Mascot Label Group/Provogue

Walter Trout mindig is nyitott szemmel járt a világban, hiszen számos dalszövege a mai életünk visszás eseményeit mutatja be. Szenvedélyesen ostorozza a pénzcentrikus életmódot, a mesterséges gondolkodást, a mindet elborító digitális terrort. Mindezt egy ősrégi zenei műfajban teszi, amit bluesnak hívnak. „Reflektálni akartam a világban végbemenő folyamatokra. Számomra a dalírás gyógymód. Ezek a dalok nem csak a történéseket taglalják, hanem azt is, hogy mindezek hogy hatnak belül az emberre.” – összegezte az album lényegét a 74 éves gitáros.

A 2024 elején kiadott ’Broken’ után úgy gondolta, ismét akad mondandója a publikumnak. A tavalyi produkcióval ellentétben, amin Beth Hart, Dee Snider és a kiváló szájharmonikás, Will Wilde is közreműködik, ezúttal mellőzi nagynevű pályatársak szerepeltetését, Trout önállóan villantja meg tehetségét.

A zenei koncepció változott, nem is kicsit. Nem dominál a blues olyan mértékben, mint előzőleg, nagyobb dózisban bejött a country, a dallamos rock, a pszichedelia, olyan érzésem van, mintha Walter kezéből kiesett volna a zenei irány gyeplője. Kapkod, mint Kabos Gyula: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.

Pedig az anyag úgy kezdődik, ahogy azt megszoktuk tőle. Az Artificial kőkemény blues-rockja az elevenbe ható gitárszólóval, a tüdőt széttépő herflifutammal, megadja a trouti hangulatot, a szöveg a mai műanyag világot ostorozza. A Blood On My Pillow egy blueskesergő érzelmes szólórésszel, míg a címadó elsöprő pszichedelikus rockja Jimi Hendrix szellemében íródott. Ennek szövege az elgépiesedett mindennapokat, az elidegenedést, a háborút, a hazug világot taglalja.

Eddig meg is lennénk, a lemez közepétől azonban letér a vágányról. A Mona Lisa Smile cukormázzal bevont country-ízű szerzemény, egy szerelmi vallomás a feleségének, Marie-nek, aki úgy, mint a ’Broken’-en, szövegeivel is segítette a muzsikust a dalírásban. A Hurt No More karcosabb, de ez sem több egy rádióbarát rockslágernél. A lágyságot némileg megtöri a No Strings Attacked, itt megint Hendrix hatása hallható: egy csipetnyi Vodoo Chile, egy kis Machine Gun (főleg a huhogás hajaz nagyon Jimi Band Of Gypsys formációjának híres darabjára) és egy morzsányi Purple Haze, erre rátromfol Walter húrtépős gyors szólója, ez is Vodoo Chile-t juttatja eszünkbe. Aztán az I Remember-ből újra csorog a szirupos muzsika. Nem értem a koncepciót, miért kellett három ilyen eltérő dalt betenni, ráadásul az az anyag közepébe és teljesen elvíve a lemezt más irányba. Úgy érzem, hogy megtört a lendület ettől a hosszúra nyúlt lágy résztől.

A végére visszatér a blues, mert a Hightech Woman egy hagyományos darabja a műfajnak, míg a Too Bad egy tradicionális futam akusztikus gitárral, harmonikával, ez a jobban sikerült téma. A végére ismét egy kis pszichedelia, a hat és félperces Struggle To Believe hömpölygő, erőteljes zenéjével lezáródik Walter Trout idei albuma. A ritmust felpörgették a végére, ám úgy tűnik, erre a lemezre megragadt nála ez a súlyos ködös zenei vonal is, hiszen három ilyen típusú szerzemény is felkerült a lemezre. Lehet, hogy ennyi sok az ilyen típusú szerzeményekből egy albumon.

Elfogult vagyok Walter Trouttal, az egyik kedvenc bluesgitárosom, zenéje nagyon mélyen benne van az elevenemben, azonban ez a lemeze elmaradt a várakozásiamtól, elsősorban az említett törésvonal miatt mondtam ezt. Túl sokat engedett a kommersz vonalnak, értem, hogy szélesebb rétegek felé is próbál nyitni ebben az értékinflálódott világban, nekem, mint ortodox rock and roll-hívőnek ez sok, a tartalmas szövegek viszont javítanak az összképen. Azért rossznak nem mondanám az alkotást, biztos, hogy egy év múlva is meghallgatom, de Walter tud ennél jobbat.

Dallista:

01, Artificial
02, Blood on My Pillow
03, Sign of the Times
04, Mona Lisa Smile
05, Hurt No More
06, No Strings Attached
07, I Remember
08, Hightech Woman
09, Too Bad
10, Struggle to Believe

Zenészek:

Walter Trout – gitár, ének
Michael Leasure – dob
John Avila – basszusgitár
Teddy ‘Zig Zag’ Andreadis – billentyűsök