John Corabi szólóban…

2026. április 30., Analog Music Hall

John Corabi a The Dead Daisies szupergroup tagjaként rendszeres fellépője a hazai koncerthelyszíneknek, ám most szólóban érkezett hozzánk friss New Day című albumát reklámozni. A fickó múltja, a magával hozott tényleg illusztris zenészbrigád jóval nagyobb nézőszámot érdemelt volna, ám az Analog így is kulturáltan megtelt, John és barátai pedig nem tudtak hibázni, nem hiszem, hogy volt, aki elégedetlenül távozott volna.

Az már egy más kérdés, hogy ki, miért érkezett. Elég nyilvánvaló tény, hogy John a tipikus példája annak a rocktörténelemben, aki jókor volt jó helyen, hiszen hiába rakott le egy máig hibátlan albumot az asztalra a The Scream énekeseként, a későbbi pályafutását az a pár év határozta/alapozta meg, hogy a távozó Vince Neil helyét évekig ő töltötte be a Mötley Crüe soraiban. Nyilván annak a korszaknak a megítélése is egyedi dolog, én azok közé tartozom, akik bár szeretik és értékelik is a vele készült Mötley anyagokat, úgy gondolom, hogy a Mötley Vince Neil-el az igazi, hiába jók a John-al készült anyagok nem Mötley egyik sem. Vince akkori szólóalbuma, az Exposed sokkal közelebb állt a Mötley világához, mint a Corabi anyag. Sajnos ma már a Mötley is ezt gondolja, így a Corabi fémjelezte korszakot úgy kezelik mintha nem is lett volna. Hősünk viszont nagyon sokat profitált abból a pár évből, csinálhat bármit, ő lesz az az arc, aki egykor a Mötley Crüe énekese volt. Ehhez mérten viszont a mostani bulin sem jelentek meg tömegével a Mötley pólós arcok, pedig nagy esély volt rá, hogy előkerül ez-az az akkori korszakból, ám mégsem. Elenyészőnek tartom azt a bázist is, akik mondjuk a Scream, esetleg a Mötley korszak utáni, Bruce Kulick-al közös Union időszak miatt érkeztek, de biztos voltak ilyenek is. Végül maradt a The Dead Daisies vonal, ami már évek óta stabilan magas nézőszámot produkál itthon is, de valahogy ez sem csapódott le az Analogban. Azt hiszem a megoldás valahol félútón lehet, egyszerűen az van, hogy Corabi egy szerethető rocksztár, az egyik utolsó a generációjából, aki bármibe is kezd, az valahogy pozitív energiákkal párosul és a vége mindig egy önfeledt zenei élmény. Így volt ez most is, az imént felvázolt zenei periódusokból szép sorban megkapta mindenki a magának valót. Én a Mötley/Scream dalokért érkeztem első sorban, sajnos nem volt Misunderstood, ahogy az idei fellépések során már néhol előkerült, a zseniális Father, Mother, Son „csak” akusztikusan csendült fel, de volt Hooligans’ Holiday és Man In The Moon. Meggyőződésem, hogy ezeket a dalokat most hallottuk utoljára élőben, egyszerűen a rock történelem ezen gyöngyszemeit senki sem játssza koncerteken, hacsak John évek múlva nem kezd újra szólóturnéba, ezeket a számokat nem fogjuk hallani. Ugyanez igaz az elhangzott Union dalokra is. A Daisies már más tészta, hiszen a banda folyamatosan pörög, de az Axel Harvey Band féle Midnight Moses vagy a friss album I’m Gonna Ride-ja így is jól esett.

Az is egyedivé tette a bulit, hogy John a turnéra egy kifejezetten exkluzív csapatot rakott össze. Jeremy Asbrock gitáros leginkább Ace Frehley egykori csapatából lehet ismerős, de játszott Gene Simmons szólóbandájában és John 2018-as koncertlemezén is. Troy Luccketta a legendás Tesla dobosaként írta be magát a rocktörténelembe, Paul Taylor viszont a Winger gitáros/billenytűseként ténykedett sokáig. A basszeros pedig az a Michael Devin, akit a Whitesnake, de főként a The Dead Daisies soraiból ismerhetünk. Szóval a csapat, ha nem is az első liga legismertebb arcaiból verbuválódott, mindegyikük sokat látott zenész, egy olyan korból, amikor még a rocksztárok világát éltük.

Egy dologról nem esett még szó, az előzenekarról, nem véletlenül. A front csajos The Great Alone számomra pontosan azt a színtelen, szagtalan benyomást keltette, ami teljesen ellentéte mind zeneileg, mind megjelenésileg annak, amit John és bandája képvisel, teljesen felesleges időhúzás volt a jelenlétük, valószínűleg kiadó nyomásra voltak a turné vendégei.