Tudsz valakit, aki lengyel (vagy más nacionáléval rendelkező) kollégájától, külhonban szerezzen tudomást későbbi kedvenc zenekaráról? Nos, a Korai-könyv szerzőjével éppen ez történt. Nem mintha a szóban forgó együttes tagjai éppenséggel átlagos fazonok lennének, de hát átlagos fazonok nem csinálnak hosszú életű zenekart. Általában.

Ennél fogva persze, átlagos könyvet sem lehet róluk írni. Legalábbis nem lenne érdemes. Mindezek jegyében afféle írásos road movie készült („A zenekar első harminc éve” jegyében), ahol is időrendben utazgatnak a szabadcsapat tagjai, ugyanakkor valamiféle meghatározhatatlan térben. Mert nem csakis és kizárólag a földrajziban. Mondjuk azt, hogy a pszichedelia járható és járhatatlan ösvényein is, méghozzá nem egyedül. Egymás társaságában némileg durvábban, mint a közönséggel együtt, a zenében, de hát nem feltétlenül zárja ki egyik a másikat.

Sztorik, sztorik és sztorik, sztorik hátán. Interjú-részletekből, sajtószövegekből és további dokumentumokból (koncertplakátok, szórólapok, fényképek) alakul ki, áll össze mozaik-szerűen a zenekar harminc éves tablója, kalandos, élményekben gazdag, meglehetősen eseménydús története. Rendkívüli tehát az egész, a társaság ritkán előforduló nyitottsága, toleranciája, műhely-szerű működése okán is. Ezek után nem meglepő, hogy aki nyilatkozik a könyv lapjain a csapatból és a csapatról (mondom: aki nyilatkozik), ideértve a régi zenekari tagokat, az jó emlékeket felidézve teszi meg.

Nem csoda, hiszen hazai és nemzetközi sikerek övezték a Korai Öröm (teljes hosszúságában nem kifejezetten tükörsima) útját. Előbbiek közül jogosan aspirál az elsőségre az 1997-es Szigetes, Nagyszínpados beugrás, amely után büszkén ordibálhatta Vécsi Tibi, a banda énekese, hogy „Mi voltunk a Prodidzsáj!” De hát olykor – törvényszerűen – megjelenik az árnyoldal is.

Hogy mást ne mondjak (nem fogok), a szintén 1997-es bayreuthi kiruccanás olyanná vált, mintha egy szippantós kocsi közbe iktatásával kötötték volna szopó ágra a társaságot. Mert, ami elromolhatott, az akkor el is romlott (Murphy legnagyobb örömére), különös tekintettel a zenekart szállító járművekre, és hát parkolókban és hasonló komforttal bíró helyeken éjszakázni hosszabb időn keresztül, finoman szólva sem lányálom. Sokkal inkább próbatétel abban a tekintetben, hogy mennyit bír ki az emberi idegrendszer a leglehetetlenebb, az igazán kiélezett helyzetekben. De hát a harmincéves zenekari lét önmagáért beszél.

A róluk szóló könyv pedig remekül sikerült. A szerzője rajongói státuszból lépett elő, ami (tudjuk) nem példa nélkül való eset. Járó György írás-készsége kifogástalan, ahogyan a szerkesztői munkája is: kezdve azzal, hogy a Korai Öröm életét ötéves ciklusokra tagolta. Folytatva: a figyelme igen alapos, mondhatni: minden részletre kiterjedő. Ráadásul az önmérsékletnek sincs híján: a hangzó anyagok, azokon belül az egyes számok bemutatását, ismertetését nem vállalta fel. Jó érzékkel a zenekar tagjaira bízta azt. Az így létrejött Szubjektív diszkográfia rengeteg érdekességet tartogat számunkra. 

Rajta kívül a (Dudich Ákos neve által fémjelzett) kiadónak is kijár a dicséret. A könyv ízléses kivitelén túl a színes fotók tömkelegével olyan ár-érték arányt képvisel, ami fehér holló ritkaságúnak számít a mai, pénzéhes világban.

És a zene, mindenek előtt. Az úgy van jelen a könyvben, hogy nem tartozik hozzá fizikai hanghordozó. (Lám, mit tesz a hozzáértés és az innováció.) Egyszerűen, bele van nyomtatva olyan jelekkel, amelyeket QR kód olvasó (ingyenes program a nálam is okosabb telefonokban) segítségével aktiválhatunk.

A summázatot rövidre fogva: a kötet szakszerű, olvasmányos és letehetetlen voltának köszönhetően kicsit magam is elszálltam, olvasás közben. Úgy, ahogyan a Korai Örömmel szállni illik: egyszerre három szárnyon.