„ Az első, aki eszembe jut a brit bluesról, az John Mayall.” (Muddy Waters)
A nemrég bejelentett tervek szerint 2022. április 9-én ismét Budapesten koncertezik, az akkor már 89 éves John Mayall, a blues egyik legismertebb alakja, aki a fehér zenészek és rajongók számára is megnyitotta a műfaj addig zártnak gondolt kapuit. Érdemes még felfigyelni arra is a fellépést beharangozó közleményből, hogy az addigra megjelenő új(!) albumának turnéjaként történik mindez. Jelen cikkünkben arra vállalkozunk, hogy megmutassuk, a lemezeken és koncerteken kívül mi minden rejlik egy ilyen életmű mögött, és hogy lehet valaki ennyi évtized után is színpadképes, és a műfajában meghatározó személyiség, akiről gyakori keménysége ellenére, volt zenésztársai mind elismerően nyilatkoznak.
Somebody’s Acting Like a Child – A gyermekkor
John Brumwell Mayall 1933. november 29-én született Macclesfieldben, ahová Londonból költöztek szülei. Mind édesapja, mind édesanyja jó családi háttérrel és iskolázottsággal érkezett a házasságba. A közös életük azonban anyagilag egy folyamatos lejtőnek bizonyult, jórészt apja, Murray életvitelszerű italozása okán („Murray was a dedicated drinker”– ahogy My Life as a Bluesman című önéletrajzi könyvében fogalmaz Mayall), ami egyre inkább a napközbeni munkája rovására ment. Kicsapongó életmódjának része volt, hogy jazz gitárosként itt-ott fellépett az éjszakázás részeként (fia muzikalitását és későbbi zenei műveltségének gyökereit neki köszönheti). Ezt a szokását, viszonylag korai válása után is megtartotta az öreg Mayall, John pedig, különösen felnőtt korára, hozzászokott és érzelmileg is a megfelelő távolságból kezelte megbízhatóan megbízhatatlan atyját.
Édesanyja Beryl, nagyon lassan nőtt fel (ezt a jellemzőt később hősünk családi életében is megfigyelhetjük). Férfiakkal való kapcsolata – Murray közben és után is- külön szappanopera. Murray-el való házasságának megromlása után összeállt férje legjobb barátjával, majd elköltözött Londonba, gyermekeit (rövid időn belül, a már rég elhidegült házasságban öccse, majd húga született John-nak) a szüleire hagyva. Ne feledjük, hogy a háború előszobájában, majd a háborúban vagyunk, ahol kevés embernek jutott mai értelemben vett nyugodt élet.
Így kötött ki viszonylag korán a kis John anyai nagyszüleinél vidéken, majd bentlakásos iskolában. Utóbbit nem nagyon szívlelte az akkori nevelési elvek miatt, amelyeknek napi része volt a fizikai fenyítés.
Később, a minimum korhatárt be sem töltve, Mayall a Manchesteri Művészeti Középiskolába kezdett járni, ahol végre megtalálta a helyét, és a tanárok is kedvelték. A művészi vonulat végig kísérte pályáját, mert első állandó munkájaként Londonban kirakatrendező segéd lett, majd a lemezeinek borítóit is évtizedeken át maga tervezte.
Az angol sajtóban érdekes módon, először nem zenészként bukkant fel az akkor már a koreai háborúban három éve szolgáló – de a hivatalnoki munkát választva a harcoknak a közelébe sem kerülő- Mayall, hanem mint a „cheshire- i fiatal, aki egy fa tetején éldegél”. A tizenöt fő befogadására képes házat, négy alvóhellyel, a kertjükben nőtt fára építette saját kezével, mintegy 10 méter magasra. A cikk szerint itt is remekül érezte magát festegető barátaival és a 300-nál is több jazz lemezt tartalmazó gyűjteményével.
Undercover Agent for the Blues – Gyűjtőszenvedély
Az már az előbb leírtakból is látszik, hogy az amerikai zene iránt nagyon hamar elkezdett érdeklődni a fiatal John és ezt a rajongását aktív zenészként sem adta fel. Az apai vonalat folytatva már tizenévesen tucatszámra rendelte meg az USA-ból a 78-as fordulatszámú jazz és blues lemezeket. Később Londonban, már mentorként is ezek mentén istápolta, nevelte friss zenésztársait, például Eric Claptont, akinek ekkor jóval kisebb műveltsége volt ezen a területen. A brit blues hullám kezdetén ezek a nehezen hozzáférhető kislemezek hozták össze az akkor kezdő, majd klasszikussá váló fiatal zenészeket, akik éjszakákon át együtt hallgatták a fekete ősök eredeti felvételeit.
John ezért élte meg gyógyíthatatlan sokként, amikor már kaliforniai házában, a Laurel Canyon-ban pusztító erdőtűz megsemmisítette naplóit, hangszereit, fénykép és újságcikk gyűjteményét saját pályájáról, valamint az apjától örökölt vintage erotikus képgyűjteményét. A 2008-as Universal Studios-beli tűznek szintén egyik kárvallottja volt Mayall.
Godfather of the Blues- A Keresztapa
A kora hatvanas évek Londonjának már ismert alakja volt az addigra 4 gyermekét és feleségét hátra hagyó Mayall. Kevésbé hangjával, harmonika vagy gitárjátékával tűnt ki, mintsem nagyon jó szervezőkészségével és eltökéltségével. Világhírűvé vált gitárosokból is vagy fél tucatot indított útjára: Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor, Coco Montoya, Walter Trout, Rick Vito és Buddy Whittington, a teljesség igénye nélkül… És azt se felejtsük, hogy nála játszott a hatvanas évek végén rövid ideig az a zenekari mag, amelyik első két lemezének eladási számaival a Beatlest és a Stonest is lekörözte: a Fleetwood Mac első verziója.
Amivel Mayall már önmagában is Keresztapa címet érdemelne az az, hogy volt szeme és füle a gitáros tehetségek megtalálásához, és ami legalább ennyire fontos: mind úgy nyilatkoztak évek-évtizedek után is, hogy mindig adott nekik teret, hogy zeneileg kibontakozzanak. Természetesen a kezdeti hatvanas évek szinte hetente változó felállásai, és a koncertek, amelyek egyszerre próbaként is szolgáltak az új zenészeknek, mai fejjel felfoghatatlanok. És az is, ahogy Peter Green-t bevette a Bluesbreakersbe egy koncert alapján, majd kitette három hét múlva a visszatért Clapton kedvéért, hogy aztán később újra bevegye. Más idők voltak, no… De a Mester 70 éves születésnapjára, amit DVD-n is megörökítettek (70th Birthday Concert) nagyon sokan eljöttek közülük is. A legutóbbi, 2019-es Nobody Told Me albumának gitáros közreműködő listája is sokat elárul a Keresztapa elismertségéről: Joe Bonamassa, Alex Lifeson, Todd Rundgren.
Érdemes még talán azt is megemlíteni, hogy nemcsak a zenész közeg, de a brit társadalom, illetve a Királyi Palota is elismerte életművét, amikor 2005-ben a Brit Birodalom rendjével tüntették ki. Ami pedig még ennél is jobban eshetett neki, hogy több, valamikori fekete példaképe, akiket anno Angliában kísért turné zenekarával a hatvanas évek elején, szintén úgy emlegették, mint aki a legtöbbet tette a blues zene elismertetéséért.
There’s Always Work – Munkamánia
A volt zenésztársak természetesen nem egy vajszívű, jóságos apóként emlékeznek meg róla, hanem egy nagyon kemény tempót diktáló zenekarvezetőként, aki heti hét napra szervezett Anglia különböző városainak klubjaiba koncertet. Aki az alkoholizálást egy szintig tűrte, de ha a fellépések rovására ment, kíméletlenül fellépett ellene. Ennek esett áldozatul a két ivócimbora, a fent említett Fleetwood Mac-et alapító Mick Fleetwood (vele így csak egy nagyon hangulatos bootleg koncertlemez jelent meg) és John McVie. Utóbbi egyébként is évszakonként került ki és be ezen problémája miatt a Bluesbreakersbe.
Ezt azért is tudta megtenni Mayall, mert ő maga is nagyon tartózkodott a tudatmódosító folyadékoktól és poroktól. Aztán a hatvanas évek végi Kaliforniába költözése, majd a blues „divattalanná” válása, neki is okozott egy majdnem Ozzy szintű elvesztegetett évtizedet (csak ő azért módjával, de emlékszik rá…), hogy aztán újabb házassága helyes vágányra terelje.
A nehezebb évtizedeket túlélve a kilencvenes évekre ismét nagyon aktívan és fitten vetette bele magát a zenei életbe, kihasználva a blues újjáéledő és azóta is tartó népszerűségét.
De beszéljenek inkább a számok! Egyik rajongójának-életrajzírójának, a svájci Dinu Logoznak a The Blues Crusader könyve alapján 2015-ig 70 (!) lemezt és koncertfelvételt jelentetett meg a válogatásalbumok nélkül. Ez a szám egyesek szerint mostanra száz körül járhat… Úgyhogy vastag pénztárca szükséges, ha valaki mostanság kezdi el gyűjteni a Mester zenéjét.
All Your Love – Család
John Mayall már híres zenésszé válása és Londonba költözése előtt megnősült és három gyermeke született első feleségétől, Pamelától és örökbe is fogadtak egy fekete kisfiút. Az hamar kiderült, hogy az alapvetően éjszakai koncertezős és utazós életmód nem fér össze a sok gyermekes apa szereppel. John döntött: inkább a művészi ambíciók kiteljesedését és az esetleges világhírt választotta. Az ebbe az irányba ható döntéseit egyébként sosem félt meghozni, akárhogy is érintette emberi kötődéseit és kapcsolatait. Amerikába költözése után több viharos kapcsolatot élt át, nagy érzelmi hullámvölgyekkel, mígnem az egyik volt vokalista hölgye, Maggie Parker mellett megnyugodni látszott hosszabb időre és újabb családot alapított, két gyermeke született. Ez a házassága 2011-ig tartott.
Blues from Laurel Canyon – Amerika
Az Üvegtigris Csokija és Mayall között egy nagy hasonlóság van: határtalan Amerika imádatuk. Csak Mayall-nél ennek volt több évtizedes kulturális alapja, többek között a felhalmozott eredeti blues felvételeken keresztül. Első Egyesült államokbeli turnéjuk után John azonnal döntött: ő bizony ide tartozik, mégpedig a művészek által akkoriban kedvelt, újszerű és szabad gondolatoknak tág teret adó Laurel Canyonba. Több évtizedet élt itt, élvezte az akkori népszerűségét, híres zenészekkel és színészekkel lógott együtt. Idővel aztán kezdett eltűnni az inspiráció, amit a hely korábban biztosítani látszott. De azt kijelenthetjük, hogy Mayall megvetette a lábát a tengerentúlon, nem idegenként létezett ott.
Turning Point – Stílusváltások
Amiben más, és a brit bluesban ragadt kortársaihoz képest újszerű volt Mayall szemlélete, az az, hogy a brit blues boom halványulásával ügyesen váltott egész korán a jazz felé (elveszítve ezzel John McVie-t, a Fleetwood Mac számára). Ez az irány és kísérletezős kedve Kaliforniába költözésével teljesedett ki, ahol szép lassan praktikus okokból is el kellett hagyni ragaszkodását az angol zenésztársaihoz. Pályájának ezen, hetvenes évek eleji, döntően akusztikus albumai mai napig jól hallgathatóak és izgalmasak. Ezúttal is azt a jól bevált receptet alkalmazta, mint annyiszor előtte, és később is, hogy ti. „jó zenészekkel kell körülvenni magad, adni némi irányt, a többi jön magától!”
Most így kilencvenhez érkezve, hivatalosan is zenekari taggá nevezte ki első női gitárosát, akit vélhetően Budapesten is láthatunk majd. Bár Mr. Mayall-nél ezt sosem lehet tudni…
John Mayall hallatlanul gazdag zenei öröksége mögött a nagyon jó érzékű muzsikus és egy igazán jó vezető is áll. Amikor kellett, menedzserként szervezte bandája és saját koncertjeit és stúdiófelvételeit az utolsó részletig, zenészei fejlődését nagyban támogatta és, ha kellett, el is tudta őket engedni. „Nem szabad a fejlődés útjába állni” – mondta el többször is stílus – vagy tagcseréi kapcsán az öreg. A legjobb vezetőket azok a kollégáik és tanítványaik minősítik, akik később akár önállóan is, sikeresek tudtak lenni. Mayall vezetői munkájának eredményességét több tucat mai napig sikeres zenész igazolja. Léteznek ilyen „jó Keresztapák” is.
