LP – Oyster / Polydor 1976
Ötven éve, 1976. május 17-én jelent meg a második Rainbow LP – a nap, amikor a Szivárvány lángba borította a világ rockszínterét. Aznap ugyanis a hard rock és heavy metal egy olyan alapműve került a boltok polcaira, mely mind a banda életében, mind az egyetemes rocktörténetben megkerülhetetlen mérföldkővé vált.
A második menetben előbb az ikonikus borítót idézzük fel, majd az album dalait járjuk körül.
Ritchie Blackmore-nak világos elképzelése volt a borítófestményről. Ökölbe szorított kezet akart, mert a közönségük is szerette felemelni az öklét a koncerteken. A megbízást az a Ken Kelly kapta meg, aki a Kiss Destroyer című albumának borítóját készítette. Ikonikus kép lett, melyet azóta sokan, sokféleképpen használtak fel, illetve alkottak újra. Nyilván nem véletlen, hogy a Ritchie Blackmore’s Rainbow ezidáig utolsó, karrierösszegző, Memories In Rock II című koncertalbumán is Kelly festményének egy variációja szerepel, mint a Rainbow legjellemzőbb arculata.
Most pedig térjünk át arra a 33 és fél percre, amihez fogható hanganyagot a mai, agyon-autotune-ozott világunk már nem képes kitermelni magából. 1976. május 17-én ugyanis akkora pofont kapott a szórakoztatóiparrá züllesztett hangfelvételkiadás, hogy a fal adta a másikat. A morózus Ritchie bácsi nem bízta a véletlenre a dolgokat. A Blackmore, Dio, Powell, Bain, Carey felállású zenekar a hard rock valaha volt egyik legerősebb nehéztüzérségének bizonyult. Nincsenek balladák, nincsenek popdalok, de abban a bő félórában, amit a világra szabadítottak, szinte egy egész univerzum sűrűsödik össze.
Azt persze nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy nincs rajta egyetlen felesleges másodperc vagy üresjárat. Mert ugye, „Illések és pofonok”, sokféle érvényes megközelítés létezhet. Az viszont objektíven is nyugodtan felvállalható, hogy a két lemezoldal között hatalmas dramaturgiai és minőségbeli különbség van – mind a kompozíciók, mind a szövegek, mind a megszólalás terén. Bár ezért megint fogok kapni mindenféle tücsköt és bogarat, de a helyzet mégiscsak az, hogy nagyjából olyan a szituáció, mint a Pink Floyd Meddle korongja esetén, ahol az A-oldal vegyes minőségű szerzeményei a közelébe sem érnek a teljesen más ligába tartozó B-oldal tartalmának. Ott egy trackként szerepel az Echoes szvit – míg ez esetben két, egymással teljes zenei-szövegi szimbiózisban lévő epikus mű jelenti a csúcsot. De a lényegen nem változtat. A második oldal minden tekintetben köröket ver az elsőre – és ezt még azok is pontosan tudják mélyen legbelül, akik a leglelkesebben szoktak hülyézni az effajta megjegyzésekért.
Elsőként a Tarot Woman érkezik – mely kapásból úgy indul, hogy Tony Carey olyan szintetizátor-felvezetőt terít elénk, amitől még a szőr is feláll a hátunkon, aztán belép Blackmore azzal a fűrészelő, kíméletlen riffel, és tudod, hogy nincs menekvés. Sajnos a szöveg már nem ennyire erős. Dio egy férfi történetét meséli el, aki egy kártyajósnőnél kívánja kifürkészni a sorsát. Azonban elkeseredik, amikor a boszorkány azt mondja neki, hogy óvakodjon egy ragyogó arc mosolyától. Úgy tudni, hogy az albumot nyitó tarot témát kifejezetten Blackmore kérte az énekestől. Ami nemcsak kettejük közismert okkult érdeklődése miatt érdekes, hanem magának a tarot kártyának, illetve a Stargazer történetének a tükrében is. Az a torony a dalban ugyanis nemcsak kőből van, hanem közben maga a tarot kártya „torony” lapja is, a hirtelen, mindent elpusztító bukás szimbóluma. Állítólag Blackmore-ék konkrétan megidézték a démonokat a stúdióban, ami sok későbbi veszekedést, vitát és tagcserét is új megvilágításba helyez.
A Run With The Wolf és a Starstruck két igazán dögös, mocskos, ízig-vérig brit hard rock szám, Blackmore és Dio zseniális adok-kapok játékával. Előbbi az ősi vérfarkas-legendát dalolja el, míg a Starstruck egy megszállott rajongó csajról szól, egy Muriel nevű francia lányról, aki mindenhová követte a bandát, legfőképpen Blackmore-t. Mígnem végül a soron következő párizsi koncerten éppen úgy repültek a közönség közé Ritchie összetört gitárjának a darabjai, hogy az egyik épp Muriel szemei közé csapódott be, így a csaj összeesett. Talán ez a jelenet ihlette a Straight Between The Eyes album címét és félresikerült borítóját is.
A Do You Close Your Eyes egy nyers szerelmes dal, mely leginkább a testi vágyra fókuszál. A későbbi amerikai típusú glam rock és hair metal egyik ihletője, prototípusa – azt leszámítva, hogy a nóta azon kevés Blackmore-szerzemény és -felvétel közé tartozik, melyben nincs gitárszóló. Ez is a művészi nagyság és zenei alázat egyik jele. A srácok teljesen alávetették a tehetségüket a nóták valós igényeinek.
Mindez azonban csak szerény előjátéknak számít a folytatáshoz képest.
Ugyanis ami a B-oldalon történik, az az egyetemes rocktörténelem egyik origója. Stargazer, századjára is libabőr. Sajnos a dal elejét megkurtították, viszont szerencsére a Stargazer „elvetett” billentyűs intrójának egy részlete megtalálható a 2011-es Deluxe Edition második korongján, a Rough Mix-es blokkban.
Az albumváltozatok már egyből a dobbal nyitnak. Cozy Powell azzal a legendás, mennydörgő dobbevezetővel rendesen megadja az alaphangot, aztán a Müncheni Filharmonikusok zenészei úgy emelik fel a dalt a csillagok közé, hogy bele lehet szédülni. És ez még csak a kezdet. „I see a rainbow rising…” – énekli Dio, a csodás pacsirta, és simán elhiszed neki, hogy ott állsz a sivatagban a kőtorony lábánál, és nézed a varázslót. Ez nem sima éneklés, ez színház, maga a fémzene esszenciája.
Mikor pedig azt hinnéd, innen már nincs feljebb, az arcodba kapsz egy olyan ős-speed metal zakatolást A Light In The Black képében, hogy leszakad a fejed. Blackmore és Carey valami elképesztő, eszeveszett, neoklasszikus szólópárbajt nyom le, ami előtt Jens Johansson-tól kezdve Yngwie Malmsteen-ig az összes későbbi billentyűmágus és gitárhős fejet hajthat, és mondhat mély köszönetet. Ken Kelly zseniális, fantasy borítója – a vízből kinyúló, szivárványt szorító ököllel – tökéletesen leképezi azt a monumentális erőt, ami ezen a korongon lakozik.
A B-oldal tartalma amúgy önmagában is megér egy misét. Rántsuk hát le a leplet a varázslóról, és nézzük meg, mi lakik a Stargazer misztikus, sötét fantasy világa mögött! A Csillagjós és a rabszolgaság ősi mítoszát felidéző Stargazer és A Light In The Black párosa egy összefüggő történet, mely az ókorban játszódik.
Történt pedig, hogy egy megszállott, sötét varázsló, a címszereplő Csillagjós (Stargazer) ezernyi embert taszított rabszolgaságba, azzal a céllal, hogy építsenek egy gigantikus kőtornyot a semmi közepén. A megszállott varázsló meg van győződve róla, hogy ha a torony elég magas lesz, onnan felugorva képes lesz elrepülni a csillagok közé, hogy egyesüljön az égi istenekkel. Közben viszont tragédia követ tragédiát. A rabszolgák kilenc hosszú évig építik a tornyot a tűző napon, és sokan meghalnak közülük. Végül eljön a nagy nap: a varázsló felmászik a csúcsra, elrugaszkodik – de szimplán csak lezuhan, és szörnyethal.
A Csillagjós történetét azóta sokan támadták már sátánista és okkult hatásokat emlegetve. Bár Dio mindig is tagadta, hogy konkrétan a sátánizmussal vagy fekete mágiával foglalkozott volna, a nyilatkozatai alapján sokkal inkább a nagymamájától tanult olasz népi hiedelmeket és az általa olvasott klasszikus lovagregényeket gyúrta össze új történetekké. Viszont Blackmore-ról már akkor is köztudott volt, hogy mániákusan vonzódik a parapszichológiához, a kísértetházakhoz és Aleister Crowley zavaros tanaihoz. Ezért hát a toronyépítés motívuma egyszerre utalhat a bibliai Bábel tornyára, mint az emberi gőg szimbólumára, a tarot kártya „torony” (The Tower) lapjára, ami a hirtelen összeomlást, a hamis illúziók pusztulását jelenti, valamint a Dio-féle óolasz mítoszokra és Blackmore egyéb okkult olvasmányaira.
A Rainbow Rising B-oldalának valódi zsenialitása azonban leginkább abban rejlik, hogy a misztikum nem ér véget a Stargazer záróakkordjaival. A következő dal, a rohamtempójú A Light In The Black közvetlen folytatása a sztorinak. Miután a gonosz varázsló meghalt, a rabszolgák ott állnak a sivatagban. Nem tudják, hova menjenek, célvesztettekké váltak, a szemeiket vakítja a sötétség. De hirtelen megpillantanak egy fényt a feketeségben, a reményt. A misztikus elnyomásból átlépünk a megváltás és a szabadság korába. Persze ez a momentum sem nélkülözi a bibliai párhuzamot, hiszen Bábel tornyánál is szétszéledtek az emberek, szerte a földkerekségen, miután Isten megelégelte az istentelenséget és összezavarta a nyelveket. Onnantól kisebb csoportok, népek-nemzetek keltek útra, miután felszabadultak Nimród uralma alól. Más kérdés, hogy az emberi gyarlóság, az önzés, a nagyravágyás, a kapzsiság és az önimádat aztán betonbiztosan újra és újra kitermelte a maga korának zsarnokait. Ezért is aktuális még mindig, talán még jobban, mint valaha, Dio dalszövege.
Szintén döbbenetes a hasonlóság a Húsvét-szigetek mitikus kőfejeivel. Azok is hasonló céllal készülhettek egy nem kevésbé hibbant akarnok vagy uralkodóház alatt. Az 1994-es Rapa Nui – A világ közepe című történelmi dráma ugyanis nagyon hasonló képet mutat, mint Dio verse. Anno a moaik építése idején is hasonló cél lebegett a vezetés előtt: a minél hatalmasabb kőfejekkel elnyerni az istenek kegyét, majd elutazni a „fehér hajón”, azaz a partoknál néha feltűnő jéghegyek valamelyikén. A hajszolt, őrült építkezés azonban az élelemtermelés rovására ment, ráadásul elpusztította a fákat. Így aztán az éhezés és belharcok elől sokan elmenekültek. Megdöbbentő módon az onnét 1500 kilométerre lévő Pitcairn-szigetek lakosságának genetikai állománya a Húsvét-szigeten élőktől való származásra utal.
Akkor amikor Ronnie papírra vetette a Stargazer és A Light In The Black szövegét, nemcsak egy sima tündérmeséről volt szó, hanem egy olyan sötét, pszichotikus utazásról, amitől a mai napig feláll a hátunkon szőr. Már az alapsztori eleve akkora dráma, hogy kis túlzással még Shakespeare is sírva kérné a receptet. Mert ha beleképzeljük magunkat a helyzetükbe – hogy ott a sivatagban, nap mint nap a tűző napon cipeljük kilenc hosszú évig a bitang nagy kőtömböket egy eleve elmebajos cél érdekében –, máris átérezzük a tragédiát.
De te mész, csinálod, hulla fáradtan, a fogaid között csikorog a homok, közben hullanak melletted az emberek. Közben csak azt kérdezgeted magadtól: „Hol van már az a nyomorult csillag? Messze van még?”Aztán eljön a nagy nap, a torony kész. Az a szerencsétlen bolond felbaktat a csúcsra, a rabszolgák meg lent állnak a porban, tátott szájjal, és azt hiszik, most jön a csoda. A varázsló elrugaszkodik… és úgy esik le, mint a záptojás. Szörnyethal a kövön, a vére szétfolyik a sivatagban. A rabszolgák meg ott állnak leforrázva: „Te jó ég, kilenc évig egy komplett idiótának melóztunk?!” Majd a hit illúziója egy másodperc alatt omlik össze. Dio ezt olyan torokból szakadó, drámai pátosszal énekli meg, hogy beleborsódzik a hátunk.
A záródal viszont továbbviszi a sztorit. Egyszerre művészi zsenialitás és profi dramaturgia, hogy nem hagynak ott a sivatagban megdögleni! Amikor a Stargazer végén elnémul a szimfonikus zenekar, és azt hiszed, vége a világnak – Cozy Powell ráüt a dobra, és elindul A Light In The Black. Ott áll a sok szerencsétlen rabszolga, a gazdájuk halott, azt se tudják, merre van az előre. Ne feledjük, csillagot bámultak, szinte vaksötétben! És akkor megpillantják a fényt. Nem a varázsló hamis csillagát, hanem a szabadságba és egyben hazavezető utat! Nem véletlen a rohamtempó, a száguldás, miközben Ritchie és Tony olyan eszeveszett szólópárbajt nyom le, hogy szinte lángra lobban a gitárnyak. Ennek fényében pedig már a Tarot Woman jóslata is új értelmet nyerhet, ha nagyon akarjuk.
A Rainbow Rising azóta is alapvetésnek számít: egy hivatkozási pont, mely egyszerre volt bölcsője a speed- a power- és a neoklasszikus metal műfajoknak. Kötelező darab, amit a történelmi jelentősége okán még annak is muszáj ismernie, aki nem szereti a heavy metalt és a hard rockot – hát még a rockvilág ínyenceinek. I’m coming home!
