2LP / CD / UHQCD – Moonjune / Dyad 2026
2026. március 13-án jelent meg a Soft Machine 13. sorlemeze, törzsanyagában tizenhárom új szerzeménnyel, melyek közül a leghosszabb 13 perces és 13 másodperces. Jópofa szimbolika. Még úgy, azzal együtt is, hogy nyilván mindenki, aki érint, pontosan tudja, hogy a három Legacy stúdióalbummal, a Spaced filmzenével, illetve a korai demókat összegző „nulladik” CD-vel és a további hasonlókkal valójában már jóval előrébb járnak. Miként az sem rombolja az összképet, hogy már egy alapító sincs a mostani formációban, de a Machine által művelt stílusötvözet ugyanúgy állandósult, mint a kompozícióik és felvételeik magas minősége. Ez esetben is egy jó értelemben vett brand garantálja a megszokott magas minőséget.
Ha a nyilvánvaló dolgokkal kezdünk, az alapítók többségében már nincsenek életben, illetve már korábban visszavonultak. Itt is volt persze némi átjáróház, időleges leállás, más néven, neveken való, projektszerű működés, de az 1966-os indulás óta többé-kevésbé egyértelmű az irány. Épp azokban a napokban gondolkodtam el, mikor az új Soft Machine anyag érkezésének híre utolért, hogy milyen jó is lett volna, ha az Omega is tudott volna még egy albumot kibocsátani a hivatalos indulásuk hatvanadik évfordulóján. Akár még úgy is, hogy Mecky ismét egy rendhagyó csapatot toboroz össze a János jelenései CD-hez alkalmi alkotótársul. Mert az általa felvázolt focihasonlat nagyon is élő. A tagok cserélődnek, de a csapat küzd tovább.
Persze az idő és a halandóság egyaránt ellenünk dolgozik, ezért ma már nem számít különlegesnek, ha egy régi brandet teljes egészében új tagok visznek tovább. Talán a Kraan az egyetlen jelenleg is aktív régi rockbanda, ahol a mostani felállásban mindhárom alapító jelen van. Mind az albumokon, mind a koncerteken. Igen, persze ott is volt némi ki-be lépkedés, feloszlás, újjáalakulás, de a kreatív kemény mag jelenleg is az, amelyik 1970-ben összeállt és új ajtókat nyitott előbb a német-, majd az egész világ zenei fejlődése előtt.
Miként persze az ős Soft Machine is abszolút úttörő volt a maga idejében. Nemcsak, mint a földkerekség legelső prog rock bandája, de mint a Canterbury-i szcéna vezető együttese is, amelyik a fúziós zene egyik brit ágának avantgárd-, jazz- és rock zenéit és zenészeit ihlette és ösztönözte további fejlődésre. Hiszen a Swinging London korszakban a Soft Machine benne volt az UFO Club „szentháromságában” is, a Pink Floyd és a The Crazy World of Arthur Brown mellett, mint a hely egyik legnépszerűbb állandó fellépője, egyben a psychedelic rock egyik legfőbb mintaadó úttörője. Ezért már akkor is nagybetűs legendaként vonultak volna be az egyetemes zenetörténetbe, ha mindezek után, valamikor 1968-’69 környékén feloszlanak.
Ehhez képest akkor indult csak számukra a nagy menetelés. Miközben a Pink Floyd a hetvenes években egye kommerszebb irányokba merészkedett, Brownék pedig szimplán beleálltak az önismétlés taposómalmába, a Soft Machine épp az ellenkező irányba indult: fokozatosan elhagyták az éneklést, a teljesen instrumentális újkori kompozícióik pedig az avantgárd rock-jazz egy sajátos, komolyzeneszerű szvitekben gondolkodó válfaját alakították ki. Egy olyan speciális art rockot, ami elsőre akár jazz-rocknak is tűnhet, viszont mivel szinte teljesen nélkülözi a jazzista virtuózok egy részére jellemző magamutogatást, illetve az elborult szerzők öncélú művészkedését, annak egyfajta antitézisévé vált. A Soft Machine művészetét azóta visszafogott virtuozitás és a dalok hangulatát abszolút alátámasztó kompozíciós jelleg írja le leginkább. Már amennyiben egyáltalán lehetséges szavakba foglalni a harmadik-negyedik albumuk óta tartó hatalmas utat.
A jelenlegi formáció két főszereplője John Etheridge gitárművész és Theo Travis multi-instrumentalista, zeneszerző. Etheridge jelenti az állandóságot, aki immár több mint ötven éve, 1975 óta van a fedélzeten. John egészen egyedi különleges gitárjátéka, valamint a jazz, a rock és a kortárs komolyzene elemeit egyaránt magában foglaló zenei felfogása önmagában is elég volna a mindenkori Soft Machine speciális megszólalásához. Mellette pedig egy Gong veterán, Theo a másik szólista, egyben a fő dalszerző, aki anno ráadásul majdnem King Crimson tag is lett. Travis szintén széles palettán mozog: Sosztakovicstól a különféle jazz stílusokig, az ambient zenéktől a Robert Fripp-el közös határtalan zenei kalandozásokig tényleg minden remekül fekszik neki. Ráadásul a szaxofon mellett a fuvola mestere is, ami hangszer bizony fontos eleme volt a prog rock születésének és hőskorának.
Érdekes jelenség amúgy, hogyha egy átlagos rockrajongót kérdezünk, itthon szinte csak a Jethro Tull, a Solaris és a Mini hangzik el, ha fuvoláról van szó. Pedig a nagy generációban a Genesis-től a Camel-ig, a Moody Blues-tól a Focus-ig, a Syrius-tól a Kex-ig, a Kraan-tól a Manfred Mann Chapter Three-ig, a King Crimson-tól az If-ig, a Blood, Sweat & Tears-ről a Chicago-ig mindenütt jelen volt a hangszer. Miként a Kraftwerk, a Tangerine Dream, a National Health, a Can, a PFM, a Blue Effect, a Renaissance, a Colosseum, az Illés, az Omega, a Popol Vuh vagy az Eloy művészetében is megjelent. Istennek hála, a jelenlegi Soft Machine még mindig aktívan használja. Ami egy újabb eleme a dicső múlt megidézésének és a nemes hagyományok ápolásának.
Természetesen a ritmusszekciót alkotó két „új” fiú is mestere a hangszerének. Így a 2020-ban csatlakozott Fred Thelonious Baker basszusgitáros és a két évvel később érkező Asaf Sirkis dobos is érdemben adnak hozzá a kompozíciókhoz. Szó sincs arról, hogy a két szólista alá blattoljanak. Nagyon is komoly munkáról, átgondolt jelenlétről és a szerzemények iránti alázatról tanúskodik a jelenlétük. Mindehhez a példaértékű konstruktív közös muzsikáláshoz pedig még az is hozzájárul, hogy mind a négyen szerzők az új albumon, így aztán senki sem érezheti a banda másodrendű tagjának magát. Így is lehet.
A Thirteen anyaga teljes egészében instrumentális, viszont erősen dal- és dallamközpontú. Ennek megfelelően itt nagyon nem az a szitu, hogy csupán csak virtuózok öncélú tornamutatványainak lenne ürügye az album. Miként arra sem alibi, hogy agyament művészkedésbe csapjon át a dolog. Hanem nagyon is konkrétan a „dalokra” épülő lemezről, old school psychedelic és prog rock, valamint free és fusion jazz kompozíciókról van szó, melyeket remekül szolgálnak a felvételeken hallható művészek. Többségében jól kidolgozott kerek szerzemények szólalnak meg, egy-két, a korai korszakot idéző kaotikusabb pszichedelikus darabbal kiegészülve, melyben a kvartett és vendégei olyan természetességgel tesznek percenként többször is csodákat, hogy szinte fel sem tűnik. Mert maguk a szerzemények jelentik a lényeget, azokra került a fókusz, nem pedig bizonyos személyekre vagy az egókra. Ennek alapján az új Soft Machine album rokonságot mutat az új Kraan lemezzel is. Viszont a Thirteen az All In-nél némileg sötétebb, elvontabb, szomorkásabb darabokból áll.
A Thirteen törzsanyaga a címnek megfelelően 13 track. Ez szerepel az összes nemzetközi CD változaton. Külön pacsi a rendes lemeztálcás digipak kivitelért. E „dalcsokor” a japán UHQ kiadáson két bónusszal, az angol dupla LP-s kiadványon pedig öt extra felvétellel egészül ki. Összesen tizennyolc szerzemény, melyből a free jazz jellegű Seven Hours kétféle változatban is megismerhető.
Ha a kompozíciók jellegét tekintjük, sokféle hatás, párhuzam is felmerülhet. Például korai King Crimson, Camel, Gong, National Health, Nucleus, Syrius, Santana, Frank Zappa. Direkt nyúlásról vagy konkrét hasonlóságról azonban ezúttal két fontos tényező miatt sem eshet szó. Egyrészt Etheridge gitározása annyira egyedi, hogy akármi is az alap harmóniamenet, a keze alatt azonnal Soft Machine lesz belőle. Másrészt, mert a John Marshall-t váltó Sirkis teljesen átformálta a modernkori Machine ritmikai szövetét. Játéka egyszerre hihetetlenül precíz, színes, de egyben folyékony is. Mindez pedig egy kiszámíthatatlan dinamikájú, különleges lüktetést eredményez. Miközben az elborult darabokban éppen Asaf dobolása az, ami a nagy kalandozások közepette is stabilan egyben tartja a kompozíciókat.
Mivel az egész album nagyon egyben van, nem sok értelme van kiemelni tételeket. Hacsak nem azokat, melyeket a banda maga is kiemelt. Elsőként az Open Road, az első single, mellyel felvezették az anyagot. Egy szép szomorkás darab, melynek alap bontogatására hirtelen sokféle zenekar világát el lehetne képzelni, de aztán annyira Soft Machine lesz belőle, amennyire csak lehet. Tökéletes öndefiníció.
A második ilyen a Waltz For Robert, mely értelemszerűen Robert Wyatt tiszteletére szólal meg. Ez az a szám, ami akár még David Gilmournak is jól állna. A gyönyörű fuvolajáték és a lírai gitározás csodásan alapoz meg a Wyatt-re jellemző dallamos jazzdobolásnak. Ha létezik tökéletes tribute, ez biztosan nagyon közel áll hozzá.
A harmadik, a kvázi címadó, vagyis a 13 perces 13 másodperces The Longest Night, mely dalfolyam valójában egy háromrészes prog rock szvit, a műfaj legszebb hagyományai szerint építkezve és megszólaltatva. Egy olyan kortalan darab, mely az ős-Mininek ugyanolyan jól állna, mint a korai Floydnak vagy a nagy Syriusnak.
A negyedik kiemelt szerzemény, az albumzáró Daevid’s Special Cuppa, mely egy hatvanéves tartozás posztumusz törlesztése. Az ausztrál Daevid Allen ugyanis kulcsszereplője volt a zenekar 1966-os indulásának. Amikor azonban a csapat az 1967-es franciaországi turnéjáról visszatért az Egyesült Királyságba, a túllépett tartózkodási idő miatt megtagadták tőle a belépést. A zenekar így kénytelen volt nélküle rögzíteni az első nagylemezét, majd beindult a verkli és az átjáróház is, így Daevid végleg lemaradt annál a váratlan forgóajtónál. A Soft Machine jelenlegi tagjai viszont most pótolták a hiányosságot. Ugyanis a banda archívumában Theo Travis rátalált egy 2001-es szalagra, amelyen Allen különleges gitárjátéka hallható. Ami felvétel bár slide gitárszerű, de Daevid végig egy fémdarabbal vagy üveggel csúsztatott technikával rögzítette. A Soft Machine mostani felállása e köré az archív gitársáv köré építette fel az emlékdalt. Amivel végre Allen, a Machine alapító tagja is felkerült egy hivatalos stúdióalbumra.
Mindent összevetve, igen nagy erénye a Thirteen albumnak, hogy a nagyszerű zenészek helyett inkább a nagyszerű zenéről szól. Mert itt szerencsére nem a kompozíciók vannak bizonyos komplexusos vagy túlmozgásos magamutogató arcokért, hanem alázatos művészek dolgoztak össze a szerzemények lehető legjobb előadásáért. Így pedig a lehengerlő hangszeres és szakmai tudás is más fénytörést kap, miközben a fajsúlyos zene mégis érdekes és hallgatható marad. Példaértékű az egész, úgy, ahogy van. Le a kalappal!
Jó hír, hogy a Soft Machine Thirteen turnéja Budapestet is érinteni fogja. John Etheridge és társai 2026. október 22-én lépnek majd fel az OFF Kultur színpadán. Aki progger, velünk tart!
Soft Machine – Thirteen album 2026:
CD:
1. Lemon Poem Song
2. Open Road
3. Seven Hours
4. Waltz For Robert
5. The Longest Night
6. Disappear
7. Green Books
8. Beledo Balado
9. Pens To The Foal Mode
10. Time Station
11. Which Bridge Did You Cross
12. Turmoil
13. Daevid’s Special Cuppa
UHQCD bonus:
14. Curious Dust
15. Chloe And The Pirate
2LP bonus:
14. Carol Ann
15. Curious Dust
16. Tarn Hows
17. Seven Hours (alternate take)
18. We Thought It Was Tuesday
John Etheridge – gitár
Theo Travis – szaxofon, fuvola, billentyűk
Fred Thelonious – basszusgitár
Asaf Sirkis – dob
Daevid Allen – gitár
Pete Whittaker – billenyűk
Nick Utteridge – gong
