2022.10.08. – MISKOLC, ADY Művház, RADAR – POKOLGÉP

Kevés magyar zenekart szeretek jobban a Pokolgépnél, különleges érzések, élmények, és nem utolsó sorban ismeretségek is fűznek a zenekarhoz, immár hosszú évek óta. Ennek ellenére már régen jutottam el önálló művházas bulijukra, valahogy az elmúlt néhány évben inkább fesztiválokon csíptem el őket. Úgyhogy ezt az október 8-ai miskolci bulit úgy vártam, mint a karácsonyt. Az Adyt amúgy is szeretem, hangulatos (nosztalgikus, na) koncerthelyszín, amit most igyekeztek megtölteni a lelkes rockerek gyülekezete.

Az előzenekarként fellépő Radar remek hangulatot varázsolt, én kicsit nehezményezem, amiért nem foglalnak el előkelőbb helyet a jól futó metál bandák sorában, ugyanis igazán megérdemelnék, hogy még nagyobb ismertségre tegyenek szert végre.

A felcsendülő Carmina Burana az utolsó cigarettát pöfékelőket is behívta, és kezdetét vette a Pokoli színjáték – a turné nyitóbulija-, stílszerűen épp ezzel a dallal. Sokféle műsort hallottam már tőlük, és a kihagyhatatlan alapdarabok mellett valahogy mindig sikerül ínyemre való dalokat összeválogatniuk. Feszes, pörgős, együtt énekelhető nóták követik egymást a mostani műsorban is, de a zene mellett a színpadképről is szót kell ejtenem. Nem szeretnék választani, hogy melyik is a zenekar valaha volt legjobb felállása, hiszen erről legalább olyan hosszas, szubjektív és nyilvánvalóan parttalan vitákat lehetne folytatni, mint hogy ki a banda „igazi” énekese, vagy, hogy a Black album után a Metallica szar lett-e vagy sem. De úgy tűnik, ez a felállás nagyon egyben van.

Az mindenesetre elképesztő, ahogy Pinyő 26 év után sem tűnik úgy, mintha unná, vagy belefásult volna a Gépben való zenélésbe. Egyszerűen lubickol a színpadon, a színpadi létben, a zenében, és rettentő jól kommunikál a közönséggel is. Neki köszönhetően olyan energiák ömlenek le odafentről, hogy mindenki, aki látja, mennyire önfeledten, boldogan tépi a basszusgitár húrjait és kokettál az első sorban állókkal, akaratlanul is felpörög, vigyorog. Az ember úgy érzi, mintha ő, személy szerint egy örömmel látott régi ismerős volna – még akkor is, ha életében először jött Pokolgép koncertre, vagy keveredett az első sorba. De ez a hangulat az egész rendezői baloldalra jellemző, Pinyő és Z. Kiss Zalán nagyon jó kis egységet alkotnak, mennek a poénkodások, apró koreográfiák, amivel szintén az összetartozás érzését erősítik. De ugyanez a dinamika jellemzi a dobok mögött cseppet sem ülő, sokkal inkább nyüzsgő polip módjára pörgő Kleineisel Márkot is. 

A jó hangulatú koncertet mindössze annyi árnyékolta be egy pillanatra, amikor Kukovecz Gábor megkérte a középen pogózók kisebb csoportját, hogy legyenek kedvesek, fejezzék be ezt, mert zavarnak másokat – főleg néhány hölgyet-, különben abbahagyják a koncertet. Néhány feszült másodperc után azonban a szigor tovaszállt, jött a következő dal, és a megszólítottak csodák csodájára tényleg befejezték a pogót, mindenki békésen szórakozott tovább.

Személyes hősöm pedig Tóth Attila, aki hihetetlen módon hozza súlyos betegségéből való felépülése után is azt a sziklaszilárd frontembert, akit szeretünk. Energikus, pörgős, és ugyanúgy tudja lelkesíteni és tüzelni a közönséget, a hangja, az átélése pedig változatlanul remekül illik ezekhez a dalokhoz.

Az utóbbi időszak egyik legjobb miskolci koncertje volt ez, és már magam sem tudom, mikor jártak utoljára a városban a srácok /2019. március 8., amit én szerveztem – a szégyen megesz! –a szerk./, szerintem a közönség már ki volt éhezve egy hamisítatlan Pokolgép koncertre. Most megkaptuk, köszönjük és persze várjuk a következőt! Nagyon…

Fotók: Ifj Kalló László