Jeff január 10-én bekövetkezett halálával kapcsolatban rengeteg megemlékezés, reakció született a rockszakmában. Talán Eddie Van Halen távozásakor – 2020. október- volt ennyi méltatás az elhunytról. Vernon Reid-et /Living Color/ különösképpen megérintette a 78 éves gitáros halála. Az első reakciója az értetlenség volt. A Variety-nek adott interjújában elismerte, Jeff segített, hogy ő megformálhassa önmagát.

„Sok rossz napunk volt már – Steve Ray Vaughan-re, Dime Bag Darrell-re vagy akár Chris Cornellre is gondolhatok… Korábbra tekintve: Jimi Hendrix, Kurt Cobain, BB King is eltávozott ikonok. De Jeff távozása kétségtelenül az egyik legrosszabb… Jeff Beck rettenthetetlen srác volt. Egyike azoknak a ritka csodaembereknek, akik folyamatosan fejlődtek. Ő amolyan rockabilly csodagyerekként indult, aki belejött a zenélésbe, és mindenre nagyon nyitott fülei voltak. Nem ragadt meg a Yardbirds- nél. Hallgatott jazzt, és engedte, hogy szabadon hathasson rá. De ő nem ragadt le a jazz fúziónál sem. Korán felkapott lett, de ő ezt csak a tarsolyában tartotta és olyan helyekre ment zeneileg, amelyeket nem ismert. A legfelső rock kategóriában volt ő, mint Jimi Hendrix, Van Halen vagy Jimmy Page, de egyedülállóan önmaga volt a zenéiben, mint mondjuk Robert Fripp!”

„Én túl fiatal voltam még a Yardbirds időszakban, de aztán később megismertem a „Blow by Blow” és a „Wired” korszakát… Ő bizonyos értelemben mindenütt jelen volt, nagyon nyitott egyéniséggel rendelkezett és nem érdekelte, mit gondol róla a közönség. Amikor meghallotta a jazz zenét, mondjuk Charles Mingustól a Goodbye Pork Pie Hat-ot , akkor hallott egy dallamot, ami megmozgatta, és vele ment… Amikor meghallotta a Mahavishnu Orchestra-t John McLaughlinnal, vagy Tony Williams-t, Miles Davis-t, az hatással volt rá, és magáévá tette… De, ha gospelt játszott a „People Get Ready”-ben, vagy rock ‘n’ rollt játszott az „I Put a Spell on You”-ban Joss Stone-nal vagy a „Shapes of Things”-t Rod Stewarttal, mindig betöltötte a teret a gitárjátékával – teljesen egyedi módon.”

„Nagyon sok vonalon együttműködött különféle művészekkel. Kiemelkedően szerepelt Malcolm McLaren Waltz Darling lemezén is, Bootsy Collinsszal játszott itt együtt, és az egész lemezen pusztító volt… Nem érdekelte, mit gondolnak azok az emberek, akik nem Malcolm McLaren rajongók; csak ment vele, átadva magát a dolgoknak. És ez az egyik oka annak, hogy ő az egyik személyes hősöm… Jeff vakmerő precizitással jutott el ebbe a rendkívüli helyzetbe. Annyira előremutató volt, hogy az megijesztette a normális embereket.”

„Ezt a kísérteties tulajdonságát hozva került az éteri birodalmába. Nem kellett nagyon erőlködnie, hogy érdekes legyen. Nem kellett a nyakát törnie, hogy meg tudja csinálni mindezt… A vibrátója, a dinamikája, ahogyan kezelte a húrokat, ahogy a gitár testéből kipréselte a dallamokat – ez tette őt rendkívülivé. Láttam már sok gitárost, akik lenyűgöztek azzal, amit csinálnak – mint például Allan Holdsworth. Jeff egészen más típusú mester volt, ő igazi finom, apró dolgokkal lepett meg…”
„Ha a kedvenceinkre gondolunk, az egyik legkézenfekvőbb dolog a „Goodbye Pork Pie Hat” vagy „Shapes of things” esetleg a „People Get Ready”. Ezek nagyon populáris dolgok. A ” „Cause We’ve Ended As Lovers” csodálatos dallammenet volt. De számomra a „Somewhere Over the Rainbow” átirata, vagy a ” Where Were You” című rövid instrumentális ballada a befutók.

„Van egy-két különböző verziója a „Where Were You”-nak – van a stúdió verzió, ami elképesztő, de van egy élő verzió a „Live at Ronnie Scott’s”-ból, és ő ott valós időben gitározza el ezt, ami döbbenetes. Képes egyfajta Beltone-harmonika hangot előállítani, elindít egy hangot, majd a a dallam többi részét csak a tremolókarral játszva hozza létre. Nem tudom megmagyarázni, milyen hihetetlenül nehéz ezt így előadni. Ez egy elképesztő szintű technika, de nagyon finom és nagyon árnyalt technika. Megdöbbentett minket, akik hallgattuk, mert azt mondtuk: „A francba! Hogyan? Mi?”


„Nem töltöttem vele annyi időt, amennyit szerettem volna, de mindig hihetetlenül kedves volt velem, és nagyon barátságos. Emlékszem, hogy Santanával turnézott, és a Felt Forumban játszott New York Cityben. Én Carlossal ültem, és talán 20 méterre lehettem tőle. A kezeit néztem, és megpróbáltam összefüggésbe hozni az ujjait a gitárból kihallatszó hanggal. Olyan volt, mintha valami „kártyatrükköt” hajtott volna végre a rövid ujjúval.”
„Ez olyasmi lehet, mint amikor az emberek egykor olyan rendkívüli alakokkal éltek együtt, mint Mozart, vagy Paganini”, vagy lementek a Village Vanguard-ba, hogy megnézzék Coltrane-t. Jeff is élő ember volt, aki a mi időnkben volt itt és csinálta a dolgait. Nekem mindig az jön elő, hogy szerencsénk volt, hogy velünk is voltak ilyen művészek. Azt mondom: „A francba, akkor éltem a földön ezzel az emberrel, amikor alkotott!”