Hosszas egyeztetési problémák után idén tavasszal végre eljutottam életem első Katrina koncertjére. Aztán ott helyben, az első szám közben gyorsan meg is fogadtam magamnak, hogy ez biztos, hogy nem az utolsó volt, máskor is megyek még. A Katrina produkciója ugyanis simán világszínvonalú. Példaértékű zenélés, profi hang, gőzhenger előadásmód, ráadásul minden eredeti hangnemben. A hőskorszakbeli Gillan-, Coverdale-, Plant-, Vikidál-, Bill- és Révész dallamok erőlködés nélkül, lazán, magával ragadóan kiénekelve. Alapművek hitelesen tolmácsolva. Így kell rockzenét játszani.
Régóta terveztem, hogy megnézem a Katrina zenekart. Részint, mert csak és kizárólag jókat hallottam róluk, ami legyünk őszinték, meglehetősen ritka dolog idehaza. Részint, mert már a neten található ilyen-olyan minőségű felvételik is több, mint meggyőzőek. Részint pedig, mert kifejezetten szeretem a női hangot a rockzenében. Ráadásul az együttest alapító Füzesi Kati sem volt már ismeretlen, több produkcióban is láttam-hallottam már énekelni, például az utolsó Hungária koncerteken. Miként a Vezér Söröző klubjában is rendszeresen találkoztunk mindenféle bulikon.
Az időpontot azonban már nem volt egyszerű megtalálni. Ugyanis a koncertjeik dátuma többször is ütközött a kötelező elfoglaltságaimmal. Majd egy hosszabb betegség vont ki hónapokra a forgalomból. Végül aztán 2026. április 24-én jött el a pillanat, mikor is több, mint másfél év várakozást követően a Vezér Music Clubban csíptem el a bandát és már az első dalnál eldobtam az agyam.
Végy egy dob, basszus, gitár, billentyű plusz ének felállású rockzenekart, melyben a fiúk mindegyike vérprofi a hangszerén és előadóként is, míg a frontot betöltő Kati egyszerre hozza a fénykorszakbeli David Coverdale szólamait és Jon Lord szólóit. Burn, eredeti hangnemben, ütött, mint az 1974-es koncertfelvételeken. A dolog persze csak félig ért váratlanul, mert néha, mikor időm engedte, belenéztem a régebbi koncertjeikbe, miközben másokat is hallottam lelkendezni, így tudtam, hogy a szokásos P. Mobil-, P. Box-, Piramis-, Hobo- és Bill-dalok mellett velős Black Sabbath, Ozzy, AC/DC, ZZ Top, Deep Purple, Led Zeppelin menü vár rám. Mivel a Vezérben is voltam már, így azt is tudtam, hogy nem lesz okom panaszra a koncert feeling tekintetében. Ezzel együtt is a padlón kerestem az állkapcsom.
De még előtte, amíg vártam a zenekarra, illetve a frontemberre, addig a rendes villanyfénynél alaposan szétnéztem a színpadon, illetve a Söröző rendezvénytermében. Remekül felszerelt a hely, meg kell hagyni. Látszik, hogy az üzemeltető nem sajnálta a ráfordítást, igyekezett a legtöbbet kihozni az egyébként nem túl nagy teremből. A színpad a lehetőségekhez mérten zajcsillapított és hangszigetelt, hét, komoly méretű monitorláda, oldalfillek. Miközben a PA legalább négyszer nagyobb, mint egy ekkora helyre kellene. Hatalmas mélyládák, a színpadba épített, vertikális füstgépek, gitártartók körbe a falon, mágneses csipeszek a setlisteknek a monitorládákon. Ilyet sem láttam még sehol, igazán figyelmes apróság. Hat négyzetméteres LED-fal a színpad mögötti falon, padlószőnyeg, rejtett kábelezés, nincs káosz és mindenhol tisztaság. Nagyon gusztusos hely. A dob is helyi cucc, triggerelve van. Jól is szólt, az tuti. Továbbá tizennyolc robotlámpát és vagy húsz PAR lámpát számoltam össze, amelyek nagyon sokat hozzátettek a koncertélményhez.
Közben egész csinos kis sor alakult ki az énekesnő előtt, akik gratulálni akartak neki, így volt alkalmam megvizsgálni még a színpadon lévő felszerelését is. A gerincet egy dupla szárú Stay állvány adja, természetesen bordó színben, hogy harmonizáljon a Nord Stage 4 Compact szintivel. Nagy Nord rajongó lehet a hölgy… A billentyű felett egy TC Helikon Extreme vokálprocesszor foglal helyet, jobbra és balra egy-egy tízcolos táblagép, az egyiken meglepetésemre a keverőpult kezelőfelülete látható. Észrevettem, hogy fülmonitort használ az énekesnő, gondolom, a saját monitorcsatornáját állítja rajta. Ügyes. A földön egy hat nyomógombos pedálsor, mellette egy sustain pedál és egy szólópedál. Hát, ember legyen a talpán, aki ezt átlátja. Koncert közben sokszor hallottam, hogy működik a processzor, igazán jól egészíti ki az énekesnő hangját.
Aki esetleg még nem járt a helyszínen, tudni kell, hogy alapvetően egy ülős, üldögélős pinceklubról van szó, ahol az emberek többségében a fal melletti, illetve az asztalok körüli székeken poharazgatnak. A zene meg szól a színpadról és mindenki a produkciójának, tehetségének, odaszánásának megfelelően tudja megfogni, illetve bevonni a koncertjébe a közönséget – vagy nem. No, itt most nem volt kérdés, hogy minden szem a színpadra szegeződik és minden torok egyként üvölti Katival a refréneket. Miután a Deep Purple Burn-je mindannyiunkat úgy gázolt el, mint egy gyorsvonat, sorban jöttek a jobbnál jobb külföldi slágerek.
A hangzás is tökéletes volt, a hangszeres munka is, az ének meg egyenesen elképesztő. Hihetetlen, miként tud ekkora hang kijönni, egy ilyen kicsi lányból, de bizony kijön és újra és újra kijön és tarol. Mert bár néha szinte teljesen eltűnik a dupla billentyűállvány, meg a rápakolt Nord mögött, Katit nem lehet nem észrevenni. Az orkánszerű hangja mellett ráadásul komoly színpadi jelenléte is van. Istenadta tehetség, mely adománnyal igazán jól sáfárkodik. Így minden adott ahhoz, hogy gyakorlatilag bármit műsorra tűzzenek, Bruce Dickinson-tól Rob Halford-ig, Biff Byford-tól Joe Lynn Turner-ig, Freddie Mercury-tól Geoff Tate-ig.
Egy ilyen produkcióhoz azonban nyilván társak is kellenek, szerencsére minden poszton vérprofik állnak. A 2007-ben alakult Katrina zenekart jelenleg Füzesi Katalin billentyűs, énekes, Wesselényi László basszusgitáros, Póth János dobos és az új fiú, Galgóczi Balázs gitáros alkotják. A csapat fazonilag is egységes. Lerí róluk a műfaj szeretete és az elkötelezettség. Mert nem nagyon mindegy, hogy valaki hétvégi harcos, péntek esti hős, aki az egyéb munkája mellett csak amolyan hobbiként zenélget, vagy pedig életmódszerűen, elhivatottan űzi a rock and rollt. A nagyszerű zenélést márpedig itt ütős, frappáns konfok, jó dalválasztás és jól felépített műsor egészíti ki, melynek eleje, vége és megfelelő dinamikája is van. Ergo, akik csinálják, nagyon mélyen és alaposan benne vannak a rock and rollban.
Vegyük például az AC/DC-t. Őszintén megvallom, hogy herótom van már a fantáziátlan és vagy gyáva együttesek jól-rosszul előadott Highway To Hell-jeitől. Miként rendszerint sajnos a Thunderstruck sem szokott túl jól sikerülni. Sem elgitározni, sem elénekelni nem tudják, mégis sokan erőltetik. Ehhez képest itt elsőként az ehhez a csapathoz telitalálatként illő Big Gun került terítékre, míg a Thunderstruck végre úgy szólalt meg, ahogy 1991-ben a Népstadionban hallhattuk. Női hanggal, processzorral, de végre olyan jól, ami nem bántotta a füleimet.
A Deep Purple-ről már esett szó, egy ilyen Burn után már megengedőbb az ember az agyonjátszott Smoke On The Water, Black Night, Highway Star hármasával. Főleg, ha ilyen minőségben van elénekelve, illetve a szólisták is megbirkóznak a szólókkal. Ami nem igazán jellemző idehaza, akárhányan is sértődnek meg emiatt.
A magyar dalok közül elsőként a P. Mobil és P. Box feldolgozásokról kell megemlékezni, amiket szintén igen magas színvonalon hoz a Katrina. Megkockáztatom, hogy néhány dalt jobban is játszanak, mint a jelenlegi Mobil, illetve a különféle tribute-, klón- és utódzenekarok. Meg az a további öt-hatszáz haknibrigád, melyek szintén a klasszikus Losó-, Bencsik-, Kékesi-, Cserháti- szerzeményekből élnek. A Katrina viszont üt, mint a vídia. Nemcsak az éneket tekintve, hanem a Bencsik- és Cserháti-féle eredeti riffek és hangszeres szólók is rendkívül közel állnak a hőskorszakbeli koncertfelvételekhez, illetve az azok által kiváltott hangulatokhoz.
Ötletes volt a Nélküled Ismerős Arcok- és Mobil-verziójának ötvözete. Valamint parádésan szólaltak meg a Deák Bill Gyula és Hobo Blues Band klasszikusok is.
Egy ilyenfajta rockklasszikusokra épülő műsor egyik legneuralgikusabb pontja mindig az Omega szokott lenni. Ugyanis míg a szakma egy jelentős része csendben cinkosan kimosolyogta őket, mások meg hangosan röhögtek, ha Elefánték kerültek szóba, valójában nagyon nehéz jól interpretálni az ő dalaikat. Egyszerűnek tűnhet, de annyira azért mégsem egyszerű. Főleg, hogy az bizonyos üzenet és különleges érzület is rendesen átjöjjön, ami Mecky sajátja volt. Tapasztalat. Láttam, hallottam őket vagy kétszázszor, miként voltam az újkori Omega minden elérhető variációján (Omega Rapszódia, Omega Szimfónia, Omega Oratórium, Omega Country) is. Továbbá többször is megnéztem, meghallgattam az olyan, valóban az Omega örökséget tisztelő tribute és utód-csapatokat is, mint az Új Babylon, a Gammapolis, az Omega Testamentum vagy Szekeres Tamás mostani produkciója. Aki ezt tudja, mindent tud. Mivel a Katrina ebben is jó, végleg megadtam magam. Nincs mese, rajongóvá váltam!
A publikum persze vette a lapot, így idővel egyre többen álltak fel a székükről és járultak a színpad elé tapsolni, táncolni, bulizni, örülni. Miközben végig együtt énekeltek az énekesnővel és vastaps honorálta az elhangzottakat. A végső katarzist Bill kapitány örökbecsű slágere, a Középeurópai Hobo Blues III. jelentette. Libabőr és döbbenet egyidejűleg. Fergeteges buli volt, mely ismét visszaadta a rockzene jövőjébe vetett hitemet.
Miután nagyon szeretem ezt a műfajt, személyes sértésnek veszem, mikor valaki haknira veszi a fellépéseit: felkészületlenül áll színpadra, elfelejti a szöveget vagy dalszerkezetet ront, összevissza gitározik, nem ismeri jól az általa előadni kívánt szerzemény eredetijét. Jól van az úgy, max utólag kijavítjuk jeligére. Főleg, mikor az ilyen-olyan önjelölt zenei „szakírók” harmatgyenge harmadosztályú haknibrigádokat sztárolnak, miközben a brancsokon kívülálló tehetségekről, profikról, zsenikről tudomást sem akarnak venni. Íme, ismét egy olyan produkció, mely köröket ver az agyonhájpolt előadókra. Legutóbb talán az első ZBB koncert esetén éreztem ilyen azonnal ütő koncerthatást, ilyen letaglózó profizmust.
A Katrina produkcióhoz szervesen hozzátartozik még Szenderák Attila hangmérnök, a Vezér főnöke, aki ismeri a műsort, tehát mindig minden a helyén van, akár a keverésről, akár a hangzásról, akár a látványról van szó. Ráadásul jó füle van, ért is a cucchoz, így nála nincs olyan linkség sem, mint másutt néha szokott, hogy unott arccal kiballag műsor közben, hogy „jól van az robotpilótán” is. Ahelyett viszont nemcsak az ének és a szólók lettek rendesen kiemelve, de jött a füst a gejzírekből menetrend szerint, a kompozíciók megfelelő részeihez remekül adagolt fények szépen kiegészítették a látványvilágot, nem is beszélve a zenekar mögötti LED-falon megjelenő élőképről, amitől rendesen nagyszínpadi érzés kerített hatalmába. De tényleg, szavakkal szinte leírhatatlan élmény volt, ami egy ekkorra klubban nem akármilyen teljesítmény. Minden elismerésem! Megyek még máskor is, ebből muszáj repetázni.
Nyitókép és videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Zenekari kép és fotóalbum: Seybold Anita Beatrix
