Riverside: ID.Entity

Kiadó: InsideOut, 2023

Mariusz Duda, a Riverside frontembere/basszistája/zenei agya egyike a műfaj legihletettebb figuráinak. Csapata épp nyolcadik sorlemezét bocsátja közre, s emellett külön projektet futtat Lunatic Soul név alatt, aminek már hét albuma jelent meg 2008 óta. Ez még önmagában talán nem példátlan, ám az a konzekvensen rendkívül magas színvonal, ami mindkét formáció anyagait jellemzi, ilyen mennyiségben mindenképp párját ritkítja.

Ennek megfelelően aztán mohó tenyérdörzsöléssel ültem neki az új anyagnak, ám amikor már forgott egy-két perce a Friend or Foe? kezdőnóta, kétségbeestem. Ez nagyon nem az a Riverside, amit a Wasteland után öt évvel olyannyira vártam, állapítottam meg elkeseredetten. Olyasmi érzés volt ez, mint amikor beállsz a sorba a svédasztalnál, ám a vágyott libacomb helyett tejbegrízt kapsz kakaó szórattal. Megfordult a fejemben, hogy ez valami tévedés, vagy még rosszabb: átverés, és Dudáék ezúttal B-oldalas Ultravox-nóták feldolgozásával szúrják ki a szemünket. Gitár sehol; a szinti önti nyakunkba a kora-nyolcvanas évek ultrapopjának hangszíneit és manírjait; primitív kettőnégy a dobokon. Első hallgatásra később sem javul sokat a helyzet, így némileg elszontyolodva próbáltam kiszaszerolni, hogy mi történik itt valójában.

Alaposabb elemzés után arra juthatunk, hogy ez a lemez, mint a címe is sugallja, művészi szándék szerint is más tőről fakad, mint elődje. Míg a Wasteland elsősorban a környezet és a természet válságát jelenítette meg, addig az ID.Entity a modern ember identitásának korszakos kérdéseit veszi górcső alá; ezt zeneileg népzenéből és finoman áttetsző ambiens muzsikából táplálkozó hatások festették alá az első esetben. Míg a friss anyagon dominálnak a modern elemek: a pop, a lecsupaszított rock-, sőt: néhol ska- és funky utánérzések, és egy mindenütt tetten érhető fregmentált jelleg, ami egyébként már a borítón megjelenik – egy szilánkjaira hullott, végletekig polarizált társadalom romjainak víziója. Eléggé lejön a muzsikáról, hogy Duda az utóbbi években nem épp a legfelemelőbb élményekkel szembesült, amin persze nincs is mit csodálkozni.

Szerencse a bajban, hogy többedik hallgatásra kezdenek megmutatkozni ennek a modern megközelítésnek az értékei, és kikukkant a függöny mögül a Riverside hagyományos progresszivitása. A Firend or Foe? immár inkább rush-osnak tűnik a basszusvezérelt szintiszőnyeg alappal, a dal második felében beinduló progmetál riffek pedig helyrepofozzák fölzaklatott lelkivilágunkat. A Landmine Blast elképesztően rafinált nyitóritmikája a szinkópákkal megbolondított hangsúlyozással már a mélyvíz kategória – a széttördeltség érzése, ami a nótán végigvonul, többször visszaköszön még az albumon. Az a fajta, progrock lemeztől legalábbis szokatlan gitárszegénység, amit érzékeltünk, kisebb kitérőktől eltekintve általánosan jellemzi a korongot. Az egyik ilyen kitérő a Self-Aware, ahol viszont olyan komoly Rush-érzéseket hoz a hathúros, hogy a dal tulajdonképp nemigen lógna le a kanadai legendák akármelyik kora-80-as évekbeli lemezéről. Erősíti ezt a basszus folyamatos előtérbe tolása, amiért egyébként túlzottan nem lehet korholni Dudát, mert mind játéka, mind hangzása fenomenális, az album bármely pillanatában igazi élvezet hallgatni.

A lemez középpontjába helyezett, 13 perc fölé nyúló The Place Where I Belong az anyag állatorvosi lova – abban az értelemben, hogy itt sűrűsödik össze a mondanivaló, a zenei alátámasztás is itt a legplasztikusabb – vagy szétesettebb, ki hogyan éli meg -, így ez a dal a legalkalmasabb arra, hogy megragadjuk az ID.Entity esszenciáját. A kezdő akusztikus akkordok már világossá teszik, hogy ez nem slágerdarab lesz: F-A-G-F-A a harmóniamenet, majd F-Em-G-Hm-Am-Cism-Hm, és F-fel indul újra a kör. Ez a rész egyértelműen Porcupine-os hatású, amit aztán némi baljós átvezetés után klasszikus 70-es évekbeli progrock vált, orgonával, gitárokkal, ahogy a nagykönyv írja. A nóta felénél pedig tökéletesen változik a tematika: érzékeny, akusztikus gitárra épülő bontások, visszahúzódó dallamok, és ismét tőrőlmetszett Porcupine-os hagszerelésű folytatás, szép gitárszólóval. A szöveg pedig a haragról szól, amit a folyamatosan szajkózott hazugságok, a kiüresedett divatlózungok fölött érzünk; arról, hogy hol van egy okos szó, ami olyat mond, amit még nem tudunk, amiről nem az jön le, hogy aki mondja, azt most szalajtották a fősuliról, és netről szedett álbölcsességekkel akarja megmagyarázni, hogyan kéne élnünk és éreznünk; végkicsengésként pedig arról, hogy elegünk van. Elegünk a fölösleges versenyből, az állandó feszültségből, az értelmetlen elvárásokból; hogy legszívesebben kizsilipelnénk ebből az egész eszét vesztett rendszerből valami magányos helyre, ahol végre békén hagynak minket.

Mindezt Duda nem úgy fogalmazza meg, hogy félre lehetne érteni: nyers szavakkal, ha úgy tetszik, költőietlen hétköznapisággal vágja arcunkba, ami a szívét nyomja. Ez a keresetlenség is olyasmi, ami a korszellemhez, az általános igényszinthez és befogadókészséghez igazodik.

A Self-Aware után a deluxe kiadás tartogat még két instrumentális nótát, a 12 perces Age of Anger-t és a hat és fél perces Together Again-t, amik így együtt igen hosszú és tartalmas hallgatnivalót kínálnak, tehát mindenképp érdemes ilyen verziót beszerezni a lemezből.

Az ID.Entitiy tehát az a fajta korong, ami elsőre nem feltétlenül adja meg magát, ám a progresszív műfaj rajongóinak ez nem jelenthet sem meglepetést, sem különösebb akadályt. Öröm kijelenteni, hogy a Riverside ezúttal sem okozott csalódást, mindössze nyitott elmeállapot és odafigyelés szükségeltetik ahhoz, amit ezúttal összehoztak.