Exciter Records
A 2022 óta működő heavy metal szupergrupp második albumán változott a felállás a bemutatkozó anyaghoz képest (’Horns For A Halo’ 2023). Scott Travis dobos (Judas Priest) és Rex Brown basszusgitáros (Pantera) távoztak, helyükre Christopher Williams (Accept) és Dave Rimmer (Uriah Heep) érkeztek. Az énekes és a gitáros posztján nem történt változás, Ronnie Romero (Rainbow, Michael Schenker Group, Vandenberg) és Richie Faulkner (Judas Priest) most is tagja a bandának.
Egy metalbandáról szól ez az album, tiszta a fő zenei csapásirány, de sok minden keveredik még a zenéjükben. Ez nem véletlen, ugyanis a tagok zenei előéletét nem feltétlen a fémzene határozza meg.
A gitárriffek nagyon jól eltaláltak, Richie Faulkner nem csak tépi a húrokat legtöbb esetben nagyon alaposan kidolgozott szólókkal áll elő, játékában bőven akadnak dallamos hard rock elemek, vagy bonyolultabb progresszív rockra emlékeztető futamok. Ronnie Romero éneke viszont jóval erőszakosabb, mint amit művelt a korábbi előadók oldalán, az ő stílusa egyértelműen a metal vonalat erősíti. Hallottam olyan véleményeket, miszerint az énektémákat jobban ki kellett volna dolgozni. Ha megnézzük Ronnie korábbi teljesítményét a Vandenberggel, a Michael Schenkerrel, vagy a Rainbow-val, kétségtelen, hogy ott melodikusabb dallamok hagyják el a frontember torkát, ám azt gondolom, egy ilyen tradicionális metalzenéhez, mint amit az Elegant Weapons felvállalt, a nyersebb, spontánabb énektémák jobban illenek.
Zúzós album, nyers, markáns megszólalással, de nincsenek kalapálós, sodró ritmusú dalok, végig a középtempó viszi a lemezt. Pár korai időket idéző zenei hatás tetten érhető. A kezdet, az Evil Eyes egyértelműen a nyolcvanas évek brit heavy metal hullámát idézi, a Generation Me riffje pedig a Black Sabbath betonkemény riffjeivel operál, erre jön Ronnie Romero Ozzy hajlításait idéző éneke. Az anyag közepén levő három dal (Holy Roller, The Devil Calls, Thrown To My Wolves) Ronnie James Dio emlékét juttatja eszünkbe – nem csak az énekben, a dalok felépítése is a Diora emlékeztet. A Shooting Shadows inkább a hard rock világába fér bele, mint a metalba, az instrumentális Rupture jó adag pszichedeliával lett leöntve, progrockos hatást is mutatva.
A szövegek a zaklatott, felgyorsult világra reflektálnak nem feltétlen pozitív konklúziót közvetítve, a borítón levő android figura szinkronban van a leírt sorokkal.
Ami az album gyengéje, az a két balladisztikus szerzemény, mivel nem sikerült igazi karaktert adni nekik. A Come Back To Me ezerszer hallott dallamra és zenei motívumokra épül, a zárásban, a Keeper Of The Keys még tartalmaz némi misztikumot, néhány váltást, de valahogy ez sem az a darab, ami igazán megfogja a hallgatót.
Nem mondanám, hogy zenéjükben felismerhető bármelyik muzsikus előélete, zenekara, de ez a jó, valószínű, mind a négy zenész szeme előtt az lebegett, hogy ki kell lépni a az éppen aktuális zenei fősodorból. Az eredmény pedig egy kiválóan megalkotott őszinte metállemez. Jó lenne hallani, hogyan szól a banda élőben, mert a stúdióban jó munkát végeztek.
Dallista:
01. Evil Eyes
02. Generation Me
03. Bridges Burn
04. Holy Roller
05. Come Back To Me
06. The Devil Calls
07. Thrown To The Wolves
08. Shooting Shadows
09. Rupture
10. Mercy Of The Fallen
11. Keeper Of The Keys
Zenészek:
Ronnie Romero – ének
Richie Faulkner – gitár
Dave Rimmer – basszusgitár
Christopher Williams – dob
