- Metallica első napi koncert, 2026. június 11. Puskás Stadion
Két énem viaskodik, midőn a nyolcvanas évekbeli tinédzserkori rajongásom zenekarát nézem a címben jelzett koncerten: a szentimentális, boldog rajongó negyven évvel ezelőttről és az üzleti világot és annak működési modelljeit, szakmámból adódóan jól ismerő felnőtt.
A jólesően naiv rajongó emlékszik, ahogy az első Kill ’em All kazetta felvételeit az avasi lakótelep beton focipályája mellett hallgattuk hordozható magnóról és csodálkoztunk 1983-ban, hogy az addig csúcstartó Accept Fast as a Sharkjánál is van keményebb zene. Nem volt nehéz dolga Bányai Lajosnak a Korona lemezboltban rádumálni a kazettás felvételekre az állandóan ott ácsingózó tizenéveseket, le nem rohadó barna bőrdzsekijének könyökét ütögetve, hogy ti. „Ezt hallgasd, ez betonkemény!” Nos, a Metallica tényleg az volt. És az is maradt.
További ragaszkodást váltott ki a zenekar élettörténete, ami az egyre növekvő sikerek mellett nagy tragédiát is tartalmazott, midőn autóbalesetben elvesztették zenei főnöküket, a bőgős Cliff Burtont. Mint utólag megtudtuk, ezt hosszú éveken át nem tudták feldolgozni, miközben a zenéjük egyre népszerűbb lett és világossá vált, hogy így is talpon maradnak. (Érdekes és szintén nagyon becsülendő, hogy a kortárs Def Leppard ugyanez időtájt állt fel hasonló sokkból és készítette el élete legsikeresebb lemezét, miután dobosa, szintén autóbalesetben, elveszítette egyik karját. Majd valahogy azt is feldolgozták, hogy alapító gitárosuk halálba issza magát sikereik csúcsán. Kemény emberek, kemény idők.)
Így a koncertre készülve az érzelmes, visszaemlékező-én várja a főleg régi sikereket, hogy beugorjanak négy évtizedes emlékek, mely lemezeket kikkel, milyen kazettáról (Ride the Lightning-Congress 60, Master Maxell UR 60) hallgattuk először. És, hogy mi mindenen mentek át a Metallica tagjai is- James Hetfield főleg-, hogy majd most is itt álljanak tízezrek előtt, ahol a megkérdőjelezhetetlen rajongás és szeretet védőhálójával veszik körül őket bárhol járjanak is a világon. Mert a Metallica a több küzdelmes évtized és rajongók iránti lojalitás után már nem kell, hogy megvívja a csatáját a közönség megnyeréséért. A másik, racionális, üzleti énem ezzel szemben nagyon is látja működni a tudatos, profit alapú üzleti modellt. A szolgáltatás menedzsmentből jól ismert „tömeges testreszabás” logikáját, amit már a múltkori budapesti koncertjükön is tökélyre fejlesztettek. Az alapelemek:
- a tematizálás (One Metallica One Family- család, mint gondolkodási és érzelmi keret),
- a merchandising (T-shirt business maxra tolva),
- a vegyes fogyasztás (az új zene, a hanghordozó album rég nem profittermelő termék, az azt körülvevő elemekből a koncertezés lett az un. magszolgáltatás)
- és a legnehezebben előállítható un. érzelmi munka, a teljes koncertnyi lelkesedés, ami a legtöbb energiát és elköteleződést igényli és a Metallica tagjainak abszolút erőssége.
A sok-sok apró részlet és odafigyelés az aznapi és helyi közönségre, amit a San Francisco-i srácok a világon talán legtudatosabban és legjobban gyakorolnak. Az élmény alapú világban igényeljük, hogy noha tudjuk hány száz koncertet adnak egy évben a kedvenceink, az aznap esti mégis szóljon csak hozzánk, legyen különleges! Ezt nagyon profin tudják a Metallica-s fiúk és a teljes stábjuk! Pláne, hogy idén Budapesten óriási húzásként (és többlet energiával, szervezéssel) két koncertet hirdettek meg más setlist-el és más előzenekar csomaggal.
No és az apróságok ránk szabva, amiben ezúttal sem volt hiány: a kivetítőn látható régi budapesti koncertjegyek, a budapesti koncertre készült turnépengetők magyar trikolórban, ismét egy magyar rock dal feldolgozás (ezúttal Pokolgép – Totális metál, ami kisebbet szólt, mint anno a Tankcsapda, de Robert Trujillo jobban tudta a pár sort intonálni, bár ugyanúgy nem értettük… A forgó körszínpad elrendezés, hogy mind a négy irányból mindenki egyformán kapjon láthatást, sok-sok pacsi és odatérdelés a VIP belső körben lévőkhöz stb., stb. Ja, és a koncert vége után hosszú-hosszú perceken át kinn maradtak a színpadon, hogy kiszórjanak sok száz relikviát és hogy amennyire lehet, rámosolyogjanak mindenkire, aki miattuk jött. És mindezt évtizedek óta, sok százszor ugyanazzal a lelkesedéssel produkálják. Tessék utánuk csinálni!
Ezen két, látszólag egymással harcoló megélési lehetőséggel érkeztem a Puskás Stadionba. A svéd Avatar nagy lelkesedéssel próbálta birtokba venni a hatalmas színpadot a késő délutáni napsütésben. Mint utólag kiderült, nagy megtiszteltetésként élték meg, hogy itt lehetnek zenészként és rajongóként egyaránt. A szuggesztív énekes előadása és a már-már dallamos refrének mentén bele lehetett látni, hogy jó koncerteket adhatnak kisebb helyeken saját közönség előtt (pld. Barba Negra december 5.). A sok-sok wah-wah gitár téma segített a hetvenes évek felé visszamerengeni, dobosuk viszont mind játékstílusban, mind fizimiskájával a modern kort idézte. A színpad sok értelemben nagy volt még nekik, a körszínpad adottságaiból kifolyólag bolyongtak is rendesen a zenészek (a dobos kivételével persze! Ekkora területen nehezebben látszott az összehangolt csapatmunka is. Hol vannak már a metal színház Judas Priest, Scorpions és Iron Maiden által tökélyre fejlesztett híres színpadi gitáros(ok) – énekes koreográfiái?!
Nagy meglepetésemre, a fellépésük után egy órával az összes Avatar zenész felbukkant pár sorral előttem helyet foglalni, vélhetően rokonaik és barátaik társaságában, ami sokakból elemi szelfi igényt váltott ki…
A Pantera azért más súlycsoport, és mire a színpadra érkeztek, már sokkal többen is voltak a nézőtéren. Olyan nagy felhajtást nem csináltak, a teatralitás nem áll hozzájuk közel. Pláne, hogy Phil ’Mr. Állkapocs’ Anselmo énekes, csak amúgy meztélláb és rövid pendelyben jött-ment a színpadon. A groove bajnokainak koncertjét végig belengte a két elvesztett Abbott testvér iráni visszaemlékezés és az új tagok alázata a legendák öröksége iránt. Charlie Benante egyenesen százlábúaknak való három lábdobbal próbálta, sikeresen, volt barátja témáit felidézni. No és Zakk Wylde! Tavaly még Birminghamben játszott Ozzy búcsúkoncertjén, de néhány éve ugyanilyen hitelességgel pengeti a színpadon elhunyt Dimebag Darell témáit. Mint egy hegyiember a 19. század amerikai vadvidékéről. Az ő mellényén és gitárján is folyamatosan megjelentek az előd iránti tisztelgés nyomai. A Pantera láthatóan könnyen nyerte meg, a különösen a második félidő műsorára bevaduló közönséget. A nyers, törzsi ritmusok és csontig hatoló riffek sokak ízületeit melegítették be megfelelően a Metallica-ra.
Előzetesen tudatosan nem néztem meg („Végig tudtam, hogy nem nézem…” – Besenyő Setlistet Tudatosan Nemnéző István) a Metallica turné korábbi helyszíneinek setlistjeit, hadd lepjenek meg a fiúk, különösen az ígért budapesti különlegességek okán. Jól tettem! A Creeping Death kezdés rögtön elfelejtetett velem minden, az előzetesben vázolt üzleti szempontot. Jó volt nézni, ahogy körülöttem vérmérséklettől függően headbangelnek vagy őrjöngve vitustáncot járnak nagyon eltérő élménytartományból érkezett fiatalok és sokkal kevésbé fiatalok. Feltűnő volt a sok apa-fia és apa-lánya vagy teljes családi csoportok együttes rajongása. Tudtuk, hogy nem best of koncetre jövünk, így még izgalmasabb volt, mi mindent szednek elő a sok évtizednyi termésből a rutinos profik. Azzal természetesen ők is tisztában vannak, hogy az első öt lemezről bármelyik nóta extatikus állapotba hozza a rajongókat, úgyhogy nagy hibalehetőség nincsen.
Noha a banda négy tagból áll, az évtizedek alatt jól kialakult szerepekkel, amit szigorúan be is tartanak (mint oly sok ilyen idős együttes) az nyilvánvaló volt az első percektől, hogy a Metallica hatás eredője leginkább James Hetfield, ennek minden nehézségével és szépségével. Ő énekel, ír zenéket és szövegeket és mellesleg a világ egyik legjobb ritmusgitárosa. Tenyeréből evett a közönség az első másodperctől. Minden apró rezdülésére, gesztusára tízezrek reagáltak. Az egész eddigi, sok nehézséggel terhelt életpályájával vívta ki jelen előadói és emberi hitelességének ezt a szintjét. Bono-hoz és Bruce Springsteenhez hasonlóan, a színpadon elmondott egyszerű, gyakorta közhelyesnek tűnő mondatai, tőle máshogy hangzanak. Ott és akkor, abban az állapotban jól esnek, természetesnek tűnnek. Tudjuk persze, hogy az ilyen intenzitású színpadi jelenlétnek és hatásnak ára is van, ezt Hetfieldnél is ismerjük. Nagyon becsülendő és szerethető ez az emberi erő, ami megengedi a gyengeséget is, sőt még hitelesebbé teszi.
A koncertbe már a Metallica-nál is régen beépültek a zenészek frissülését szolgáló rövid dramaturgiai szünetek, hiszen ők is hatvan felett járnak, viszont a dalaik nem hajlandók velük együtt öregedni…
A végig magas hőfokú, csütörtöki koncert záró negyedére imígyen rápihentek az urak. Majd jött az igazi meglepi a Masters instrumentális lebegő csodája, az Orion! A Nothing Else Matters össznépi elérzékenyülése (különös áhítat egy hatvanezres stadionban a sok tízezer világító mobiltelefonnal) után beütött a záró Sad But True-Battery-Fuel-Seek and Destroy-Master of Puppets ötösfogat, ami bárhol a világon headbangerek tízezreit küldené extatikus őrületbe. Itt sem történt ez másként.
Egy pillanatra bevillant még az üzleti megközelítés, hogy ti. a mai zenei világban minden tét a koncertek zenei minőségére és látványvilágára összpontosul, ami indokolhatja a jegyárakat. Az abszolút cél az „Élmény”, ami, a már említett sok tényezőből áll össze. Lehet azonban bármilyen tudatos előadó valaki, ha nincs meg az az évtizedek alatt kialakult kapcsolata a rajongókkal és az alázat, ami szükséges minden koncerthez, mint szertartáshoz, akkor hiába a legjobb üzleti tanácsadó is.
Mindezekben a Metallica hosszú évek óta verhetetlen, nem véletlenül a világ egyik legsikeresebb stadion-ligás koncert zenekara. Így aztán nem meglepő, hogy minden előzetes racionális gógyizás ellenére, a nyitó Creeping Death fejszaggató riffjétől a záró Master of Puppets harci közönség himnuszáig, a nyolcvanas évek elejének avas-déli focipályás tinédzsere győzedelmeskedett Dr. Jekyll és Mr. Hyde belső küzdelmében…
Setlist-ek
Avatar
Setlist – Puskás aréna Budapest
Pantera
Setlist – Puskás aréna Budapest
Metallica
Setlist – Puskás aréna Budapest
Fotók: Dávid Zsolt
