Cactus: Temple Of Blues II: All Stars

Cleopatra Records

Újabb feldolgozás-album jött ki a Cactus műhelyéből, túlnyomó részben más előadók, legendás bluesjátékosok standard dalait pozícionálták újra, bár akad három olyan szerzemény is, melyek a hetvenes évek elején kiadott albumaikon is megtalálható.

Az előzőhöz hasonlóan ez is egy all-star album, hemzsegnek a nagynevű társak, a rock különböző generációiból, akik szépen hozzáadták a maguk részét a dalokhoz.

Carmine Appice dobos a Cactus mellett a Vanilla Fudge-ban is játszik, az utóbbi fő profiljába tartoznak bele olyan feldolgozások, melyek a sarkából is kifordítják az eredeti dalokat. Nos, a Cactus hasonló eszközhöz nyúlt ezen az albumon, de azzal a különbséggel, hogy a Vanilla Fudge repertoárjában Mark Stein billentyűs parkja, azon belül Hammond orgonája jelentős szerepet játszik, a Cactus esetében a gitár mindent visz, ami mindig is így volt pályafutásuk során. Azért nem kizárólagosan, hiszen, pont az egyik újraértelmezett Cactus-felvétel, a Bad Stuff jó kis Hammond-szólóval bír.

A Cactus mindig is azon blues-rock bandákhoz tartozott, melyek a műfajt a legkeményebb oldalról közelítették meg. Nyers, agresszív gitárhangzás, erőszakos, szinte üvöltő ének – a koncertek mellett ezeket a vonásokat határozottan hozták a stúdióalbumaikon is. Hallgatva ezeket a felvételeket a nyersesség párosul a Vanilla Fudge páratlan fantáziájú szabad zenei ötletek jegyzékével. Bár esetükben sosem értettem, miért a Led Zeppelinnel rakták őket párhuzamba.

A tradicionális bluesdalokat tág határok közt lehet értelmezni – ahány előadó, annyi verzió, itt azonban nem, hogy a határokat áthágták, szinte újonnan komponált darabokat hallunk. Jó, Jimi Hendrix Purple Haze-ét azért felismerjük a néhai legendás énekesnő, Melanie hangjával, de ez is teljesen más értelmezést kapott, szokatlan módon modernül, mai hangon csendül fel… Érdekes történelmi adalék, hogy Hendrix, a Cactus és Melanie is ott voltak az Isle Of Wight fesztiválon 1970-ben. Nehéz felismerni olyan sztenderd dalokat, mint Willie Dixontól a Back Door Man, a Little Red Rooster( Dee Snider énekével) vagy Howlin’ Wolftól a Spoonful. De ez egyáltalán nem baj.

Rövid időn belül a második feldolgozás-album jelent meg a Cactus műhelyéből és ez jobban sikerült, mint az előző – szerintem. És pedig azért, az előzővel szemben, ahol maradtak a saját repertoárjukon belül, most idegen tollakkal ékeskedtek, de követve a Vanilla Fudge receptjét, szinte új nótákat varázsoltak az eredeti szerzeményekből. Igaz, ezek közt akadnak standard bluesok, amiket minden zenész úgy értelmez, ahogy a kedve tartja, a Cactus messze túlment minden határon.

Várom a Cactus új dalait, mert bár a 2006-os újra egyesülés óta csak három albumot adtak ki friss, saját dalokkal, ezek is bizonyítják, hogy van bennük kreatív energia, nos, én egy ilyen időzített bomba felrobbanását akarom hallani. Ha valakik ennyire tudják, hogyan kell egy idegen darabhoz hozzányúlni és átformálni azt alapjaiban is, biztos vagyok, még ma is jól ismerik a dalírás csízióját.

Dallista a vendégelőadókkal:

01. Back Door Man Pt. 1 & 2 (Eric Gales, Billy Sheehan)
02. 300 Pounds Of Joy (Ty Tabor)
03. Moanin’ At Midnight (Pat Travers)
04. Down In The Bottom (Dug Pinnick)
05. Token Chokin’ (Bumblefoot)
06. Bad Stuff (Steve Morse, Joe Lynn Turner, Derek Sherinian, Tony Franklin)
07. Tail Dragger (Rudy Sarzo, Alex Skolnick)
08. The Little Red Rooster (Dee Snider, Tracii Guns, Jimmy Haslip)
09. Purple Haze (Melanie)
10. Spoonful (Ted Nugent, Bob Daisley)