Inside Out Music, 2026

Érdekes és felemelő, hogy akadnak még csapatok, akik szeretnek lemezeket kiadni, aminek bizonyítékát nem csupán a különféle médiaplatformokon megeresztett üres fecsegésben találjuk meg, mivel rendszeresen jelentkeznek kézzelfogható kiadványokkal. A 1999-ben alapított brit progrock gárda is ezen előadók közé tartozik; nagyjából kétévente lehet tőlük várni valamiféle újdonságot, ami az aktuális trendek közepette mindenképp megsüvegelésre méltó amplitúdó.

Még magasabbra emelkedik a süveg akkor, ha belegondolunk: 2016, azaz Gavin Harrison csatlakozása óta ezen kiadványok minősége egyfajta monolitot képezve kiemelkedik nemcsak a csapat életművéből, de a műfaj kereteit vizsgálva is az élmezőnyhöz tartozik. Bruce Soord pedig valamiféle díjat érdemelne azért, hogy immár lemezek sora óta nem törte meg a mondanivaló nyomasztóan disztópikus, vagy simán csak magányába beletörődött, reményvesztett hangulatát. Vegyük csak sorra, akár címszavakban, hogy milyen témákat boncolgatnak ezúttal a szövegek: Kontrollvesztés. Vak engedelmesség. Kollektív felelősség. Személyiség- és identitásvesztés. Hamvak szétszórása (…amilyen messze csak bírod. Ez az a bizonyos „far and wide as you can”, amire a korong címe utal, és amit egész másképp értelmez az ember, mielőtt meghallgatja a lemezt). Fenyegetettség. Menekülésvágy, kémiai bódulat útján. Széthullás. Morális határok átlépése. Kiszolgáltatottság. Klausztrofób szorongás. Az otthon pusztulása. Cserbenhagyás. Manipuláció. Dezorientáltság. És a kötelező Túlélés. Soroljam még? Mert van még ott, ahonnan ezek jöttek.

A fentiek, ebben egyetérthetünk, bőven kínálnak alibit a zenének, hogy depresszív legyen, ám a muzsika nem él ezzel az egérúttal – talán az egyetlen, rövid kivétel a Hold the Ashes pokolraszállása a szinte végtelenül lefelé menetelő, kromatikus akkordvezetéssel. A ’Thief mindig is inkább filozofikus, atmoszferikus oldalról közelített a mondandó aláfestéséhez, és ezúttal sincs ez másként. Úgy mondhatnánk, a dalok a csöndesség különféle fokozatait járják be; még az erőteljesebb pillanatok is indulatmentesek. A zene nem siet sehová: szellősen lépdel át a dalokon, közben néha megáll, eltűnődik egy-egy gondolaton; azután továbbindul. Remekül támogatja ezt a fantasztikus ritmusszekció, a tisztán kivehető, szépen felépített gitár- és billentyű hangkép és Bruce magas regiszterekben mozgó orgánuma, amiben már eleve kódolva van egyfajta lunatikus, kétségbeesett, ám egyúttal a dolgok reménytelensége fölött elegánsan napirendre térő attitűd.

A befogadás nehézségét ugyanaz adja, ami a lemez erénye: a szövegek és a zene tökéletes egysége. Ebből a sötéten gomolygó hangulatú gondolatvilágból nem igazán emelkedik ki semmi kézzelfogható zenei téma, nincsenek slágerek, még csak hosszú progrock ünnep sem – a leghosszabb dal a záró, hét perc körüli No Exceptions. A példásan tömör, 48 perces játékidő egykettőre elszalad, és mi ott ülünk kábán, az utolsó hang lecsengése után a csöndben. Már vége? Mit is hallottunk tulajdonképpen? Elkezdjük hát elölről, ami aztán ugyanerre az eredményre vezet. Több nekifutás és elmélyülés kell ahhoz, hogy megemészthessük ezt az intim, érzékeny, mégis aktuális és mindenkihez szóló muzsikát.

Szerencsére megéri. Profán módom azt mondhatnánk: íme egy újabb szokásos Pineapple Thief lemez, ami végeredményben igaz, de történetesen ezúttal ez jót jelent. Egy minden ízében igényes, érett és művészi szinten megvalósított zenei koncepció ez, ami legalább olyan szinten operál érzelmi eszközökkel, mint amennyire intellektuális.