Másodjára járt hazánkban a post-punk egyik legelső és talán legfontosabb zenekara, mely most először adott teljes értékű, definitív koncertet a magyar közönség előtt. John Lydon és bandája ugyanis végre rendes hangminőségben és egy önálló turné headlinerként mutatta be bő másfél órában a Public Image Limited életművének érdekesebb darabjait. Mivel nem voltak Sex Pistols dalok és szerencsére a PiL eddigi útjának felidézése is elég izgalmasra sikeredett, nem bántam meg, hogy végül mégsem Pink Floyd pólóban álltam be az első sorba.
Kölyökkoromban természetes kulturális szűrőnek számított, kinek kell elmagyarázni a Sex-E-PiL rövidítést és kinek nem. Mivel ma sincs nagyon másként, így többé-kevésbé előre be lehetett lőni a This Is Not The Last Tour budapesti állomásának a közönségét. Nem is kellett csalódni, kis kivétellel mindenki jelen volt, akit érint. A korán érkezők pedig már kora délután is jót mulathattak a zenekari busz elején díszelgő kétértelműen egyértelmű feliraton: „LADY GAGA PUBE MAINTENANCE TEAM – ALL ACCESS!”
A bulit a Böiler melegítette be. A Riger Jani vezette banda pedig jó választásnak bizonyult. Bár elég nyugger, konzervatív fellépésnek indult a dolog – milyen tanulságos is az egykori lázadókat amolyan bepunnyadt alkeszekként, a múltban ragadt, ellustult, zsémbes öregurakként fröccsözni látni-, a nagyterembe bekukucskáló közönségrész láthatóan vette a lapot. Jól hallhatóan többen ismerték a dalokat, így már a felvezető program alatt is volt némi bekiabálás, együtténeklés, jó hangulat. Mivel azonban a Böiler által művelt oi és street punk meglehetősen távol áll a Lydonék által keltett zajongó antizenétől, mégsem nőttek rá a főműsorra vagy oltották ki az utánuk következő programot. Így is lehet.
Mivel némi egészségügyi séta is közbejött, a „kétperces kitérő” után végül a második sorból néztem végig a vérprofi átszerelést, illetve a rövid, de annál hatékonyabb hangbeállást. Több ezer koncert van a hátam mögött. Melyek egy részét ráadásul ilyen-olyan stábtagként éltem meg, de ilyen gyors és profi átszerelést tényleg csak nagyon ritkán tapasztalni. Akkor is kizárólag angolszász előadók esetében. Ugyanis a punk nem egyenlő azzal, hogy mindenbe belesz.rva, összevissza gitározol, vagy, hogy felkészületlenül állsz a színpadra, vagy, hogy letudod a művészetet öncélú köpködéssel. Hanem minimum mondanivalót és független gondolkodást feltételez. Kiállást az elveidért. Akkor is, ha nehéz. Sőt, akkor csak igazán! Meg persze a megvezetett nyájaktól való elkülönülést, önálló érvényes saját véleményt. Tehát nagyjából mindennek az ellenkezőjét, amit az elmúlt két év permanens kampánya és az azáltal felheccelt tömegember jelentett.
Ennek megfelelően a PiL már a koncertje előtt példát mutatott, hogy milyen is a valódi művészet, a helyes hozzáállás és a színpad tisztelete. Ugyanis bőven vannak képmutatók, akik éneklés és a dalok közben ugyan nem fikázzák tele a színpadot, de az egész életükben azt teszik a környezetükkel, meg még sokkal rosszabb dolgokat is, így összességében százszor undorítóbbak, mint az általuk mélyen lenézett és megvetett punkok. Miközben még a zenéjük is unalmas, a semmitmondó megúszós szövegekről nem is beszélve.
Ehhez képest az idén már 70 éves Johnny Rotten és nem kevésbé elkötelezett társai olyan precizitással és gyorsan alakították koncertképessé a színpadot, ami párját ritkítja. Mindennek megvolt a helye, egyértelmű jelzése, miközben mindenkinek megvolt a maga egyértelmű helye és feladata. A gitárok, mikrofonok, de még a dobok és cinek hangbeállása is megvolt két-három hanggal, mégis, már az elsőként érkező Home is bőven lemezminőségben szólalt meg. Sőt, még annál is jobban, hiszen a gerjesztések vagy sub bass élőben mindig sokkal jobban érvényesülnek, mint felvételről. Még akkor is, ha jó cuccon döngeti az ember a PiL hanghordozóit. Hát még, ha szétnyúzott magnókazetták vagy a digitális mocsár agyontömörített állományai jelentik a forrást a rissz-rossz műanyag hangszórókból vagy olcsó, ócska fülhallgatókból érkező zenének. Miután tényleg rekordgyorsasággal megvolt az átszerelés, elkezdett sűrűsödni a tömeg is. Egyre nagyobb lett a nyomás az első sorokra is, de akkor még nem fajult tettlegességig a nyomulás.
Aztán gépies precizitással, mint egy Kraftwerk koncerten, pontban 20:00-kor elindult az intró, mely persze pont olyan idétlen, harsány, vicces és idegesítő volt, mint maga az egész PiL életmű. De magára vessen, aki mást várt! Az ilyenkor kötelező köröket kihagyva elég annyi hozzá, hogy egy-két kivételtől eltekintve a PiL nem éppen egy pogózós zene. Még csak nem is a punk, legalábbis abban az értelemben, mint egy-egy Sex Pistols vagy egy surf punk, pop-punk vagy pisikaki punk dal. A Public Image Ltd ugyanis nem a hagyományos pop-rock sémák vérprimitív verzióival operál, némi kis polgárpukkasztó, szarkasztikus ordenáré szöveggel megspékelve, hanem már maga a zenei szövet is a lehető legtávolabb áll a bevett popkliséktől. Vagy, mikor néha mégis, akkor viszont olyan szinten túltolt, disszonáns és idegesítő formában hangzik el, amit itthon például a szintén jelenlévő Pozsonyi Ádám „Bucó” zenekarai nyomtak anno.
De a PiL még ennél is jóval tovább ment, hiszen nem elég, hogy az életművük zeneileg sokkal izgalmasabb és egyben változatosabb az önmagukat punknak hívó zenekarokénál, de az évek során egyben olyan irányokat is vett, mely már csak szellemiségében tartható punknak. Vagyis csak a lényeg maradt meg, minden sallangot elhagytak. Így idén szerencsére nálunk is jobbára az elszállós, lebegős, merengős, átélős, a közönséggel, mint közösséggel egybeolvadós muzsikáik domináltak. A rengeteg elektronikával megbolondított zenei szövet, a meditatív monotonság vagy a népies dallamok becsempészése egészen új szintre emelte az amúgy igencsak magvas üzenetek közvetítését. Mely élőben ráadásul sokkal inkább üt, mint a felvételeken. Idehaza talán a Trottel Mono- és Stereodream korszakai állnak a legközelebb ehhez a transzszerű, elszállós, mégis kérlelhetetlen művészi szabadsághoz.
Mindehhez persze elengedhetetlen egy vérprofi zenekar. Akik nemcsak akarnak mások lenni, de vannak annyira képzettek és ismerik annyira a hangszereiket, hogy tudnak is. Mint a cirkuszi bohóc, amelyik minden artista közül a legügyesebb. Ennek megfelelően egy betonbiztos ritmusszekció uralta a színpadot. Egyenértékű produkciót nyújtva a főhőssel, de untermanként, alázatosan a háttérben maradva. Ez pedig most nem csak üres duma, mint az előre megírt, majd hajnalban kissé aktualizált instant koncertbeszámolók sablonmondatai. Ugyanis Mark Robert dobolása tényleg a legelejétől a legvégéig csodálatos volt, még akkor is, amikor a legegyszerűbb, monoton ritmust kellett hoznia. Scott Firth basszusgitáros, szintetizátoros szintén kiemelkedő produkciót nyújtott. Olyan alapot nyújtva, amire Johnny és Lu Edmonds multi-instrumentalista zseni gyakorlatilag tényleg bármit rá tudtak építeni.
A Damned egykori „lunatic” gitárosa persze most sem hazudtolta meg önmagát. Esze ágában sincs háromakkordos vébékás buta punkot játszani, inkább szabadon kalandozott hangszerek és stílusok között. Maximálisan vállalva és használva a rock- és a folkzenész mivoltát is. Így a különféle gitárok, szintik és elektronikus kütyük mellett gyakran láthattuk a rá jellemző elektromos sazt is pengetni /török népzenei hangszer/. Edmonds pedig tényleg nem volt rest a legkülönfélébb furcsa hangzásokat előcsalogatni különleges hangszerparkjából. Mindemellett kiváló előadó, fazonban is kellően őrült, így egymaga is simán el tudta volna vinni a hátán a bulit. Vagy amolyan társ-frontemberként is abszolút ütőképes volna. De tudta, hol a helye, így aránylag ritkán jött csak előre. Meghagyva a fényt és az abszolút főszerepet Lydonnak. Amúgy őket látva, még most is meglehetősen vicces volt belegondolni, hogy miközben Rotten anno „I Hate Pink Floyd” trikóban rohangált, épp Nick Mason volt a Music For Pleasure producere, egyben a Damned és a punk mozgalom egyik nagylelkű támogatója…
De aznap este ez ugyanúgy nem számított, mint a zenekar tagjainak egyéb előélete sem. Itt ugyanis egy olyan egységes képet mutattak és erős produkciót nyújtottak, miközben szinte minden szem mindvégig Johnny-ra szegeződött, hogy minden elhalványult. Még az elején be-bekiabált réges-rég elavult Sex Pistols szlogenek is nevetségesnek hatottak, majd idővel el is halkultak. Hiszen előttünk állt John Lydon, aki nemcsak élő legenda, de még inkább egy kiemelkedően intelligens, hiperérzékeny, és a jelen korra nézve is aktuális és fontos közlendőkkel rendelkező valódi művész. Igaz, hogy köpködött, meg folyamatosan fikázott, de egyrészt ez a színpadi előadás szerves részét képezte, másrészt a fika mennyiségéből ítélve, tényleg meg lehetett fázva. Persze még ezt is elpoénkodta, kár hogy nem mindenki értette a spanyolnáthás tréfát.
Szóval John még mindig ereje teljében van. Mi több, bizonyos vélemények szerint még jobb formában is, mint tizenöt-húsz éve volt. Az biztos, hogy olyan színpadérzéke, karizmája és kisugárzása van, amit nem lehet tanulni. Az is biztos, hogy olyan egyedi mimikával, gesztikulációval és testbeszéddel él, ráadásul gyakorlatilag minden pillanatban, ami univerzális kommunikációs képesség ismét egy kivételes adottság. Ezért aztán a színpadon nemcsak énekesként, hanem humoristaként, színészként, sőt, némaszínészként is kitűnő. Részint, mert az igencsak elmés és magvas mondanivalója mellett annyira erős a non-verbális kommunikációja, ami egy újabb szintet jelent a PiL művészetében. John ráadásul annyira spontán és annyira az adott pillanatnak szól minden megnyilvánulása, hogy még a filmfelvételek sem adják vissza Lydon valódi színpadi jelenlétét. Például az egyik, srégen mögöttem csápoló srácot többször is Jimmy Page-hez hasonlította. Elsősorban nyilván a haja miatt. De persze ezzel az archaikus példával azoknak is üzent, akik Sex Pistols pólókban révültek a múltba, és ünnepelték őt azért, amit már esze ágában sincs bemutatni. Másrészt, mivel Johnnak tényleg minden az arcára van írva, a Public Image életmű válogatott gyöngyszemeit még azok is könnyen tudták dekódolni, akik nem beszélnek angolul. Miként azok a PiL szüzek is, akik csak a főhős Pistols múltja miatt keveredtek a koncertre.
John Lydon pedig jött, látott és győzött. Aki gyakorlatilag már az első két szám alatt az ujja köré csavarta a közönséget, mely teltháznyi tömeg aztán minden egyes dalt hangos üdvrivalgással fogadott és vastapssal jutalmazott. Függetlenül attól, hogy az adott szerzeményt ki hallotta akkor először az életében és ki az, akinek az elmúlt évtizedekben már a zsigereibe égett.
Ebben a furcsa hangulatban pedig minden groteszkségével együtt is jó volt látni, hogy a Flowers Of Romance alatt egy elkötelezett rajongó rózsát hozott és be is dobta a színpadra. Lydon persze azonnal vette a lapot. Így előbb a seggéhez tartotta, azzal „szagolt bele”, vagy csak simán lefingotta, majd a gomblyukába tűzte a virágot. De Johnny mindvégig ilyen és ehhez hasonló spontán gegekkel fűszerezte az előadást. Melynek elemzése szétfeszítené ennek a beszámolónak a kereteit. Ezért mindenkit arra bátorítanék, hogy vegye a fáradtságot, keresse ki a koncerten elhangzott dalok szövegeit és ha máshogy nem, gépi fordítóval nézzen utána, mikről és miket üzent számunkra is Rothadt Jancsi! Gyanítom, a többségnek bőven lesz benne meglepetés. Mert a punk elsősorban csinált magad, valamint a világrendszer ellen való érdemi lázadás, nem pedig az építésre alkalmatlan, jobbításra képtelen semmirekellők semmin sem változtató kukarugdosása.
Viszont Rotten ismét volt annyira őszinte, egyenes, mint egy zsémbes öregúr, akinek már annyira elege van a világból, hogy egy cseppet sem rejti véka alá a dühét és megvetését. Mi több, már arra sem veszi a fáradtságot, hogy színészkedjen egyet az elkényelmesedett publikum kiszolgálása céljából. Dedikálni sem volt kedve, miként szelfizni vagy jópofizni se, hát őszintén letojta, ki mit várna el tőle vagy gondol róla. Inkább zsigeri őszinteséggel szólogatott ki- és be, a koncert előtt, alatt és után is. Például azért is, mert túl józannak és komótosnak látta a közönséget. Ugyanilyen egyenes igazság, egyben hatalmas trollkodás volt a koncertet megszakító úgynevezett „cigiszünet” is. Amit még annak ellenére is kevés előadó engedhetne meg magának, hogy gyakorlatilag csak az előre betervezett ráadás előtti erőltetett visszatapsolást vették kissé poénra. Erre így, ebben a formában, tényleg csak a legnagyobbak képesek.
Az előadás csúcspontját az egykor elrabolt brit lányról szóló minimalista Poptones, az édesanyja emlékére írt Death Disco – de sokan értik félre ezt is, még manapság is-, a századunk poklát meglehetős pontossággal ecsetelő Corporate, valamint a Keith Levene kapcsolati válságát megéneklő Flowers Of Romance négyese jelentette. Kevesen képesek ilyen mélységű őszinte üzenetekre. Meg persze már magára a szekértáborokon kívüli, önálló gondolkodásra is. Mindig üdítő ilyen formabontó, nagyszerű, bátor és őszinte dalokat ilyen végtelenül hiteles, önazonos és autentikus formában hallani. Ami így együttesen végeredményben egyszerre volt egyfajta IQ-, EQ- és műveltségi teszt. Kár, hogy sokakat annyira elvakítanak az önként vállalt szemellenzőik, illetve az önön mindentudásuk illúziója, hogy fel sem fogják, miket hagynak ki időről-időre.
A végére persze azért az egyszerűbb arcok is megkapták a maguk tufább punkját. A Public Image és a Rise alatt rendesen be is indult a lökdösődés, meg az első helyeket elfoglalni kívánó agresszív viselkedés, ütlegelés, rugdosás. Kábé ugyanúgy szét is ütötték, rúgták a hátam és a lábam, mint három éve ugyanott, a CPg-n, a szabadtéren. Persze nyilván azért szilárdan tartottam a második sort, csak masszívabban kapaszkodtam az egyik régi telefonomba, miközben két fej között próbáltam folytatni a bootleg rögzítését. Harmincöt éve, mikor az áldott emlékű Fekete Lyukban mondjuk Leukémia koncerten stage divingeltünk, sokkal nagyobb ütéseket is kaptam, az éppen felénk ugró-eső félrészeg komák cseppet sem veszélytelen elkapásáról nem is beszélve. Szóval korábban kell annak kelnie, aki azt hiszi, hogy némi kisebb-nagyobb ütés-rúgás terápiával el tud téríteni az első sorokból… A dolog másik része persze, hogy miféle punk buli azt, amin nincs némi pogó, ugrálás, lökdösődés? Na ugye…
A koncert után közmegegyezéssé vált, hogy ez most sokkal jobban sikerült, mint a 2010-es Sziget. Érdekesebb műsor, összehasonlíthatatlanul jobb hangminőség és jobb formában lévő frontember jellemezte ezt a májusi estét. Meg jó kétórás várakozás éjfélig, hátha megtörténik a csoda és Mr. Lydon hajlandó autogramot osztogatni. Persze nem volt. Amit néhány tahó meglehetősen rosszul fogadott. Pedig senki sem ígért dedikálást, miként egyetlen igénytelen alkesznek sem jár ilyesmi alanyi jogon. Akárhány Sex Pistols kazettát is másolt aprópénzért a haveroknak hetvennyolcban. Tudomásom szerint ez este a közönség soraiból kizárólag Jorgosz, azaz Georgios Tzortzoglou kapott dedikálást, egy saját készítésű Lydon festményre. Amit nyilván maximálisan meg is érdemelt. Viszont Edmonds és Firth készségesen aláírt mindent, fotózkodott mindenkivel, így aztán senkinek sem lehetett oka panaszra.
Remélhetőleg jönnek még hozzánk a srácok! Hiszen, mint a This Is Not The Last Tour címe is mutatja, terveik szerint nem ez volt az utolsó kör. Vagy mégis, amit egy újabb fricskával fejeltek meg. Folytassa, PiL!
