Amikor kiderült, hogy egy furcsa ötlettől vezérelve a The 69 Eyes és a D.A.D. egyesítik erőiket egy masszív európai turné keretében, ráadásul nálunk indul útjára a körút, nem volt kétséges, hogy mivel töltöm azt az október végi napomat. Külön-külön is elzarándoklok a koncertjeikre, amikor csak tehetem, így együtt pedig egy igazán izgalmas estének ígérkezett az esemény. Viszont hordozott magában egy veszély faktort is, ami végül be is igazolódott… 

Az év egyik legkülönlegesebb párosítása jött össze a goth ’n rollban utazó finn The 69 Eyes és a kultikus dán rockbanda, a D.A.D. közös turnéjával. Zeneileg, kiállásra, érzésre elég messze állnak egymástól, a rajongótábor sem feltétlenül fedi le egymást, de talán pont ez az ellenpontozás hozta azt, hogy baromi jól sikerült a turnéstart, mert amíg a veterán dánok a lelazult, poénoktól sem mentes zsigeri ősrockot tolták, addig a morcos dark rocker finnek az éjfekete zenéjükkel egy tökéletes ellenpontként funkciónáltak. A baj (amire a bevezetőben is utaltam) csak az volt, hogy a Binzer tesók által több, mint 40 éve így-úgy üzemeltetett D.A.D. bizony erősebb produkció mint a finneké. Azt hiszem, aki nem valamelyik irányból, elfogultként érkezett az tapinthatóan érzékelhette ezt. Az van ugyanis, hogy a dánok a szórakoztatás nagymesterei, hihetetlenül egyben van a csapat már ezer éve (egy dobos csere volt ’99-ben), mindenki a maga jogán igazi egyéniség, karakter, rájuk tényleg igaz, hogy nem nagyon lehet megbolygatni a zenekari egységet. Jesper nyegle lazasága, egyedi hangja, beleszarós attitüdje, de mégis rocksztáros kiállása mindig is szimpatikus volt. Jacob, pontosan az ellenkezője tesójának, maga a visszafogottság, de valami arisztokratikus komolysággal, egyedi gitárhangzással. Hátul a doboknál, a „kölyök” Laust, a minimál cuccával, a jazz dobosokra jellemző dobverőhasználatával kicsit olyan, mintha a rockabilly világból importálták volna, de a ma már veteránnak számító dobverőhasználat ellenére irgalmatlanul ura a szerkójának. Némelyik dobkiállása olyan volt, mint annak idején Dave Lombardonak – látod, hallod, de nem tudod, hogy csinálja… A végére hagytam a basszeros Stig Pedersent. Már annak idején is sokkolta a rocktábort az eszement kéthúrós (mert neki annyi is elég…) basszusgitárjaival, és ez a szokása az évek folyamán csak fokozódott. Már eleve van egy már-már zavarba ejtő, ám mérhetetlenül szórakoztató színpadi megjelenése, létezése, de azok a beteg gitárok tényleg mindent visznek. Korábbi koncertekről már ismerősek voltak egy kivétellel, ami talán a legbetegebb mind közül, a koktélpálcikára szúrt olivabogyó gitár… Így együtt ez a négy teljesen különböző karakter egy kivételes egységet képez, nem hibátlan az életmű, de bőven tele vannak nagy nótákkal, élőben pedig lehengerlő az műsor. Emlékszem, amikor először láttam őket az egykori Wig Wam-ban napokig azon kattogtam, hogy a rock sulikban oktató anyag kellene, hogy legyen a koncertjük, annyira profi minden mozdulatuk.

A maga világában a The 69 Eyes is egyedi és megkerülhetetlen jelenség, ők is rogyásig vannak jobbnál jobb dalokkal, ki van találva a banda, de azt az egyedi megszólalást, hangulatot, amit lemezen simán hoznak, élőben már nem tudják teljesen megidézni. Van, amikor zsigerből összejön, de hullámzó a teljesítmény. A másik különbség Binzerékhez képest, hogy a vámpírok esetében Jyrki viszi a hátán a produkciót. Igaz, hogy a dobos Jussi látványelemként is funkciónál, de általában Jyrki van a főszerepben, az idő múlásával a többiek csak kiszolgáló személyzet lettek mellette, pedig ők is ott voltak már a kezdetek kezdetén. Régebben még Bazie is aktívabban tolta a színpadi jelenlétet, de mára már mintha megöregedett volna, egyre nehezebben őrzi meg rocksztáros attitüdjét, de azért még bőven vállalható. Persze mindez, amit kritikaként megfogalmaztam csak a D.A.D. fényében volt némileg feltűnő, egy önálló The 69 Eyes koncert esetében nem is lenne kétség, hogy lelkesednék, mert ők aztán tényleg tele tudják tenni a műsort jobbnál jobb dalokkal, de így a kettő együtt óhatatlanul is összehasonlításra adott okot és összességében a dánok nyertek nálam.

De persze soha rosszabbat, az este nagy tanulsága, hogy bizony a kisebb bulikra is fontos ellátogatni, mert értékes zenei utazásokat rejt magában a széles körben nem annyira ismert zenei közeg is. Sajnos a most taglalt két zenekar mindegyikére igaz, hogy többre voltak hivatottak, de mára láthatóan megelégedtek azzal ahol vannak, mi pedig örüljünk nekik és támogassuk őket, amíg csak lehet, mert megérdemlik!

Stay Rock!

Foto:Polgár Péter