Igaz Tibor gitáros, dalszerző, hangszerelő, a Speed, az Ász, a Fragile, a Bravo, a G-Pont, a Jefferson Blues Band, a Jefferson Blues Big Band, az S.O.S. Band, a Rival és a Brillantin korábbi tagja, a Kugli szólógitárosa.
Második körben az Ász, illetve Fragile Led Zeppelin tribute band, a Bravo, a G-Pont, a Jefferson, a Rival és az S.O.S. Band fontosabb, érdekesebb történéseit elevenítettük fel.
Előző alkalommal ott fejeztük be, hogy Kalapács Józsi távozásával vége lett a Speed-nek. Utána hova kerültél?
Régi iskolatársaim kerestek meg az Ász zenekarból, mert a gitárosuk elment katonának – ismerős történet, akkoriban mindenki bevonult. Elhívtak gitározni, mert épp érkezett hozzájuk egy énekes fiú, addig ugyanis instrumentálisak voltak. Kitalálták, hogy a srác hangja és megjelenése hasonló, mint Robert Planté. 1983-ban mi legalábbis úgy gondoltuk. Onnan jött az ötlet, hogy csináljunk egy Led Zeppelin emlékműsort. Akkor még friss volt a gyász, nem sokkal korábban halt meg John Bonham. Összejöttünk egy nagyon agilis menedzserrel, Kelen Bélával, aki látott ebben fantáziát. Szerzett nekünk egy klubhelyiséget, ahol minden hétfőn játszhattunk, és mindenféle vendégeket meghívhattunk.
Úgy tudom, vendégül láttátok Révész Sándort is, aki akkoriban jött haza a hajóról…
1984-ben történt, akkor jött haza. Abban az évben indult el a klubunk, és minden hétfőn teltházunk volt.
Az Esti Hírlapban jelentek meg azok a kis nyúlfarknyi hirdetések: „Led Zeppelin emlékműsor, vendég: Révész Sándor”. Annyian jöttek, hogy be sem fértek az emberek. Emlékszem, féltem, hogy itt ma minket nagyon meg fognak verni, ha nem jut be mindenki! De aztán egy békés, nyugodt közönségtalálkozó kerekedett belőle, amit egy koncerttel zártunk le.
Nagyon jó hangulatú este volt.
Sándor énekelt is veletek?
Nem, arra nem tudtuk rávenni. Csak beszélt: mesélt az élményeiről, hogy miért ment el, miért jött vissza, mit csinált a hajón, és mik a tervei. Nagyon érdekes volt hallgatni.
Volt valaki annyira élelmes, hogy felvegye?
Nem tudom, de nagy kincs lenne. Tényleg jófej dolog volt.
Kérnék egy névsorolvasást! Illetve akkor még Led Zeppelin-emlékzenekarként vagy Ászként futottatok?
Akkor kereszteltük át a formációt Fragile zenekarra, mert új tagok jöttek, és új műsort játszottunk. Bár a Fragile névről inkább a Yes juthat az ember eszébe, mi mégis ezt választottuk – fogalmam sincs már, miért. Így negyven év távlatából nem tudnám megmagyarázni. A József Attila Gimnáziumból hárman voltunk benne. Fábián Zoltán, aki a mai napig aktívan muzsikál, volt a kiváló basszusgitárosunk, Dollmayer Gábor barátom billentyűzött. Badics András dobosunk pedig valamelyik március 15-én kapott állami kitüntetést kulturális munkásságáért – ezúton is gratulálok neki! Énekelt velünk Répási István, aki azóta, úgy tudom, az Egyesült Államokban él. Én másfél évig voltam a csapatban, amíg a gitáros barátunk, Kurucz Laci a katonai szolgálatát töltötte.
Mekkora sikere volt annak a Zeppelin-műsornak?
Meglepően nagy! Hosszú ideig játszottunk abban a klubban, de elhívtak minket máshová is, egyetemi klubokig jutottunk, például a Kertészeti Egyetemen is felléptünk.
Miket játszottatok? A legtöbb Zeppelin-műsor leragad az első négy lemeznél. Mennyire fedtétek le a pályafutásukat?
Akkoriban vitt minket a lelkesedés és talán bele sem gondoltunk, mekkora fába vágtuk a fejszénket. A lelkesedésünk néha nagyobb volt, mint a tehetségünk, de beleálltunk a nehéz darabokba is. Játszottuk a klasszikusokat, mint a Black Dog – ami azért technikailag nem könnyű –, a How Many More Times-t, vagy a Houses Of The Holy korszakából dalokat, például a The Rain Song-ot. A súlyosabb, későbbi darabokhoz, mint az Achilles Last Stand, már nem nyúltunk. Aztán telt az idő, és visszatért a régi gitárosunk, Kurucz Laci, így az én helyettesítő szerepem véget ért. De még ezzel a felállással megcsináltunk két ORI-vizsgát. Akkoriban ez nagy szó volt, kaptunk egy-egy évre szóló ideiglenes működési engedélyt. Sokra már nem mentünk vele, de büszkék voltunk rá, hogy papírunk van róla: hivatásos zenekar vagyunk.
Miután visszajött a régi gitáros a Fragile-ba, mihez kezdtél?
Elmentünk a Vörösmarty téri székházba és másodszor is megkaptuk az ORI-vizsgát egy évre. De aztán, mivel a régi gitáros fiú visszatért, ők mentek tovább a maguk útján, én pedig önállósodtam, és saját zenekart alapítottam. Akkoriban jött be nálunk a westcoast életérzés, ami nekem nagyon tetszett. Olyan zenét akartam, mint a Foreigner, a Toto vagy a Journey. Kerestem hozzá társakat, és elkezdtünk saját dalokat gyártani főként az én alapötleteimre.
Találtunk egy kitűnő énekest Szutorisz „Dió” Károly személyében, aki akkor még Nagy Károly néven alkotott – zseniális torka volt az embernek. Elkezdtünk dolgozni, de aztán elszippantotta a Classica zenekar. Ismét az történt, hogy a tehetséges emberünk elment az őt megillető helyére, mi meg ott maradtunk.
Hogy hívták azt a formációt?
Bravo volt a nevünk, de soha az életben nem léptünk fel, egyetlen koncertünk sem jött össze. Igazi próbatermi zenekar maradtunk, pedig jó lett volna, ha továbbmegy a dolog. A társaim Vikor Pisti billentyűn, Bakos Robi a doboknál és Mátrai Robi a basszusgitáron voltak – utóbbi is hatalmas tehetség volt.
Milyen zenét játszott a Bravo?
Megpróbáltuk azt a dallamos, fülbemászó amerikai rockot hozni, de mindenki beletette a saját ízét. Volt billentyűsünk is, Vikor István, aki rendkívül alázatos és jó ember volt, nagyon szerettünk vele muzsikálni. Akkoriban a ’83-as Yes volt a nagy favoritunk, és minden, ami a ’80-as évek közepén Angliából és Amerikából átszivárgott. A Bravo sorsa 1987 körül pecsételődött meg, amikor Karcsi elment a Classicába. Én akkor már elkezdtem a családalapítást, házat építettem, és egy kicsit abba is maradt a zenélés. Sok volt már a „sehol semmi sem sikerül” érzés.
Mennyi időt hagytál ki?
Körülbelül öt évig nem volt közös zenélés az életemben. Megcsömörlöttem a sok kudarctól. Aztán kinősültem Rákoskertre, pont oda, ahol annak idején a Speed-del kezdtük. Visszakerültem ugyanabba a művelődési házba, ahol régen próbáltunk, de most már, mint alkalmazott: én lettem a gondnok, a kertész, a dekoratőr, a takarító, a technikus, a világosító és a jegyszedő egy személyben. Aztán jött egy új igazgató, a színművész Kárpáti Levente, aki ma már ismert és kitűnő szinkronszínész is. Ő akkoriban a kultúrház-igazgatásban látta a jövőjét. Hamar kiderült, hogy ő is muzsikus, van basszusgitárja, erősítője, és tud is játszani, énekel, szöveget ír. Adta magát a dolog: csináljunk zenekart! Egy igazgatónak és a technikus-gondnoknak ez elég egyszerű volt, a ház felszerelését pedig már úgy válogattuk össze, hogy rockzenére is alkalmas legyen.
Ki lett a dobosotok?
Találtunk egy fiút a szomszéd utcából, Hunka Róbertet, aki helyi vállalkozó volt. Őt rángattuk be a csapatba. Így állt össze a G-Pont nevű trió. Kitaláltuk, hogy ZZ Top-feldolgozásokat fogunk játszani magyar nyelven, kicsit lecsupaszítva a nézők kedvéért.
Csak a pontosság kedvéért: ez a Hunka Róbert azonos a Hunnia Records vezetőjével?
Igen, pontosan ő az! Akkor még együtt gyűrtük a rockot abban a rákoskerti kultúrházban.
Mennyire volt sikeres ez a formáció? Kiírtátok a plakátra, hogy ZZ Top-műsor magyarul?
Alapvetően a magunk és a helyi közönség szórakoztatására indult, de azért voltak fellépéseink. Nagyon jó volt újra hangszert fogni ennyi kihagyás után. Levente, Robi is lelkes volt, a háttér adott volt, a felszerelés, a próbahely – minden rendelkezésünkre állt. De ez is inkább egy örömzenélés maradt, nem akartuk vele a világot megváltani, csak élveztük, hogy dörren a cucc.
Mindez meddig tartott?
Ez a G-Pont időszak segített visszahozni a játékkedvemet. Aztán telt-múlt az idő, és a ’90-es évek közepe-vége felé kezdtek újra mozgolódni a régi arcok. A rockzene kezdett visszaszivárogni a köztudatba a nagy pop-dömping után.
Tehát egy ZZ Top-szerű trió voltatok.
Igen, pontosan. Levente elkezdett magyar szövegeket írni a népszerű ZZ Top-nótákra. A számokat egészen lecsupaszítottuk, hogy trióban is jól megszólaljanak. Meglepően népszerű lett a környéken a banda! Csináltunk egy saját klubot is, ami – lévén, hogy ő volt az igazgató, én meg a technikus – elég egyszerűen ment: a saját munkahelyünkön rendeztünk koncerteket a saját felszerelésünkön. Egyszer érkeztek „hivatalos látogatók”, épp a beat-hangverseny idején, és keresték az igazgatót. Mondták nekik: „Hát ott ordít éppen a színpadon!” Jó, akkor a helyettesét… „Hát ő meg ott gitározik mellette!” Gyakorlatilag mindent mi csináltunk: előtte még a jegyet is mi szedtük. Igazi „mindent is” korszak volt, mint a néhai vállfás Gyuszi bácsi a Sose halunk meg filmben. De aztán kinőtte magát a dolog, egy évvel később, 1994-ben már szabadtéri fesztiválokat szerveztünk, ahol több ezer ember előtt léptünk fel. Akkor készítettük el az első és utolsó demófelvételünket is egy profi stúdióban, az Új Színház szinkronstúdiójában.
Az a bizonyos elhíresült faszos borítójú demó?
Azaz! Mai szemmel nem túl szép és nem is túl szellemes, de akkor azt hittük, jópofa.
Van hozzá egy rockinformos emlékem is: megjelent róla egy kritika, még a lap hőskorában. A kolléga, aki hallgatta, nem tudta a dolgok hátterét és azt írta: „ahhoz képest, hogy demó, nagyon jól szól”. Persze, hiszen stúdióban vettük fel. Úgy emlegettek minket, mint „rockveteránokat” meg „szexuál-veteránokat”.
A szövegek fűtöttségén érződött a borító hangulata: a szerelem és a testi vágy volt a középpontban.
Az honnan jött? Sex Actiont hallgattatok, vagy saját kútfőből jött ez a szókimondó stílus?
Levente akkori lelkiállapota hozta ezt ki belőle. Megnéztük a ZZ Top-szövegek tükörfordításait is, néha vegyítettük őket, de legtöbbször teljesen új, magyar szöveget írt rá. Aztán 1995-ben ez a korszak véget ért. Levente feladta a kultúrházi küldetést és visszament a színházba, én is más irányba indultam, a dobosunk, Hunka Robi pedig folytatta a saját vállalkozását. Megszűnt a kapocs, ami összetartott minket.
Milyen érzés volt ennyi kudarc után, hogy végre van egy CD-d, és írt rólad az újság? Érezted, hogy beértek a dolgok?
Mindenképpen pozitív visszacsatolás volt. Bár egyszerű zenének tűnik, rengeteg munka volt benne, sokat próbáltunk. Volt, hogy egy este két helyen is felléptünk. A fiatalok imádták, mi meg azt mondtuk, hogy: „a pogózó népet szolgáljuk”. Ment a lökdösődés, az egymás leöntése mindenfélével… Kiválóan működött, jó közösséget hoztunk össze.
Mi jött aztán?
Ismét egy nagyon tehetséges társaságba csöppentem. Mindig ügyeltem rá, hogy én legyek a leggyengébb láncszem a formációban, mert tanulni és fejlődni csak így lehet – szeretem, ha húznak magukkal a profik.
Így született meg a Jefferson Blues Band, ami 1995-től ’97-ig működött. Ezzel a csapattal már a Sziget Fesztiválra is eljutottunk: Török Ádámék után játszottunk, majdnem hajnali háromkor, de még így is volt közönségünk. Ebben a zenekarban is volt egy óriási tehetség, az akkor mindössze 17 éves Szűcs Gábor, aki azóta megnyert az USA-ban egy nagy blues-versenyt, és ma már Little G. Weevil néven ismert.
Már akkor félelmetes volt, amit tudott! Ott volt még a testvére, Laci, valamint a Rentkó András – Rentkó Attila testvérpár is. Közéjük voltam beszorítva gitárosként.
Aztán a Jefferson Blues Bandből végül egy Big Band lett…
Pontosan. Kiegészültünk egy szaxofonossal és egy zseniális szájharmonikás fiúval, így a végén már heten voltunk. A felállásban ott volt a Rentkó-testvérpár: Rentkó Attila dobolt, Rentkó András pedig a billentyűsünk volt – a Hammond-orgonájával nagyon szépen szóltunk. Gitáron még Szűcs Gabi játszott, és ott volt a bátyja, Szűcs Laci is. Csatlakozott Marsall János szaxofonon. A szájharmonikás nevére sajnos már nem emlékszem, mert rövid ideig volt nálunk, inkább csak alkalmanként ugrott be. Nagyon igényes dolog volt, büszke voltam rá.
Milyen zenét játszottatok? Saját dalok is születtek?
John Lee Hookertől kezdve a legősibb dolgokon át Robert Cray, Eric Clapton és Johnny Winter dalaiig mindent. Próbálkoztunk saját szerzeményekkel is, amikről készültek demófelvételek Szűcs Norbi stúdiójában, de azokat már megette az idő vasfoga.
Aztán két év után megint jött a váltás.
Igen, Gábornak más elképzelései voltak, ő vissza akart térni az autentikusabb blueshoz, amiben én már nem éreztem a helyem. Ezután egy hosszabb kihagyás jött, majd partizenekarokkal léptem fel. Ebből a legsikeresebbek az S.O.S. Band, majd a Rival volt, ezek vérbeli bulizenekarok voltak: a Bon-Bontól, a Bikinin át a Skorpióig mindent játszottunk. Az S.O.S. Band-ben Várkonyi András basszusozott, Skorán Ottó billentyűzött, régi barátom, Bakos Robi dobolt és Bóna Józsi gitározott. Később csatlakozott hozzánk Hatlaczki Feri énekes.
A Rival ehhez képest két poszton változott, Géczi Laci billentyűzőtt, Sidó Zoli énekelt igen-igen jól. A fellépéseinken rendszeresen csatlakoztak hozzánk vendégzenészek, énekesek: többek között Kapitány Sanyi gitáros a Blues Rádió Budapest-ből, és Zsoldos Dedi, a Hungária és Dolly Roll dobosa.
Mennyire volt ez örömteli egy rockzenésznek?
Jó iskola volt! Mindenkinek javaslom, hogy egyszer játssza el a magyar klasszikusokat, mert rengeteget lehet tanulni belőlük: dallamvezetést, harmóniaépítést, különböző stílusokat. Itt csiszolódott ki a saját stílusom is. Persze negyven évesen már illik, hogy az embernek legyen egy felismerhető játékmódja, még ha amatőrnek is vallja magát. Az amatőrséget én az eredeti jelentésében szeretem: az amare szótőből fakad, ami azt jelenti, hogy szeretni. Szeretetből játszani – ez az igazi!
Folytatjuk!
Fotók: Igaz Tibó Archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
