongók. Míg mások inkább fanyalogtak, köztük a populáris, kései Floyd fanatikusai is. Hozzájuk már a kész verziók is messze-messze álltak, állnak, hát még a túlságosan is esetleges stúdiódemók.
2001. április 16-án egy érdekes Syd Barrett válogatás került a boltok polcaira. A The Best of Syd Barrett: Wouldn’t You Miss Me? című CD ugyanis nemcsak, hogy felvonultatja Syd alapműveit, de mellette egy addig sokáig keresett, extra ritkaságot is tartalmaz.
A Bob Dylan Blues című dalt Syd még 1965-ben írta, mikor a Pink Floyddal játszott. Felvétel azonban csak 1970-ben készült belőle, ami menetközben eltűnt. Aztán 2000-ben David Gilmour megtalálta egy másolatát, aki maszterizálta, majd a válogatásra szerkesztette a sokáig elveszettnek hitt bluest. Sajnos a Living Alone és a Millionaire viszont máig kiadatlan maradt.
2004. március 29-én kiadásra került Syd összes BBC szólófelvétele. A The Radio One Sessions című CD első részében a 1970. február 24-én rögzített öt dal hallható, majd a ’71. február 16-i anyag következik. Húszpercnyi rocktörténelem, a brit rockzene hőskorából.
A 2010-es An Introduction To Syd Barrett című válogatásra szintén került egy Barrett vonatkozású érdekesség, méghozzá a Dominos 2010-es mixe. Úgy tűnik, David Gilmour egyébként is kedveli ezt a szerzeményt. Hiszen nemcsak, hogy előadta a 2002-es Royal Festival Hallban adott szólókoncertjén, de az azévben megjelent In Concert című DVD-jére is feltette extraként.
Majd mindezt 2006-ban is megismételte, amikor az On An Island Tour keretében immáron ugyanúgy Rick Wrighttal adták elő a számot, mint annakidején a Barrett stúdiólemezen is. Az egyik londoni felvételük a Remember That Night Blu-ray, illetve DVD második lemezét gazdagítja. Valamint egy párizsi verzió megjelent a 2008-as Live In Gdansk díszdoboz harmadik, bónusz CD-jén is.
Nagyon úgy tűnik, hogy még mindig David Gilmour számít Syd Barrett egyik, talán legnagyobb rajongójának. Aki a zenei hagyaték hűséges gondozójaként időről-időre gondoskodik arról, hogy néhai barátja szerzeményei fókuszba kerüljenek. Shine On You Crazy Diamond!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
