LP – Oyster / Polydor 1976
Ötven éve, 1976. május 17-én jelent meg a második Rainbow LP – a nap, amikor a Szivárvány lángba borította a világ rockszínterét. Aznap ugyanis a hard rock és heavy metal egy olyan alapműve került a boltok polcaira, mely mind a banda életében, mind az egyetemes rocktörténetben megkerülhetetlen mérföldkővé vált.
Első körben a Rainbow Rising-hoz vezető utat vesszük górcső alá, majd a legendás album elkészítésének, keveréseinek és kiadvány változatainak fontosabb stációit ismertetjük.
A Rainbow együttesről írni mindig egyenlő a darázsfészekbe nyúlással – főleg, ha őszinte az ember. Mégsem hunyhatunk szemet a folyamatos tagcseréket kiváltó, gigantikus egók romboló hatása felett. Hiszen bármekkora is a hype, és bármennyire szeretem őket magam is, messze nem tökéletes az életmű. Így aztán bár a Blackmore-imádók semmiféle kritikát nem tűrnek, messze nem vált minden felvétel arannyá, amin Ritchie hallható. Lásd például a Who Do We Think We Are vagy a The Battle Rages On lemezek erősen ingadozó, egyenlőtlen színvonalát. Vagy a Ritchie Blackmore’s Rainbow albumra hajigált, egymást inkább kioltó, mint erősítő színes dalcsokrot, stílus-kavalkádot.
Ugyanígy, bár ezért meg a Dio-fanatikusok szoktak elküldeni a fenébe, az is erős túlzás, hogy csak az első három stúdiólemez az igazi, a többi meg inkább már „futottak még” kategória. A helyzet ugyanis az, hogy mindegyik Rainbow albumon vannak gyengébb kompozíciók, sőt, itt-ott még töltelékdalok is akadnak. De még a legerősebb szerzeményeikkel is előfordul, hogy az adott albumon belül már inkább kilógnak, megakasztják az anyag dinamikáját, vagy épphogy elhalványítják a többi számot. Érdekes módon leginkább a Down To Earth hozza végig stabilan a minőséget, illetve a Stranger In Us All mutat leginkább egységes arculatot. Mindezt azért tartottam fontosnak már elöljáróban tisztázni, mert bár a Rainbow Rising évtizedek óta a kedvenc albumaim közé tartozik, mégsem vagyok hajlandó hunyorogva tekinteni rá, miként az elfogult önbecsapás sem kenyerem.
Történt pedig, hogy a bemutatkozó lemez után Ritchie Blackmore fogta magát és Ronnie James Dio énekes kivételével kirúgta a komplett zenekart. Máig többféle vélemény kering arról, hogy már eleve ezt tervezte, az Elf-legénységet csak ugródeszkának használta, vagy az elviselhetetlenül nagyra nőtt egója dolgozott ismét. A lényegen nem változtat. Még javában zajlott a Mark III Deep Purple búcsúturnéja, miközben a korai Rainbow felállás 1975 februárjában és márciusában felvette az első albumot. Majd mire a Ritchie Blackmore’s Rainbow augusztusban megjelent, már mind a Purple, mind a Rainbow új felállásban dolgozott tovább.
A Mark II Rainbow már a megalakulásakor is egyfajta szakmai szupergroupnak számított, azóta pedig mind az öten további aranybetűkkel írták be magukat a rock- és a metal-történelemkönyvekbe. Nem is érdemes erre bővebben kitérni, mert könyvnyi terjedelmet igényelne. Elég az hozzá, hogy Ronnie és Ritchie új társai, Jimmy Bain basszusgitáros, Cozy Powell dobos és Tony Carey multi-instrumentalista lettek, utóbbi ezúttal orgonistaként. Egy olyan zsenibrigád állt össze, ahol mindannyian egyaránt mesterei a hangszereiknek, miként szerzőként is kimagasló talentumokkal rendelkeznek. Sokan vannak, akik máig ezt tartják a Rainbow legjobb felállásának, de a más véleményen lévők szerint is ez volt az első klasszikus formáció.
Öt dudás egy csárdában határozottan sok. Főleg, ha eleve két olyan erős vezéregyéniség van a fedélzeten, mint Blackmore és Dio. Így hiába vettek részt a többiek is az új kompozíciók kialakításában, kidolgozásában, a második lemezre csak a két alapító kaphatott szerzői krediteket. Ez a szerzői lista – ismerve a teljes életművet – szinte biztos, hogy némi kiigazításra szorulna, főleg az előtte és utána készült Rainbow lemezek fényében. Különösen, hogy bevallottan hosszú jamelések történtek a próbák során, melyek több használható ötletet is adtak a Rising dalaihoz.
A sors furcsa fintora, hogy a Mark IV Purple legénység ugyanabban a Pirate Studiosban dolgozott az új anyagán, illetve készültek fel a turnéikra, mint a megújult Rainbow. Ezért aztán a menedzsmentnek gondos ütemezést és szigorú biztonsági intézkedéseket kellett bevezetnie, nehogy egy véletlen találkozás tovább szítsa a tüzet a haragosok között.
Mivel Blackmore nemcsak a rockzenéért lelkesedett, hanem a népzenéért, a középkori, illetve klasszikus komolyzenéért is, kaliforniai tartózkodása során megtanult csellózni. Méghozzá nem is akárki volt a tanára, hanem a legjobbak egyike, egy másik széles látókörű rockzenész: Hugh McDowell, az Electric Light Orchestra társalapítója. A csellózás pedig alapjaiban járult hozzá a kettes Rainbow világához, mert bár gitárral lett feljátszva, a riffek és témák egy része ugyanúgy csellón született, miként a hangszer megszólalása a végső hangzás kialakításhoz is nagyban hozzájárult. Nem véletlenül hívta később Carey ezt a felállást „hard rock progresszív blues” zenekarnak.
A felvételek előtt a Rainbow legénysége a München közelében található Fürstenfeldbruckba költözött, hogy egy csendes parasztházban fejezhesse be a komponálást. Összesen nyolc szerzemény született akkor: a Rising lemezre kerülő hatoson túl a Kill The King – amely később az On Stage élő albumon debütált –, valamint a Long Live Rock ‘n’ Roll, amelyet végül egy későbbi felállással rögzítettek a következő stúdióalbumra.
A lemezt végül 1976 februárjában játszották fel a müncheni Musicland stúdióban. A helyszín persze tudatos választás volt. Korábban ott készült a Stormbringer, a Ritchie Blackmore’s Rainbow, valamint a Made In Europe utómunkáinak is egy jelentős része. Sőt, még a Tommy Bolin fémjelezte Mark IV Deep Purple Come Taste The Band, az Ian Gillan Band Child In Time albuma, illetve kicsivel később David Coverdale White Snake szólólemeze is egyaránt ott került szalagra. Mindannyian elégedettek voltak. Így a Deep Purple családfa tagjai szinte egymásnak adták a kilincset Giorgio Moroder modern kütyükkel telipakolt varázsbirodalmában.
Blackmore, tőle szokatlan nagylelkűséggel, ezúttal szabad kezet adott az új tagoknak az intrók, a fillek és a szólók improvizálására. Ezt a gesztust nemcsak az új fiúk fogadták lelkesen, de minden zenebarát máig hálás lehet érte, hiszen szabályos vétek lett volna ilyen kaliberű muzsikusokat gúzsba kötni. Ráadásul a zseniális Tony Carey egy teljes zenekari sávot is felvett a Stargazer-hez, egy Vako Orchestron nevű billentyűs hangszert használva – melyhez később élő nagyzenekar, a Munich Philharmonic Orchestra huszonnyolc tagja is csatlakozott, Fritz Sonnleitner első hegedűs, koncertmester és Rainer Pietsch karmester, hangszerelő vezetésével.
A felvételek végeztével Martin Birch hangmérnök producer a Musiclandben keverte az albumot, mely a zenekar tagjai szerint igen jól sikerült mix lett, viszont a lemezkiadó fejesei nem voltak elégedettek vele. Így hát Blackmore és Dio részvételével készült egy második keverés is. Majd azt a New York Mix néven közismert verziót kapta meg a mastering mérnök. Gyakorlatilag azt használták az összes vinil kiadáshoz.
Majd elérkezett a tizedik évforduló, mikor a Rising először jelent meg CD-n. Ráadásul az előző kiadásoktól eltérő keveréssel. A Los Angeles Mix több helyen is visszaállította az eredeti müncheni keverést, miközben újabb változtatásokat is eszközölt, ami nemcsak a hangzást érintette, hanem a késleltetéseket is. De még ezzel sem ért véget a variálás, ugyanis az 1999-es remaszter CD-kiadások ismét a new yorki keverésből indultak ki.
Végül 2011-ben jelent meg egy kétlemezes Deluxe Remastered Edition, melynek első CD-jén mind a New York Mix, mind a Los Angeles Mix szerepel; míg a másodikon a Musicland- és a Pirate Sound stúdiókban készült felvételek is hallhatók. Szép és jó is lett, viszont mivel csak limitált kiadás volt, pillanatok alatt eltűnt a boltokból, így jelenleg ismét nem férhető hozzá a közel teljes Rising stúdiós repertoár.
További kavarodást okozott, hogy az album eredeti címe Rainbow Rising volt, a Stargazer szövegéből idézve. Miközben a zenekar Blackmore’s Rainbow-ra egyszerűsítette a korábbi elnevezést. Majd később még ezen is változtattak, ugyanis a kilencvenes évek végétől már csak a Rainbow együttes Rising albuma szerepel az újrakiadásokon. Így lehet hat dalt szinte végtelenszer eladni ugyanazoknak a fanatikusoknak…
Mindenesetre, aki vinilben utazik, továbbra is olyan LP-t keressen, melyen a nagy Oyster logó alatt Rainbow Rising cím és Blackmore’s Rainbow zenekarnév szerepel! Illetve 1970-es vagy ’80-as kezdetű évszám. Ugyanis nincs az a CD, vagy újranyomás, amely akárcsak érintőleg is megközelítené az eredeti angol, német, holland, japán és amerikai préselések színvonalát. Hiába színes, szagos, vastag, háromdés, négydés, sorszámozott az új gyártás – szimpla parasztvakítás, hangilag a fasorban sincsenek a régi vágómérnökök és a jól beállított hőskorszakbeli présgépek által létrehozott minőséghez képest.
Folytatjuk!
