Hímer Bertalan – vagy ahogy mindenki ismeri, Paya – neve évtizedek óta egyet jelent a miskolci és az országos rockélettel. Olyan figura, akit nem lehet egyetlen szerepbe szorítani: egyszerre újságíró, főszerkesztő, gitáros, szervező, rádiós hang, háttérember és frontvonalbeli motor. A Rockinform meghatározó alakja, számtalan rendezvény mozgatórugója, és olyan ember, akinek történetei nélkül egyszerűen nem lehet teljes képet kapni a hazai rockszíntérről.
Paya nem csak jelen volt, hanem alakította is azt a közeget, amelyben felnőttünk, zenéltünk, buliztunk, vagy épp először éreztük magunkat otthon egy koncerten. Minden korszaknak megvan a maga ikonikus figurája – Miskolcon és jóval azon túl ez a szerep sokak szerint az övé. És bár a lista hosszú lenne, mennyi mindent csinált már, egy dolog biztos: ahol zene van, ott valahol Paya is feltűnik. Most pedig végre nem csak a háttérből halljuk a hangját, hanem részletesen mesél arról, hogyan lett azzá, akit ma mindenki ismer.
Rockbook: Mikor érezted először, hogy a rockzene nemcsak rajongás, hanem életpálya lesz számodra, és hogyan formálta a zenei ízlésedet az a korszak, amelyben felnőttél?
Paya: Nagyon tudatos nem volt ez nálam. A zene mindig vonzott, már általános sulis koromtól – mint a legtöbbeket abban a korszakban. Mondjuk egyre mélyebbre ástam, egyre többféle stílussal ismerkedtem meg, a hard rocktól indulva jutottam a progresszív zenékig és a jazzig. Középsuliban már minden létező kiadványt olvastam, ami zenei témában megjelent akkoriban. Egy zeneileg nagyon meghatározó korszakban nőttem fel, az Edda akkoriban futott be Miskolcról – amit közelről láthattam, hiszen a próbatermük szemben volt a mi háztömbünkkel. Jártam is át hozzájuk. Itt, a közreműködésemmel 2024 júliusában emléktáblát is avattunk – Poptörténeti Emlékpont lett a hely. Ez már a negyedik Miskolcon – mindegyiket én „jártam ki”. Vidéki városok közül nálunk van a legtöbb!
Rockbook: Mi volt az első írásod, amire ma is emlékszel, és hogyan indult ebből az újságírás, majd a Rockinform?
Paya: 1989-ben jelent meg az első írásom egy East koncertről a Déli Hírlap nevű helyi lapban (Miskolc). Ezen felbuzdulva – rövid időn belül- több helyre is kezdtem dolgozni – helyi lapoknak-, közben egy újságíró iskolát is elvégeztem, ahol sokrétű oktatást kaptunk neves szakemberektől. Ott volt rádiós újságírás is, ami később jól jött, mikor rádióban is dolgoztam pár évig szerkesztő-műsorvezetőként. Illetve ez a tudás az újságalapításnál, működtetésnél is jól jött.
Mondhatni, hogy véletlenül keveredtem erre a pályára – bár az íráskészségemet már korábban is dicsérték-, egy barátom dolgozott annál az újságnál, ahol az emlegetett első cikkem megjelent és kapacitált – a felkészültségemet ismerve-, hogy írjak zenei témában. Gyakorlatilag mindenütt elsőre fogadták az anyagaimat, bármelyik újságnál jelentkeztem. Ezek mondjuk főállás melletti tevékenységek voltak, de már az első cikktől honoráriumért dolgoztam.
A Rockinform az 1992 júliusában indult el, egy aránylag már szabad közegben – gyakorlatilag akkor már bárki lehetett lapkiadó a szükséges engedélyekkel. Első körben azokat a kiadókat kerestem meg az ötletemmel, akiknek korábban már írtam az újságjukba. Sajnos ez a terület idegen volt nekik, így nem is merték vállalni a kiadást, bár mindegyik szimpatizált az ötlettel és bíztatott. Úgy alakult, hogy a Hooligans előd, a szerencsi Ramses formáció menedzsere látott ebben az ötletben fantáziát és elkezdte intézni az „újrakezdési kölcsönt”, amiből elindult a lap. Mondjuk, jóval bonyolultabb volt ez akkor, de nem akarok felesleges részletekbe belemenni. Majd az emlékirataimban. Haha!
Rockbook: Milyen volt a Rockinformot kezdetben felépíteni, mi volt benne a legnagyobb kihívás, és szerinted mi volt a lap valódi erőssége?
Paya: Iszonyatosan sok melóval járt vidékről egy országos lapot csinálni. Eleinte bőven voltak anyagi – finanszírozási- problémák is, az akkori kiadónk több ígérete nem tudott megvalósulni, így volt pár „kanyar” – rögtön az elején.
Végül – körülbelül egy év működés után- a saját kezembe vettem a lapkiadást is, mivel én voltam a bejegyzett lapalapító/főszerkesztő, ez simán kivitelezhető volt. Sokáig dolgoztam úgy, hogy egyedül voltam a marketinges, főszerkesztő, újságíró, hirdetésszervező az irodában – logikusan kényszerből, mert nem volt pénzügyi keret ezekre a munkákra. Aztán ezzel a lépésemmel már gyakorlatilag a menedzseri státuszt is magamra húztam, onnantól a pénzügyekkel is én foglalkoztam. Egy kollégám faterja, meg anyukám adott kölcsön, hogy tudjam vinni saját erőből a lapot.
Az újságíró csapat összeállítása is fokozatosan zajlott, volt, aki bevált, volt, aki nem. A mai korban elképzelhetetlennek tűnik, de még számítógép sem volt a szerkesztőségben az induláskor! Levélben küldték a cikkeket a kollégák, meg papíron hozták be a szerkesztőségbe.
Én úgy érzem, a 90-es évek végére sikerült egy olyan gárdát összeraknom, akikkel már gyakorlatilag minden zenei területnek megvolt a szakértője.
Az erősségünk szerintem az volt, hogy elég széles zenei palettáról dolgoztunk, nem csak rock, metal, de alter, blues, jazz is belefért a lapba – és mindezek fúziói. Gyakorlatilag a rock klasszikusaitól az újabb, népszerű – de néha még nem népszerű- formációkig mindennel foglalkoztunk. Fontos volt nálunk a tehetségek támogatása. Rengeteg hazai csapatra mi hívtuk fel a figyelmet a cikkeinken keresztül.
Rockbook: Miért döntöttetek úgy, hogy a rock és metal mellett más műfajok is helyet kapjanak a lapban, és mit tartasz fontosabbnak egy zenei anyagnál: a nagy nevet, a jó sztorit vagy a hiteles szakmai kontextust?
Paya: Részben a sokszínű zenei érdeklődésem is hatással volt az újság arculatára alapból, másrészt az érkező újságírók szakterülete ezt még tovább bővítette. Mikor lett emberünk – Simkó Péter-, bekerültek death, doom és mindenféle extrém metalos anyagok/zenekarok is az újságba, a grunge is akkoriban volt már erősen jelen a világpiacon – mikor mi elindultunk-, így azzal is foglalkoztunk. Bluesra is volt emberünk, egy igazi szaktekintély – Nemes Nagy Péter-, így elég széles lett a paletta. Arra is figyeltünk, hogy a fiatal, feltörekvő csapatokat is helyzetbe hozzuk – magyarokat és külföldieket egyaránt. Erre logikusan a fiatalabb kollégák voltak ráállítva. Először Bánfalvi Ákos, később ByeAlex, aki akkoriban nálunk dolgozott és a fiatalabb generációt képviselte. Hozzá kell tenni, akkor még ilyen durvább metalos zenei törekvései voltak, nem a most ismert zenei vonalán gondolkodott az alkotásban.
A nagy nevekre mindenképpen figyelmet kell fordítani a megjelenéseknél – az hozza az olvasókat leginkább. De volt olyan, aki kifejezetten azért olvasott minket, mert sokféle zenével ismerkedhetett meg általunk, meg mi „visszaástunk az ősközösségig”, hogy a klasszikusokat bemutassuk a frissebb generációknak. A hiteles szakmai kontextus természetesen alap! Az újság megszűnése után is sokszor találkoztam emberekkel, vagy akár egy-egy Facebook poszt alatt, akik kedvenc lapjuknak, és igazodási pontnak tartották a Rockinformot. Az újságíróink nagyobb része zenélt is. A jó sztorik meg olvasmányossá tudják tenni a cikket.
Nagyon átalakult a zenei újságírás mára. Mi még most is – a webes újraindulástól- lavírozunk a kornak leginkább megfelelő, rövid, lényegre törő anyagok és a nagyon részletes, hosszabb terjedelmű cikkek között. Nálunk mindkét verzió olvasói megtalálhatják a kedvükre valót.
Az indulás óta „vízióm” volt, hogy nekünk nem a zenei trendeket kell követnünk, valamiféle irányt kell mutatnunk, fel kell hívnunk a figyelmet az értékekre – legyen az egy 60-as évekbeli klasszikus lemez/zenekar, esetleg egy most feltűnt, de értékes produkció.
Rockbook: Miben más ma zenei újságírónak lenni, mint a Rockinform aranykorában, és volt-e olyan időszak, amikor úgy érezted, a zenei sajtó nem tud lépést tartani a változó zeneiparral?
Paya: Mi a nagy változásba „buktunk bele”, ami a 2000-es évek elején már érezhető volt. Mikor már a hanghordozók másolása beindult, egyértelmű volt a zenei piac drasztikus átalakulása – főleg a hanghordozók értékesítésénél. Aztán jöttek az okos eszközök, online elérhető zenék garmada, ezzel megint egy nagy fordulat jött el. Sokkal rövidebb időn belül lehet felépíteni ma egy zenei karriert, viszont a legtöbb esetben jóval rövidebb ideig is tart. Szerencsére azt látom, hogy a mai fiatalok igénylik a hangszeres zenét, szeretnek koncertekre járni – még ha nem is azt a zenét hallgatják, amit az én korosztályom. Ez a világ rendje. De az a fontos, hogy igényük van erre! A mai ember gyorsan akar lényegi információkhoz jutni. Persze, ha ebből sikerül felcsigázni az érdeklődését, akár több időt is áldozhat egy olyan témára, ami részletesebben is érdekli. Információ dömpingben élünk, nem látszik még pontosan, ez hová vezethet. Plusz itt az artificial intelligence (AI)! Ennek a kifutását még nem látjuk, hogy milyen hatással lesz a zenékre és az újságírásra. Bár jelek már vannak.
Rockbook: A lap megszűnését utólag hogyan látod, és mit jelentett neked, amikor a Rockinform újraindult online?
Paya: Fentebb emlegettem, hogy mi vezetett a nyomtatott Rockinform végéhez. Bár, tegyük hozzá, ott még volt négy év „mentés”! Mivel Cselőtei Lacinak eladtam a nevet és a kiadói jogokat, tudtunk tovább működni – a szerkesztőség maradt a régi felállásban, csak más lett a kiadónk. Aztán két év után volt egy másik váltás, a debreceni RNR Média vette át Cselőtől a kiadást. Velük is közel két évig ment az együttműködés. 2011 januárjában lett vége annak a verziónak, amihez nekem még közöm volt.
Én utána már „eltemettem” magamban a dolgot. Közel tíz évvel a megszűnésünk után hívott az egyik barátom – Székely Szabolcs, a jelenlegi kiadónk -, aki anno megígérte, hogy ha ő anyagilag olyan szinten fog állni, akkor újraindítja a lapot. Elsőre nem is akartam belekezdeni újra, hisz a nyomtatott verziónak már nincs realitása – a nyomdaköltség miatt-, az online verzióban meg nincs pénz. Csak hozzáteszem, hogy zenei lapok közül mi indítottunk weboldalt elsőként – látva a változásokat-, még 2000-ben! Meg azért egy ekkora kihagyás után gyakorlatilag újra kellett építeni majdnem mindent. Stábot, kapcsolatokat… Mondjuk szerencsére sokaknál csengett még jól a Rockinform név! De azt is látni kellett, hogy egy elég nagy „tengerbe csöppentünk” vissza, hiszen, míg mi csendben voltunk, regiment webes zenei oldal indult el.
Rockbook: Melyik interjú vagy beszélgetés maradt meg benned a legerősebben, és volt-e olyan zenész, akit nehéz volt megszólaltatni, illetve olyan, aki azonnal megnyílt?
Paya: Malmsteent egyszer valami nyűgösebb időszakában sikerült elkapnunk telefonon. Perényi Deni kollégám csinálta az interjút kihangosított telefonnál. Hallva a: Yes, no, Yes, I feel that way… kifejezéseket az első pár kérdésre, gyorsan gyártani kezdtem a plusz kérdéseket és toltam Deni orra alá, hogy hátha kikerekedik az interjú.
Aztán volt olyan peches esetünk Derek Sherinian esetében, hogy közvetlenül az interjú után próbáltuk visszahallgatni a diktafonról az anyagot és kiderült, hogy semmi nem került rögzítésre. Szintén Denivel ügyködtünk ezen az ügyön is, így gyorsan elkezdtük leírni, hogy melyikünk mire emlékszik az egészből.
Nekem a legemlékezetesebb a Steve Vai személyes interjú volt, mikor aláírta a gitáromat is 1999-ben. Hosszan lehetne sorolni a sztorikat, rengeteg volt…
Rockbook: Mitől lesz egy interjú élő és emlékezetes, nem csak korrekt?
Paya: Nehéz kérdés. Én szeretem a spontán dolgokat. Lukács Lacit egyszer úgy hívtam föl telefonon, adóbevallás idején, hogy az adóhivataltól keresem, nem érkezett még meg a bevallása. Laci megrémült, mert mint utólag elárulta, valóban nem adta még be az azévit. Ez amúgy Hobóra vezethető vissza, mert ő meg egyszer engem keresett a szerkesztőségben vonalason és Vadászi Laci kolléga vette föl, Hobo mondja neki, hogy: Medve dandártábornok vagyok a Belügyminisztériumból. Laca adta tovább nekem a kagylót és mondta, hogy ki keres. Mondjuk én az első mondatánál megismertem Hobo hangját. Jót nevettünk!
Rádiós korszakomból persze voltak extrémebb esetek is, egyszer a rádiós főnököt egy ismerőse kérte meg, hogy valami EU-s pályázat miatt kell neki sajtómegjelenés. Pont indultam be a rádióba, mikor hívtak, hogy ma ez is beesett, fontos. Kérdeztem, hogy: témakör? Válasz: kistérség szennyvíz hálózatának fejlesztése, EU-s pályázatból… Bementem, a polgármesterrel egy félórás interjúban letoltam a kötelezőt. Ezek nagyon jó emlékek, a mai napig vigyorgok a történeteken. De városi rendezvényen – beugróként – interjúztam a főszakáccsal, aki a város bazi nagy méretű kocsonyáját megalkotta. Szerettem az extrém helyzeteket, főleg az élő műsorban, szerintem a spontaneitás, a szokatlan megfogja a hallgatókat. Egyszer Zalatnay Cini telefon interjúja (rádió) közben beállított hozzá a postás. Mondtam neki, adja át a kagylót a pasinak – félig poénból. Szóval a postással is beszéltem 2-3 percet adásban. Még olyan is előfordult, hogy a rádióval szemben lévő épületben működött egy fogászat és valamiért egyszer nyitott ablaknál „akcióztak” az egyik páciensen. Nekem nem kellett több, két zene között leközvetítettem a fogorvosi beavatkozást az ablakunkból…
Rockbook: A gitározás mennyiben segített abban, hogy jobban megértsd a zenészeket? Újságíróként és gitárosként másképp hallod-e ugyanazt a dalt?
Paya: Segített, pláne, mikor az ikonjaiddal készítesz interjút! Ők is érzik, hogy bele tudsz kérdezni szakmai, technikai dolgokba is, mert valami közöd van hozzá és ez rögtön bizalmat kelt. Fentebb emlegettem, hogy munkatársnak igyekeztünk olyan embereket találni, akik hangszeren is játszanak. Zenei újságírónak jól jön, ha valami alap fogalma van a dolgokról. Laikusként is lehet írni, de kicsit másabb a rálátás a zenére zenészként.
Nem nagyon lehet egyébként különválasztani, hogy most újságíróként hallgatsz valamit vagy gitárosként. Ez annyira összefonódik, hogy nem tudsz a tudatodon módosítani. Mondjuk ez a tevékenységem jól jött azokon a helyeken, ahol a szakmai zsűriben ültem tehetségkutatókon. Érdekes például az, hogy én szeretem a progresszív, bonyolult zenéket. Veled is a BEAT koncerten találkoztam utoljára. Ennek ellenére le tudnak venni a lábamról az egyszerű zenék is, amikben hallom a hitelességet. A Tankcsapda korai szakaszát nagyon szerettem, nem volt kérdés, hogy most hány akkord vagy valami.
Rockbook: Hogyan kerültél be a Fonogram jelölő bizottságába, mit jelentett ez a feladat számodra, és mennyire lehet objektívnek lenni egy ilyen döntési folyamatban?
Paya: Amikor én bekerültem – még nagyon régen-, akkor MAHASZ kért fel kiadói szakembereket és újságírókat erre a tisztségre. Megtisztelő volt, bár már változott a rendszer és már nem jelölök. Én hál’ istennek el tudom választani azt – ha szakmai dolgokról van szó -, hogy nekem most kik a kedvenceim és milyen mezőnyből kell valamit kiválasztani. Logikusan nem úgy jelöltem, hogy megláttam a listában az általam kedvelt nevet és egyből ráböktem, hanem tényleg átnézve a jelölteket, meghallgatva próbáltam reálisan dönteni. Tegyük hozzá, a zene értékelésében mindig van szubjektivitás! Nem tudsz objektív lenni teljes mértékben, maximum törekedni lehet rá adott keretek között.
Rockbook: Szerinted a Fonogram mennyire tud valódi szakmai mérce lenni?
Paya: A megalapításakor még rangosabbnak számított a meglátásom szerint. Mostanra némileg devalválódott.
Rockbook: Mit jelentett számodra az Év zenei újságírója díj, és miben érezted, hogy a szakma elismeri a munkád lényegét?
Paya: Korábban már kaptam egy Marshall-díjat 2003-ban, a hazai zenei életben betöltött kiemelkedő szerepem miatt. A 2014-ben elnyert Év zenei újságírója-díj pont egy olyan stádiumomban talált meg, amikor a Rockinform 2011-es megszűnése után kezdtem visszatérni a zenei újságírásba. A Music Média Magazin felkérésére hozzájuk kezdtem írogatni, közben rádióztam, kulturális programajánló műsort vezettem-szerkesztettem, amiben hozzávetőleg 80%-ban zenei témájú interjúim voltak, ezek egy része leírva is megjelent. Dolgoztam a Lokálnak, Est lapoknak, Volt egyszer egy beatkorszaknak. Estnél volt interjúm, ami nem csak lokálisan, de a teljes Est hálózatban megjelent (Lajkó Félix, FreshFabrik), ez 200 valahány ezer példányt jelentett akkor! Szóval jól esett, hogy nem lettem elfelejtve és értékelték a munkámat. Ami 1989-től számolva lassan már 40 éves lesz.
Rockbook: Miért lett fontos számodra a koncertszervezés is az újságírás mellett, és Miskolc kulturális közege mennyire határozta meg a munkádat?
Paya: Ez körülbelül úgy jött az életembe, mint a rádiózás vagy a színpadi műsorvezetés. Azzal indult a koncert– és fesztiválszervezés, hogy a Rockinform utáni időszakban megszerveztük – civil kezdeményezésként – 2013-ban a Diósgyőri Popfesztivál 40 éves jubileumát. Mindenféle honorárium nélkül, csak hogy legyen egy ilyen! Mert más nem csinálta meg. Később művházakban kezdtem dolgozni, ott logikusan a kapcsolataim révén pályázatokból csináltunk koncerteket. Ez odáig nőtte ki magát, hogy a Miskolci Kulturális Központnál kezdtem dolgozni, ahol először egy művházba szerveztem koncerteket, ezek sikeresek voltak, így jött a többi helyszínünk is. Egyszerre 4-5 intézményünkbe vittem programokat, plusz városi rendezvényekre, fesztiválokra is szerveztem a zenei programot. Ezek mellett a marketing tevékenységben is aktívan részt vettem. Nem voltam én igazából koncertszervező, de a kapcsolataim, ismertségem révén jól boldogultam ezzel a feladattal. Aztán benne ragadtam. Most főállásban ezzel foglalkozom.
Rockbook: Hogyan történhetett meg szerinted, hogy egy ennyire gazdag szakmai múlttal rendelkező emberként néhány évvel ezelőtt mégis a közösségi médiában kellett jelezned, hogy munkát keresel? Mi volt ennek a háttere?
Paya: A megyei Est lapok kiadója/tulajdonosa mondta akkoriban, hogy: nem az én szégyenem, hogy a Kulturális közmunka programban dolgozom… Öt etapot vittem végig ebből, mert nem találtam más konkrét munkát. Természetesen e mellett írtam, rádióban műsort vezettem, konferáltam rendezvényeken és még Réz András Werk Akadémiájának vendégelőadója is voltam a zenei management szakon. Legtöbb tevékenység kényszerből volt, hogy megéljek. Volt, hogy öt helyre dolgoztam egyszerre.
Rockbook: A három évvel ezelőtti stroke-od után hogyan indult el a felépülés folyamata, és mi volt a legnehezebb rész: a fizikai, a szellemi vagy a lelki újraépülés?
Paya: Nagy szerencsém volt ezzel, mert gyakorlatilag csak lelassultam beszédben, mozgásban, gondolkodásban. Én még másnap autóval mentem dolgozni – nem tudja felmérni az ember a pontos történéseket. Mondjuk háromszor padkáztam, meg a balra kanyarodás gyanúsan nehezen ment. A kórházban mellettem fekvők egyik-másik fele volt lebénulva, meg nem mindenki tudott beszélni rendesen. Ezt követően jöttek sorban még egészségügyi problémák, koponyatörés, a vesém majdnem megállt stb. Már életképesnek nyilvánítottak, tehát menni kell tovább.
Amíg nem történik ilyen az emberrel, addig azt hiszi, hogy sérthetetlen. Én is így voltam… Éreztem én, hogy túlhajtom magam, de gondoltam, majd június után pihenek. Ugyanis júniusra szerveztem zenei tehetségkutatót, az 50 éves Rockfesztivált, az ehhez kapcsolódó kiállításokat, konferenciákat. Mindezt az alap munkám mellett, meg az újságíráson felül. Szóval volt ennek előzménye, csak nem figyel az ember. Azóta redukáltam a tevékenységeimet. A főállásomban tekintettel voltak a problémámra, kímélő üzemmódban tartottak. Fizikálisan egész hamar regenerálódtam, csak jött a többi betegség, baleset. Három év azért padlóra tud küldeni. Egyik bajomból jöttem ki, megérkezett a másik. Nehéz volt mentálisan és fizikálisan is végigvinni ezt. A memórián nem ugyanaz, mint volt, a nevekkel bajban vagyok, meg hamarabb lefáradok…
Rockbook: Milyen feladatokat tudsz ma ugyanúgy ellátni, és mit kellett újra tanulnod vagy egyszerűsítened? Hogyan tudod ma beosztani az energiáidat, hogy hosszú távon is működjön a munka?
Paya: A sztrókom után rendesen átgondoltam, szerkesztettem a munkáimat – mondjuk ezek egy része kezd visszaszivárogni az utóbbi időkben. Újratanulás nem volt, csak egy rövidebb regenerálódási időszak. Autóval tolatni egy ideig kicsit bizonytalanabb volt. A fentebb emlegetett névmemórián kívül mást nem nagyon veszek észre. Színpadi konferálást már nagyon keveset vállalok, mert előfordul „félreolvasás”, de ez sem durva mértékű – leginkább nekem tűnik föl. Szintén hozzám kötődő sztori a már emlegetett Popkulturális emlékpontok miskolci intézése, ez most megint elindult nálam, idén jön az ötödik.
Rockbook: Ha visszanézel a pályádra, mire vagy eddig a legbüszkébb, és mit szeretnél, hogyan gondoljanak rád? Újságírói, zenész vagy rockzenei közösségformáló szereped szerinted az, ami alapján leginkább az emberek ismernek?
Paya: Ki, miről azonosít be leginkább… Legtöbben azért tudják a tevékenységeim nagy részét. A Rockinform az életem fő műve – szoktam mondani, de azért a többi tevékenységem is kezd az évek során felzárkózni, nagyobb súllyal esni a latba. Miskolcon legtöbbeknek koncert- és fesztiválszervező vagyok leginkább. Zenészkörökben is sokan ebben a státuszban ismernek, a meghívások kapcsán, de ott a Rockinformmal is képben vannak legtöbben. Pláne, hogy öt éve újraindultunk weben. Büszkeség mondjuk, mikor a fellépő megköszöni a koncert végén egy felkonfban, hogy én ezt a bulit összehoztam. Sok példa volt rá, hogy a színpadra is felhívtak, hogy mellettük engem is „ünnepeljenek”. Szemezgethetnénk a pozitív visszajelzésekből, szerencsére sok van/volt. Komoly elégtétel egy olyan, hogy egy rádiós Kowalsky interjúm után az akkori menedzsere felhívta a rádiós főnökömet, hogy Kowa azt mondta, hogy ilyen felkészült rádióssal ő még nem találkozott. Logikusan hozzátartozik a munkámhoz, hogy felkészülök az interjúkra. Nagy előny, hogy én már sok mindent láttam, megéltem – a hetvenes évek végétől benne vagyok a körforgásban.
Rockbook: Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a rendkívül gazdag és inspiráló életutat. Jó egészséget és még sok erőt kívánok a további munkádhoz – legyen szó újságírásról, szervezésről vagy bármiről, amellyel tovább gazdagítod a rockszínteret.
