Bármekkorára is hízzon a fals kórus, a valóság akkor is valóság marad. A hazudozás pedig hazudozás. Mert a valóságban minden vitán felül álló ténykérdés, és az is marad, hogy a módszeres, szinte tudományos alapossággal kigyűjtött és feldolgozott magyar rocktörténeti archívum az elejétől fogva mindvégig három fő pillérre épült.
Az első Rock Dodi, azaz Czapp Józsi Radics-gyűjteménye, melynek felkutatásában és összegyűjtésében egy élet munkája volt. Józsinak tényleg a rock and roll volt az élete. Ami pedig utána maradt, páratlan: unikális, a közönség által készített korabeli fotók- és korábban hivatalosan publikálatlan amatőr hangfelvételek. Ezeket a múlt század ’90-es éveiben Dodi fűnek-fának átmásolta. Majd ingyen és bérmentve, tényleg minden hátsó szándék nélkül, önzetlenül Zoltán Jánosnak és a Tárász József vezette Radics Béla R. B. Emléktársaságnak adományozta.
Bárki bármit is mond már így utólag, a főhősök halálát követően, szabadon mendemondázva, gyakorlatilag szinte az összes akkori archív Radics kiadvány a Czapp gyűjteményből készült. Közvetve vagy közvetlenül. Kivéve a Morcz Csaba rögzítette 1978-as iváncsai Tűzkerék koncertet, illetve a Gittinger Tibi által felvett és megőrzött 1973-as Illés KluBOSCH jamelést. Meg persze a tévéből kilopott anyagok ilyen-olyan címen való, gyakorlatilag teljesen illegális kalóz publikálásait…
Megérne egy misét, hogy a Radics-hagyaték szempontjából aranykort jelentő Tárász-korszakot követően kik, mikor, miért és milyen alapon játszották át ezeket a nemzeti kincseket érő felvételeket ilyen-olyan magáncégeknek… Az is, hogy akik éltek vagy visszaéltek a Radics Emléktársaság nevével, vajon tudatában voltak-e annak, hogy Radics-, Czapp-, Tárász-örökség üveggyöngyökért való kiárusítása bizonyos nézőpontból akár még egyfajta kulturális hazaárulással is felérhet.
A magyar rocktörténet másik, második alapvetése a Bencsik-gyűjtemény. Mely nem csak az aranyat érő P. Mobil- és P. Box-demókat, illetve a keverőből rögzített, jobb minőségű koncertfelvételeket tartalmazza, hanem bizony egyéb nyalánkságokat is. Maga is Radics rajongó lévén, Samuka a Taurus és a Tűzkerék bootlegeket sem vetette meg. Jó iskolának tartva az abból nyert tanulságokat. Szinte biztos, hogy Samu és Dodi csereberélte is a ritka hangfelvételeket, mert többször is találkoztak. Így egymás gyűjteményeinek lyukait megszüntetve, vélhetőleg komoly szolgálatot tettek egymásnak, egyben az egyetemes magyar kultúrának is. Bencsik Sándor halála után az örökösök Munyóra, Monostori Petire bízták a komplett hagyatékot. Aki maga is komoly Pandora’s Box archívummal, ráadásul saját maga által készített ultra ritka felvételekkel rendelkezik.
Miután Munyó összefésülte a két gyűjteményt, Csiga Sanyival kezdték egymás anyagait összevetni, majd módszeresen átmásolgatni. Hivatalosan ezzel az aktussal kezdődött a TTT Rockarchívum indulása. Majd az újabb és újabb gyűjtők megkörnyékezésével a hazai rocktörténeti kiadványok, előadások és kiállítások is bőséges alapanyaggal lettek ellátva. Arról már nem szokott szólni a fáma, hogy a valóságban mit is jelent Csiga Sándor gyűjteménye. Mely, hála Istennek, Sanyi halála előtt még teljesen egészében átjátszásra került Munyó gyűjteményének kiegészítésére, illetve melynek egyes részeit a jó Csiga a kevés valódi barátjával is meg-megosztotta. Mert tényleg egy valódi kincs, ami utána maradt.
Csiga Sanyi saját jogon is alapos gyűjteménye, melyben nyilván az általa szerzett, de hivatalosan mások által jegyzett dalok is szerepeltek, azok próbatermi- és demófelvételeivel egyetemben, szépen organikusan egészülnek ki a Sanyi által támogatott, menedzselt, arculattervezett bandák archívumaival. Ez így együtt már eleve egy komoly anyag, melyet nem szabad pénzéhes kontárok kezébe engedni, nehogy sok egyéb más hazai rocklegenda életműve után azok is ebek harmincadjára jussanak…
De, még ez se minden! Ugyanis, amiről végképp mindenki hallgat, vagy már nem emlékszik, vagy tényleg semmit sem tud, hogy anno az alapvetően a Csiga-féle zenei családfa alkotta gyűjtemény is kapott egy erős beoltást. Ugyanis a legendás Vasadi-gyűjtemény már akkor Csigához került, amikor Béla még élt, mikor Bencsik Samu még a P. Mobilban(!) pengette a húrokat. Persze sokan sosem hallották Vasadi nevét.
Szóval, Vasadi Gábor az akkori rockzenei élet egyik központi figurája volt. Nem a mostanában dömpingszerűen ránk ömlesztett rissz-rossz rocktörténeti könyvekben és történelemhamisító filmekben szereplő alternatív univerzumban, hanem a valódiban. Gábor énekelt, basszusgitározott, de leginkább, mint technikus volt ismert. Igen jellemző történet, és ráadásul ez igaz is, az egyik zenész-kollégát felhívva, arra kérdésre, hogy mégis kik járnak ki hozzá, a szülei római-parti házába, a válasza röviden ez volt: „Mindenki!” És valóban.
Próbált nála az ős-korszakbeli/hős-korszakbeli Piramistól kezdve a Szintézisig igen sok akkori zenekar. Főleg, mert hatalmas énekcuccával segítette a fél budapesti zenész-világot, többek között Radics Bélát is. Utóbbiról persze ugyanúgy nem tudnak a nagy Radics tudósok, mint Béla valódi társaságának olyan fontos tagjairól sem, akik éveket töltöttek mellette, csak persze kerülik a fényt, meg a hiénákat…
Vasadi egy olyan fazonként él az akkori rockerek emlékezetében, akinek éjjel-nappal a kezében volt a forrasztópáka, aki a fülét rendszeresen a csavarhúzóval piszkálgatta. Hatalmas háza pedig egyszerre volt próbaterem, raktár, műhely, buli helyszín. Mi több, többen laktak is nála. Például Csiga Sanyi. Bár Gábor elsősorban technikusként volt ismert, de játszott a Szintézissel is –annakidején a Szintézis billentyűs, Gerots Zoltán tanította meg basszusozni-, valamint a saját triójával, az MMG-vel is. Utóbbival az NDK-ban játszott.
Gábor másik bázisán, a Ráby Mátyás utcai háza kertjében mindenhol hangfalak, szétdobált üvegek, emberek hevertek a fűben, bömbölt a zene – ez egy kis magyar Woodstock volt… Nem nagy, de legalább valódi. A hazai rockzene egyik origója, ahová napi szinten jártak a jó és fontos emberek. Sok zenekar ismerkedett össze, sok dal született és sok koncertturné terve fogalmazódott meg ott, a csillaghegyi éjszakában. A Sanyi által oly sokszor emlegetett rock and roll „nagy család” pásztorórái és „nászéjszakái” is gyakran valósultak meg ott helyben. De még az olyan, kisebb volumenű projektek is konkrétan a Vasadi házhoz köthetők, hogy néhány átbulizott éjszakát követően Gábor zenekarát Csiga vitte ki a budaörsi reptérre, a hangárba, repülős bulikba játszani.
Szóval a hazai rocktörténeti gyűjtemény harmadik alap-oszlopa úgy állt fel, hogy mikor Gábornak már nagyon megromlott a viszonya a feleségével, akkor a -remélem így már érthető, hogy miért- hatalmas rockzenei dia- és koncertkép-gyűjteményét egy az egyben Csigának adta, hogy őrizze meg az utókornak. Ez az Óbudai Művelődési Ház környékére került, értelemszerűen Sanyi akkori szálláshelyéhez kapcsolódva.
(Mindezt az eredeti visszaemlékezésben azért nem bontottam ki, mert nevek nélkül ezt a sztorit sem érdemes körülírni. De persze nevekkel is bajos közzé tenni, mert a főszereplők közül már senki sem él. Így például a sajnos kegyetlen gyilkosság áldozatául esett Gábor sem. No, nem mintha nem hittem volna Sanyinak. Azon kevesek közé tartozott, aki sosem hazudott nekem. Legalábbis tudatosan biztosan nem. Inkább azért, mert az ilyen-olyan körök befolyása alatt álló nagyhangú trollok azonnal kétségbe vonták volna a történetet.
Természetesen nem véletlen, hogy már hosszú évek óta kizárólag a saját magam, illetve a jelenlétemben, a közvetlen munkatársak által lőtt fotók mellé írom ki, hogy TTT Nemzeti Rockarchívum. Pedig annyi közöm nekem is lenne a Vasvári-Csiga gyűjteményhez, mint a cégéres szakértőknek. Csak ugye miközben mi még az utolsó heteiben is együtt dolgoztunk Sanyival, addig mások már azt is elfelejtették, milyen volt, mikor taknyos kölyökként, remegő térdekkel, megilletődve várták, hogy bemutassák őket a nagy Csigának, A zöld, a bíbor… híres-neves szerzőjének…
Aztán viszont az előzetes vázlattal kapcsolatban váratlanul megérkezett az egyetlen olyan reakció, ahol az adott részt megkapó kolléga kivételesen nem törölni és maszatolni akart, hanem tényekkel bővíteni. Szóval a Vasadi-Csiga kapcsolatot, beleértve a rendkívül értékes dia- és fotógyűjtemény adományozását, majd a meglévőkkel való összefésülését Gerots Zoli, a Vasadi-udvar állandó vendége, Sanyi barátja, Gábor akkori zenésztársa, a gyűjtemény átköltöztetésének szem- és fültanúja szerencsére még mindig meg tudja erősíteni. Mert hála Istennek, ő még köztünk van!)
Csigával már akkor is egy húron pendültünk, mikor még csak haverok voltunk. Ha esetleg néha ki is maradt két-három hónap, hogy találkoztunk volna, ott folytattuk a beszélgetést, ahol az előzőt abbahagytunk. Az ilyesmit nem lehet erőltetni, vagy megy, vagy nem. Miután pedig a magyar rocktörténet gondozása, illetve kigyomlálása kapcsán minden stratégiai kérdésben egyetértettünk, csak idő kérdése volt, mikor állítjuk végre a hajóinkat is egy irányba…
Az Úr 2015. esztendeje volt a fordulópont, mikor nagyon sok minden eldőlt. Neki is, nekem is nagy csalódás volt az egyre szaporodó új kiadók és rockzenei-, rocktörténeti szervezetek felszínes munkája. De nem csak a véleményes minőségű kiadványoktól és rém gyenge publikációktól kaptunk már herótot, hanem az új istenek egyre nagyobb és magabiztosabb mosolyától is. Viszont a nyílt konfrontáció és a Csiga szilárd véleménye szerint „a rockzene ügyének csak ártó” nyilvános kritikák helyett Sanyi egy új szerveződés fontosságát hangsúlyozta. Mindegy új kezdettel, új irányból, új módszerekkel és új személyi állománnyal elérendő az áhított célt, egy valódi Nemzeti Rockmúzeumot, illetve az azzal tudományos gondossággal együttműködő Nemzeti Rockarchívumot, mint közgyűjteményt és egy Nemzeti Rockintézetet, mint garanciákat nyújtó, a hozzáértést és a forráskritikát megkövetelő és szabványokat elváró felettes szervet. Csak, hogy még egyszer ne kanászodhassanak el az önjelölt szakik, illetékes urak és elvtársak…
Mindez igen hamar formát is öntött, mert Benkő Lacival már 2016-tól fogva szorosan együtt dolgoztunk a Hungaroton Archívum, az MTVA Archívum és a menet közben TTT Nemzeti Beat- Pop- és Rock Archívumra átkeresztelt egyesített gyűjtemény összefésülésén és esetleges közgyűjteménnyé alakításán.
Az események igen gyorsan kulmináltak, hiszen míg Benkő Laci engem kért fel az archív anyagok rendezésére és a hivatalos papírok adatainak előkészítésére, addig én a Royal Mail Pink Floyd-sorozatán felbuzdulva neki és Csigának szóltam leghamarabb a Magyar Rocklegendák bélyegsorozat tervéről, illetve kértem egyben azonnal a segítségüket. Még bele sem csaptunk a lecsóba, az első minisztériumi beadvány első vázlatát pötyögtem be éppen, mikor Balázs Fecó is előkerült, hogy valamit sürgősen tenni kéne, mert sem a Hungarotonos, sem a rádiós anyagaihoz nem igazán tud hozzáférni. Félő, hogy az akkor még csak 40 évesnek, de nem búcsúnak tervezett jubileumi arénakoncertre sem lesznek gyártásban a Korál korai lemezei. Erre Laci kontrázott, hogy az Omega régi lemezeit sem gyártják újra CD-n, miközben legnagyobb sajnálatára az újkori kiadások sem érik el az általa minimálisnak gondolt Omega színvonalat.
(Még mindig élénken emlékszem, mennyire ki volt bukva Laci az egyik 2010 utáni lemezborítón. Mellyel ráadásul csak már késztermékként, az egyik, ha nem a legfontosabb lemezbolt polcán szembesült. Ritkán láttam annyira dühösnek, de akkor szó szerint üvöltözött, hogy ki a fene engedte ezt gyártásba… Már jóval humorosabban fogta fel, mikor a gyártás szervezésére felkért partnercég egy olyan elcseszett Rapszódia-Szimfónia párost szállított ki a boltokba, ahol az Omega Szimfónia CD-címkéjére az Omega Rapszódia borítója került Meckyvel, illetve fordítva, az Omega Rapszódiára pedig a Szimfónia borítót mintázták, vele. Az első néhány cifra népies fordulat után vett egy nagy levegőt és elröhögte magát. Majd néhány nappal később, amikor az ügyben illetékesek már kénytelen-kelletlen elkezdték visszagyűjteni a boltokból a kontármunkát, Laci felhívott és megkért, hogy neki is szerezzek gyorsan egyet a hibás szériából. Mert, mint közismert, Mecky nagy gyűjtője volt az ilyesminek, más előadók elrontott kiadványai esetében is.)
Szóval gyorsan a munka dandárjában találtuk magunkat. A projekt alapját az én egykori Értékmegőrző című rádióműsorom nagy gonddal kidolgozott vázlatai adták. Ugyanis az összesen 56 adásban bemutatott 48 magyar rockzenekar (aki érti, érti) esetében, az előkészítő munka során mindig felkerestem legalább egyet, az akkor még élő tagok, szerzők és alkotótársak közül. Csak, hogy ne az ilyenkor szokásos egymástól kopizott baromságok terjedjenek tovább, hanem a valós történéseket rögzítsük az utókor számára. Így került sor egyébként valamikor 2008 nyarán Csiga Sanyi hivatalos „felkeresésére” is, a Pandora’s Box hőskorszakának letisztázása kapcsán. Miként Benkő Lacit is alaposan kikérdeztem az Omega részek előtt. Ráduly Misit az otthonában faggattam, több alkalommal is. Majd az általa jóváhagyott és véglegesített CD ismertetőm került a Syrius-szal kapcsolatban rádiós alkalmazásra. Lórival e-mailváltásokban csiszoltuk készre az anyagot, mely hónapokon keresztül zajlott, mellette többórás telefonbeszélgetésekben körüljárva egy-egy témát, és így tovább. Mindenesetre Laci, Fecó, Csiga és Gyugyó egyaránt azt mondta, hogy minden egyéb esetben is ilyen alapos munkákra van szükség, hogy: ha már nem leszünk, nehogy csak bulvár jellegű idétlenségek maradjanak utánuk, az első rocknemzedék után.
A nagy-nagy munka közben Csiga és Munyó erőfeszítéseket tettek a TTT Nemzeti Beat-, Pop- és Rockarchívum kibővítése irányában. Így felkértek egy rakat ismert gyűjtőt, hogy hazafias lelkülettel, egyelőre társadalmi munkában, de végső soron állami célra, fésüljék, fésüljük össze az általunk gyűjtött illetve rögzített anyagokat. Pozitív választ ez ügyben a szintén unikális anyaggal rendelkező Boross Csaba Tamás adott. Illetve akkor magam is úgy döntöttem, hogy bár már sokszor megégettem a kezem, Csigáéknak nem mondok nemet. Már csak azért sem, mert néhány évvel korábban pont ő, Csiga Sanyi volt, aki a maga szelíd módján felhívta a figyelmem, hogy ne higgyek el mindent, amint a Munyóról a brancsbeliek összehordanak. Inkább csak az irigység beszél belőlük, mint a tényszerűség. Meg a sértettség, amiért bizonyos dolgokat egy idő után már nem kaptak meg tőle, miután a magukat barátnak mutató élősködők kimutatták a foguk fehérjét… Meg persze vele is ugyanezt művelik a háta mögött -tette hozzá még halkabban-, miközben szemtől szemben júdáscsókokkal próbálják hülyére venni, de nem bánja, mert az ügy a fontos, nem ő…
Fontos adalék még, hogy a magyar rock nagy öregjeiből álló csoportok tanácskozásain a Benkő Laci és Csiga Sanyi választotta, ajánlotta, felhívta, felkérte muzsikusok és technikusok foglaltak helyet. Ez akkor is így volt, mikor Laci, a betegségei előrehaladtával már nem tudott annyira mozogni vagy Sanyi épp megint el volt havazva a repüléssel kapcsolatos tennivalóival. A konkrét munkaebédeket ezért a legtöbbször én szerveztem és vezettem. Majd az így begyűjtött ötlethalmaz begépelése és rendezése után Munyó és Csiga rohangáltak a hivatalokba. Persze, míg élt, Laci mindig ott volt mögöttünk. Ahogy esetemben a Magyar Posta és a harmincféle magyar zenekar archív kiadványainak licencelése érdekében vette fel a telefont és kövezte ki az utam, addig Sanyi és Peti munkáját a miniszterek és államtitkárok tájékoztatásával segítette elő.
Mert persze Benkő Lacinak és Balázs Fecónak még az is felvette a telefont, aki egyébként rühelli a zenénket. Mert Balázs Fecónak és Benkő Lacinak még az sem mert nemet mondani egy-egy időpontkéréssel kapcsolatban, aki már akkor tudta, hogy ejteni fogja az ügyet, mikor meglátta a telefonja kijelzőjén a bejövő hívást…
A csapatot azonban semmi sem tudta eltántorítani. A célokat mindannyian szívügyünknek éreztük, a még élők érezzük a mai napig is. A közös munka is jól ment ebben a körben. Nem csoda, hogy egyéb ügyekben, sajtókampányok, interjúk, könyvek, CD-k, egyéb kiadványok esetében is együtt maradtunk. Mint Török Ádám szokta ilyen alkalmakkor hálásan mondogatni: „Milyen jól összehozta Benkő Laci a barátságunkat!”
Szóval mindenki tette a dolgát. Szép sorban csatlakoztak mások is, vagy már eleve felkérésre vettek részt a hivatalos papírok előkészítésében és a jogszabályi háttér kidolgozásában. 2017-ben Boldog Ildi például egy nagyszerű projektet rakott a többi mellé, „Zenebárka” (Music’s Ark) néven, a fiatalok átfogó zenei és előadóművészi nevelésének céljával, a minőségi utánpótlás-képzés jegyében. 2018-19-ben pedig Hugó, alias Bernhardt György tett le olyan alapos munkát a nemzet asztalára, amiért önmagában is méltóvá vált a legmagasabb állami kitüntetésekre. Örök hála érte!
Más kérdés, hogy a projekteket, így például az eltűnt ORI-papírok miatt kiesett road-nyugdíjak rendezésének ügyét éppen azok a rossz barátok fékezték, gátolták leginkább, akik inkább a maguk zsebébe szánták a rockzenére fordítandó közpénzeket. Viszont még az egyre gyakrabban érkező rossz hírek sem vették el Csiga kedvét. Sőt, onnantól fogva facsarta ki még inkább magát. Az összes teendője mellett egyre többször futott neki az összegyűjt anyagokkal házalni az ilyen-olyan politikai vonalakon. Akárcsak Peti, aki addigra már szinte teljes időben ezzel szolgálattal foglalkozott. Mindannyiunk a családjától vette el azt az időt, pénzt és teret, amit a közcélra felhalmozott archívumi anyag társadalmi munkában való feldolgozására és otthoni tárolására fordítódott.
Csiga Sanyi már csak azért is magáénak érezte a road-nyugdíjak rendezését, mert szerzőként, alkotóként, háttéremberként egy kicsit mindig is roadnak érezte magát. Nem volt technikus, szállító vagy pakolóember, de sorsközösséget vállalt a rock napszámosaival.
Színpadra csak ritkán állt fel. A Black Box előadásait leszámítva, szinte mindig a háttérben maradt. A rock vámszedőivel ellentétben azonban folyamatosan csak adott, illetve szívvel-lélekkel gondozta az elhunyt szerzőtársai emlékét. Mikor felvetette, hogy Samukáról is lehetne szobor és emléktábla, szinte mindenki kiröhögte. A szűk baráti kör bólogatott csak. Azok, akik egy cseppet sem csodálkoztak, hogy azzal tromfoltam rá, hogy ha már úgyis szükség van új, még devalválatlan szakmai díjakra, akkor azokat viszont szintén nevezzük el Radicsról és Bencsikről, a maguk kategóriáinak megfelelően körülírva, sőt körülbástyázva a jelentőségüket és jelentéstartalmukat. Munyó nem sokra rá fel is vázolta ezeket Dezskének, Samu bátyjának. Az azóta sajnos már szintén elhunyt Bencsik Dezső üdvözölte a kezdeményezést, kezdeményezéseket. Már csak azért is, mert baráti szálak főzték Petihez és Sanyihoz. A saját szájából hallottam, hogy jó kezekben lesz az öccse emléktáblájának és Samu emlékezetének az ügye.
Volt persze bőven ellendrukker is. Egyesek megpróbálták lenyúlni is a projektet. Mindenesetre ők ketten, Csiga és Munyó azért a legnagyobb ellenszélben is keresztülverték a Bencsik Sándor emléktáblát. Ráadásul nem egy Samuka által ritkábban használt hangszerrel, mint tették ezt szerencsétlen Som Lajos esetében egy szólógitár vésettel. Ráadásul nem fél-analfabéta módra, durva helyesírási hibával, mint gyalázták meg idétlenül szegény Barta Tamás emlékét. Ráadásul nem gagyi plasztiklapra, mint oly sok mindenkiét. Hanem alapos, tisztességes, Bencsik Sándor emlékét valóban megtisztelő, alapos szervezőmunkát végezve. Rá is települt mindenki jó gyorsan az avatóünnepségre. Az addigi huhogók jöttek, mint a döglegyek az eseményre, ahol ismét magukat mutogathatják… Sanyi persze végig csak csitított: Legalább megvalósult. Legalább itt vannak. Legalább beszélnek róla. Nem baj, ha álságosan. Nem baj, ha félszívvel. Hát ment tovább a show, az avatóünnepségen egymást váltották a szónokok. Ő pedig őszintén igyekezett mindvégig jó képet vágni, bárki is került elő a zűrzavaros múltból.
Még ott helyben Csigáék felkérést kaptak egy Rocktörténeti Intézet létrehozására, valamint az azt megalapozó munkafolyamatok előkészítésére. Közben Gidó is becsatlakozott, aki a Best of Rock FM megszűnése után sem adta fel, hogy kijárjon egy tisztességes magyar rockrádiót. Majd néhány napra rá Török Ádám is becsatlakozott, aki a Petőfi Csarnok pótlását és a parlagon heverő vidéki klubhálózat felélesztésének terveit szerette volna a felsőbb szintekre juttatni. És így tovább, és így tovább. És persze jöttek még sokan mások is, együtt többre jutunk alapon.
Csak épp, míg Balázs Fecó, Benkő Laci, Csiga Sanyi, Gidó és Gyugyó minden szinten kiálltak az ügyeik, az ügyeink és egymás mellett -például úgy is, hogy besétáltak az adott minisztériumba, vagy felemelték a telefont, olyan magasra, ahol már nem mindenki hívását fogadják- igen sokan voltak, akik viszont inkább árnyékban maradtak. Úgy érveltek, hogy benne vannak a dologban, adtak is anyagokat, támpontokat, javaslatokat, de határozott kérésük volt, hogy egyelőre nem kívánnak a fényre kilépni. Sanyi ismét bölcsen jegyezte meg, hogy ők már akkor tudták, hogy minket ezerrel fúrnak, mikor bennünk még fel sem merült, hogy valakik le akarják nyúlni a projekteket, és az azok megvalósítására szánt, nekünk ígért, állami pénzeket…
Mások azon akadtak ki, okkal, joggal, hogy míg a nevüket adták egy-egy minisztériumi munkaanyaghoz, beadványhoz, addig a végleges leveleken és papírokon már nem látják a többiek nevét. Évtizedek óta a szakmában lévő, élvonalbeli előadókról és szakemberekről van szó. Ők már csak tudják, hogy működik a könyöklés a gyakorlatban, ha ennyi ideig a felszínen tudtak maradni…
Őszintén megvallom, hogy menetközben sokszor elment a kedvem attól, hogy a közjót szolgáljam, társadalmi munkában, ilyen hitvány környezetben. Munyó volt, hogy egyenesen őrjöngött. Szó szerint attól féltünk, hogy meg fogja ütni a guta. Ádit, Fecót, Lacit és Gidót meg egyre jobban leterhelték a betegségeikkel járó dolgok.
Mikor Sanyit a kételyeimmel fárasztottam, főleg a hivatalos papírok elfektetésével és eltűnésével, valamint főhelyeket gyorsan elfoglaló félművelt buzgómócsingok károkozásával kapcsolatban, Csiga rendszerint mindig ugyanazzal, a repülésben is gyakran használt bölcs mondásával hűtötte le a kedélyeket: Repülő nem marad fenn…
jozé 2023. 04. 02.
Rendhagyó rekviem egy rendkívüli rockerért – Csiga Sándor emlékére 3.
Sokszor átbeszéltük már az évek, évtizedek folyamán, de végül mindig arra jutottunk a TTT Rockarchívum égisze alatt egyesült srácokkal, hogy az általunk igen nagyon kedvelt Pandora’s Box együttest minimum három dolog sújtotta, párhuzamosan, mindvégig. Méghozzá szinte folyamatosan, az aktív működések és leállások időszakaiban is. Az első maga a zenekarnév, mely nagyon úgy tűnik, hogy egyfajta önbeteljesítő jóslatként, aktív átokként kísérte el a bandát. A csapat több tagjával is beszéltem már erről. Mi több, van, aki kérdés nélkül, magától is előadta, hogy visszatekintve a több évtizedet átölelő események láncolatára, hajszálpontosan erre a következtetésre jutott…
A második talán összefügg ezzel, talán nem. Mindenesetre a folyamatos tagcserék is olyan átoknak bizonyultak, mely miatt nem tudott kialakulni egy, akár évtizedeken át is tartós felállás. Egy olyan formáció, melyre a fix és szerethető, tehát megjegyezhető fazonok miatt egy még sokkal komolyabb brandet is fel lehetett volna építeni, mint amire végül a P. Box jutott. De az egységes arculat és a koherens színpadi előadások sorozata sem valósulhatott meg, kétévente, ötévente változó tagokkal, ráadásul egymástól eltérő értékrendű, habitusú, művészi elképzelésű zenészekkel egy csónakban. Ez utóbbi már Csiga Sanyi személyes átka is volt, hiszen így aztán sosem tudta teljesen érvényre juttatni a P. Box kapcsán született vízióját. Bár apait-anyait beletett a produkcióba, dalszövegekkel, díszletekkel, valamint a nagyrészt ötletszinten maradt fotós- és klip-tematikákkal, mégsem sikerült meggyőznie a bővebben vett Box alkotóközösség minden tagját, hogy ideje volna már egy irányba húzni a szekeret…
Csigát ráadásul egy harmadik nehézség is vastagon érintette. Méghozzá az a negatív adottság, hogy az ilyen-olyan P. Box formációk újabb és újabb tagságai a legkevésbé sem voltak hajlandók azokra hallgatni, akik ugyan nem álltak fel melléjük aktuális Pandora’s Box színpadra zenélni és énekelni, de szívük-lelkük non-stop a zenekarért dobogott. Vagy dobog még ma is, mind mondjuk Tatár Josey, az örök Box fanatikus esetében.
Tehát mások mellett Csiga Sanyi is időről-időre megpróbált a boxosoknak segíteni, építkezni. Mert bár már az 1982-es turné után eltávolodott a csapattól, de sosem tudta végleg elengedni a zenekart. Halála napjáig szívügyének tekintette a P. Box örökséget. Például többször is megpróbálta összebékíteni a Cserháti Pityi halála után fellángolt viták nyomán egyre vehemensebben csatározó békétlenkedőket, de sajnos kevesen hallgattak rá, így ez esetben kivételesen nem lett tartós eredménye a béke-misszióinak. Sanyi terve egy nagy-nagy jubileumi koncert volt, valamelyik kerekebb évfordulón, az összes egykori és jelenlegi taggal – a debreceni, illetve a budapesti utódzenekarok részvételével. Mely nagy összeborulásba természetszerűleg az Ómen lemezt feljátszó, még életben lévő egykori P. Box művészeket is beleértette.
Először a 2010-ben esedékes „Pandora’s Box 30” munkacímű nagykoncertnek futott neki. Sajnos ezúttal nem csak, hogy nem tudott segíteni, de mivel a béketeremtési kísérletei és a szervezkedés mellett ráadásként -átgondolatlan és botor módon- még belepiszkált a védjegy témába is, gyakorlatilag olajat öntött az akkor már amúgy is veszedelmesen lobogó tűzre. Élete talán legnagyobb baklövését követve el ezzel. Persze ő sem volt szent, sem nem tökéletes, mi sem vagyunk azok. Mint azt is jó tudjuk, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve…
Mindenesetre mikor beköszöntött az Úr 2010. esztendeje, már esélye sem volt egy össznépi „P. Box 30” előadásnak. Így hát Csiga Sanyi, Utasi Andrással, a Pandora együttes gitárosával, egy új, saját zenekart alapított. Mivel nem kívántak részt venni az ismét aktuálissá vált Kié a nagy P? vetélkedőben, új társaikkal, új néven bontottak szárnyakat. A többféle felmerült ötlet közül végül a Hegedűs Pisti javasolta Black Box elnevezés lett a befutó. Mely egyaránt utalt a P. Box múltjára és örökségére, valamint Csiga másik szenvedélyére, a repülésre is.
Valamint talán a Pandora’s Box együttes néhai legendás tagjaira, Bencsik Sándor gitárosra és Cserháti István billentyűsre, Sanyi egykori szerzőtársaira. Akik emlékére –miután az általa tervezett „P. Box 35” nagykoncert is kútba esett- egy évente ismétlődő emlékkoncertet kívánt az utókorra hagyományozni. 2015-ben el is indult a sorozat, rá egy évre is rendben lezajlott a Bencsik-Cserháti emlékest. De harmadjára a jó Csiga már társak nélkül maradt. Azok az állítólagos barátai tettek neki keresztbe és hagyták cserben, akiket korábban szívvel-lélekkel segített, mikor életük legnagyobb nehézségeivel kellett szembenézniük…
Apropó, nehézség! Csiga Sándor abban a tekintetben is mindvégig úriember maradt, hogy sosem haknizott a betegségével. Sosem mutogatta magát a szennylapokban. Sosem sajnáltatta magát a bulvárban, sosem váltotta reklámra vagy direktben pénzre a szenvedését. Sanyi csendben hordozta magában a lelki terheket, az anyagi nehézségeket és fizikai megterheltséget is. Még a tavalyi késő téli, kora tavaszi találkozókon, munkaebédeken is úgy csitította és intette türelemre az általa néha csak magyar rock panteont építgető társaságként aposztrofált kemény magot, mintha évtizedek állnának még rendelkezésünkre a zenék és interjúk, a szalagok és a digitalizált anyagok tartós biztonságba helyezésére…
Mindenesetre, mikor a Black Box 2010-től fogva aktív működésbe kezdett, akkortól a Ráduly Levente énekes, Utasi András gitáros, Krajczár Ferenc basszusgitáros, Krajczár Márió dobos, Tasi Ádám orgonista felállású induló csapat mellé Sanyi is felállt a színpadra. Részint, hogy valóra váltsa gyermekkori billentyűs álmait. Részint pedig, hogy jelenlétével hitelesítse a részben általa szerzett, részben általa ihletett dalokat. Mivel pedig továbbra is komoly, kidolgozott színpadi show-val kívánta a Box-műsort megtámogatni, hát ismét elkezdett díszleteken agyalni. Illetve a Pandorát megszemélyesítő kosztümös táncosnő bevonásával és egyéb színpadi gegekkel is emelte az előadások fényét. Összességében egyfajta karmesterként, a Black Box Schuster Lórántjaként szerepelt a koncertpódiumokon. Jól.
A Black Box együttes arra is lehetőséget adott Sanyinak, hogy az addig lemezekre nem került dalokat is műsorra tűzze. Illetve azok a kiadott szerzemények is visszanyerhették eredeti formájukat, melyeket a hatalommal társult butaság megcsonkított. Végre valahára, az annakidején kényszerből átírt sorok és kihúzott versszakok is visszakerültek a maguk helyére. Így lett három évtized múltán újra teljes például A levél című klasszikus, a Black Box élő előadásain.
Csiga Sándor a Black Box együttessel más egyéb szerzeményeit is fel kívánta frissíteni, amiket a koncertek mellett új stúdiófelvételeken is meg kívánt mutatni a közönségnek, illetve hivatalos hanghordozókon is megőrizni az utódoknak. Magyarán Sanyi a Black Box-ot a P. Box örökségen túl a saját szerzői zenekarának is szánta, így például a ’90-es Ablonczy-lemez általa írt dalait rendszeresen emlegette. Valamint új számok is születtek: fajsúlyos mondanivalójú, veretes hard rock szerzemények, melyek megérdemelték volna a lehető legszélesebb nyilvánosságot. Csak hát persze megint épp azok fúrták és tettek keresztbe neki, akiken egész életében csak segített…
2016 júniusában új énekes érkezett a zenekarba. Levente helyét Arpie Gamson, azaz Gamsz Árpád vette át, akit az Avenford együttesben hallhattunk korábban, illetve a világhálón közzétett zseniális P. Box-, Vikidál- és Dinamit-feldolgozásai kapcsán figyelt fel rá -az azt megelőző hónapok során- a hazai rockszakma élelmesebb része. Így már vele kezdődtek el az album-előzetes Black Box demók felvételei. Sajnos ez a korszak csak decemberig tarthatott, mert Árpit elcsalta a Mobilmánia. Az elkészült felvételek dobozban maradtak, a további munkálatok pedig megszakadtak. Akkor még nem tudtuk, hogy végleg…
Ez a fejlemény duplán gyomron ütötte Sanyit. Egyrészt maga a tény, hogy végre talált egy énekest, aki egyformán jól tudja visszaadni az összes addigi munkáját. Többek között az eredetileg Ablonczy Mihály, Varga Miklós vagy Vikidál Gyula által énekelt dallamokat, eredeti hangmagasságban. Aki ráadásul még gitározni is jól tud. Majd a nagy örömöt követően Sanyi bő fél év elteltével már el is vesztette az általa csodált pacsirtát.
Másrészt Csigát a zenekarváltás tálalási módja is kegyetlenül bántotta. Mert bár a dolog már rég eldőlt, mire meghirdették az úgynevezett „énekes casting”-ot, de az érintettek arra már nem vették a fáradtságot, hogy őt is értesítsék. Neki senki sem szólt.
A feledékenyebbek részére következzék hát némi kronológia. Csak, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, mekkora sebeket kapott Sanyi, 2016 novembere és 2017 márciusa között.
2016. július 16. – Elmaradt a Mobilmánia nagykoncertje a Barba Negra Trackben, mert elmosta az eső. (A váratlan természeti esemény egy másik „váratlan” eseményt is elodázott…)
2016. augusztus 9-27. – Felkerült az internetre A bolond, A levél és a Magyarok 2016-os Black Box stúdiófelvétele, Árpival.
2016. augusztus 31. – Black Box koncert Árpival a Városligeti Sörsátorban
2016. szeptember 24. – II. Bencsik–Cserháti Emlékkoncert a Crazy Mama Music Pubban, házigazda Csiga Sándor és a Black Box. Az együttes énekese Arpie Gamson.
2016. október 22. – A Mobilmánia Barba Negrában tartott pótbulija után „váratlanul” kilépett a zenekarból az akkori énekes, Molnár Péter „Stula”. Kis túlzással élve ez a kilépés csak azoknak volt „váratlan” és „meglepetés”, akik egy másik bolygón éltek. Igazából Stula csak és kizárólag köszönetet érdemelt volna, hogy kitartott a kiemelt előadásig, és nem hozott másokat roppant nehéz helyzetbe hirtelenkedve. Mondjuk a viharos buli napjára tervezett vadiúj DVD-megjelenésének értelmetlenné válása, egy új Mánia énekes időszakára való átcsúszása miatt…
2016. november 11. – P. Mobil koncert a Crazy Mama Music Pubban, vendég Gamsz Árpád
2016. november 13. – Schuster Lóránt felrakta a Vágtass velem felvételét, a P. Mobil és Gamsz Árpád előadásában a Facebook oldalára. Majd másnap felrobbant az internet.
2016. november 16. – Árpi kérésére a Black Box átszervezi az eredetileg december 30-ra tervezett évzáró koncertjét, mely végül egy nappal korábbra, december 29-re került. Akkor még csak kevesen értették, hogy miért…
2016. november 20. – Csuhajja, „országos casting” hirdettetett a Mobilmánia énekesi posztjának betöltésére: „A jelentkezéseket 2017. január 20-ig fogjuk fogadni, az elődöntőt, illetve a döntőt pedig február 2-án és 3-án tartjuk a Ferencvárosi Művelődési Központ színháztermében.”
2016. december 29. – Évzáró Black Box buli a Legenda Sörfőzde Centerben. Konkrétan az utolsó fellépés Arpie Gamson énekessel, aki Csiga Sanyi elmondása szerint, egy szót sem szólt társainak másnapi vendégszereplésének apropójáról.
2016. december 30. – Mobilmánia + TRB + the Rock Band koncert a ShowBarlangban. Ahol is a zenekarvezető a színpadon jelentette be, hogy az est egyik vendégfellépője, Gamsz Árpád lett a Mobilmánia új énekese. Így hát az européer elegancia, a politikai korrektség és a no titkolózás jegyében Csiga Sándor, Árpi hazai felfedezője és a Black Box együttes vezetője csak a nézőtéren szembesült volna a mókával… Viszont addigra már csak az nem tudta mi készül, aki nem akarta. Mert „a nagy titkot” egy korábbi bulin szintén elkotyogta valaki a „dzsungelhíradóban”, egy másik decemberi koncert alatt, az előtérben beszélgetve a lemezárussal és annak elkötelezett mobilos baráti körével…
Ennek ellenére 2017. januárban lazán folytatódott a kutyakomédia. Senki sem szólt a kevésbé tájékozott jelentkezőknek, hogy ne küldjenek több anyagot a november 20-án meghirdetett Mobilmánia castingra, hiszen már rég megvan az énekes, így nem lesz semmiféle döntő február 2-án és 3-án. Sem a Ferencvárosi Művelődési Központ színháztermében, sem máshol…
2017. február 8. – „Hivatalosan” is bejelentik a sajtóban, hogy Gamsz Árpád a Mobilmánia új énekese: „A decemberben meghirdetett casting elmarad, mivel megtaláltuk az új énekesünket, akivel komoly terveink vannak – mondja Zefi. – A Mobilmánia frontembere Gamsz Árpád lett, aki az utóbbi kilenc évben Londonban élt, ahol építészmérnökként dolgozott, nem mellesleg pedig az Avenford zenekar énekese/gitárosa volt…”
Sanyi ezt a csalódást sosem heverte ki. Csiga mindvégig, még az utolsó heteiben is reménykedett benne, hogy az egykori Black Box-tagoknak úgymond, „majd megjön az esze”, kiemelten utalva itt az elcsábult énekesre, és ha némi csúszással is, idővel azért mégiscsak megvalósul a szerzői lemeze. Az általa megálmodott eredeti dalverziókkal, új felvételeken, Árpi énekével. Még néhány napja, az áprilisi választások utáni örömünnep mámorában (hogy végre sikerült a szocikat végleg padlóra küldeni,), a folytatás optimista hangulatában is arról beszélt, hogy majd, ha lecseng a politikai hisztéria, valamint a zenekarok is magukhoz térnek a pandémia okozta sokkból, és úgy általában az egész szakma túl lesz a hülyeségeken, akkor a régóta tologatott életmű-interjúsorozat abszolválása mellett abszolút ideje volna a szerzői lemezének is újra nekiállni. Ebben is egyetértettünk.
Ide kapcsolódó kis történet, hogy Csiga Sanyi régóta tervezett szerzői lemezének alapos előkészítése kapcsán kerültek elő -az akkoriban jobbára még külön-külön kezelt magángyűjteményekből- azok a feledésre ítélt korai változatok, feldolgozások, lemaradt és betiltott Pandora’s Box dalok és feldolgozások is, mint például a Táncolj, Pandora!, a Heavy Music, a Bálvány vagy a Fekete bárány. Ezekből soha az életben nem lett volna archív kiadvány, vagy utólagos stúdiófelvétel, ha Csiga és Munyó Peti nem kezdik el módszeresen összerakni, majd alaposan áttanulmányozni a P. Box demó- és bootleg-archívumát. Majd nem osztják meg – Benkő Laci áldásával- az általuk beindított Nemzeti Rockarchívum érdekesebb részeit azokkal az egykori alkotótársakkal, akik már nem is feltétlen emlékeztek egykori alkotásaikra.
Az persze megint más kérdés, hogy ki hogyan élt a kapott lehetőséggel. Mikor szegény Csiga Sanyi utoljára, 2019-ben is újra belekezdett az össznépi békítő-körútjába, párhuzamosan pedig kezdte sokadszorra is szervezni a Pandora’s Box lemezfelvétellel egybekötött jubileumi gálakoncertjét, akkor közben ráadásként belevágtunk még egy archív kiadványba is. Mely a P. Box megalakulásának 40. évfordulójára jelent volna meg, a „Pandora’s Box Allstars 40” munkacímű előadás promóciójához igazítva a konkrét kibocsátási dátumot. (A végleges koncertcím nyilván más lett volna, viszont így minden érintett egyből értette volna. Gondoltam én, örök naiv… Pedig dehogy is akarta mindenki érteni…)
A 40. évfordulós archív dupla kiadás kapcsán hamar fel is kerestem Hartmann Kristófot, aki akkor a Hammer Records / Hammer Music (jelenleg H-Music)igazgatója, aki a Cserháti Pityi által újjáalakított együttes kiadója volt, majd a debreceni utódzenekar felvételeit is gondozta, gondozza. Előadtam, hogy az eddigi próbálkozások közül most látszik a legnagyobb esélye annak, hogy az összes P. Box nagylemezes korszak, összes, még életben lévő tagja együtt, egy színpadra lépjen. Csiga Sanyi és Hegedűs Pisti ezerrel szerveznek, Munyó pedig ingyen és jófejségből odaadományozna egy jókora adag jó minőségű bootleget TTT Nemzeti Rockarchívum legjobb P. Box felvételeiből annak a cégnek, egy negyven éves dupla jubileumi CD-hez – és esetleg dupla nagylemezhez-, aki hajlandó kiadni, terjeszteni azokat, illetve aki hajlandó érdemben beszállni a promócióba is.
A dupla CD-ből aztán mégsem lett semmi sem, mert a közeledő koncertdátum ellenére ismét sikerült néhány muzsikusnak úgy összebalhéznia, hogy azóta sem léptek közösen egy színpadra. Sem akkor, sem később. Ha semmi más haszna nem volt a pandémiának és a 2020-as karantén őrületnek, annyi biztosan, hogy az elmaradt rendezvények ezrei között szép csendben elsikkadt a „P. Box 40” nagykoncert, ráadásul pótdátum nélküli lemondásának híre. Így legalább nem lett nagyobb blamázs az öngólból, a túl nagyra nőtt egók miatti csoportos önsorsrontás okán idejekorán szétrombolt rendezvénynek. Épp csak a „csekélyke” plakátköltséget bukta el valaki. Jellemzően épp az, aki nem veszekedett senkivel…
Szegény Csigának sokadszorra sem sikerült a Pandora’s Box jubileum. Pedig mindannyiunk közül ő akarta a legjobban. De nem jártunk sokkal jobban a „jubileumi” „dupla” kiadvánnyal sem. Miután a koncert elmaradása okán Kristóf értelemszerűen már nem látott fantáziát a kiadásban, valamint vélhetően a dühös emberek sirámaira sem volt túlzottan kíváncsi, tovább turnéztam a „P. Box 40” lemez ügyével. Épp csak kétszázötven-hatodszorra ismételte magát a történelem. Az a végtelen történet, hogy miközben a könnyűzenei színtéren kontrollálatlanul ömlik a közpénz a baromságokra, az akusztikai környezetszennyezéssel felérő mainstream médiumokban és az ízlésficamos fesztiválokon vidáman virágzik a gyom, addig megint azzal kellett töltsem a kevéske és drága szabadidőmet, hogy egy valódi rocklegenda, évtizedek óta valódi értéknek bizonyuló szerzeményeivel, illetve ritka és komoly értéket képviselő felvételeivel házaljak…
Aztán végül úgy tűnt, hogy mégiscsak ránk mosolyog a szerencse, mert Kovács Laci, a Moiras, illetve Kept Alive Records tulajdonosa és főnöke nyitottnak bizonyult az ötletre. Konkrétan arra a projektre, amit neki is úgy adtam elő, hogy egy dupla LP, aminek első fele értelemszerűn Varga Miklós énekével szólal meg. Mégiscsak vele indult a történet, mégiscsak a 40 éves jubileum az apropó. A második lemez pedig lehet akár végig Vikidál Gyulával – vagy akár részben Gyula, részben Bill, sőt, akár részben Koroknai Árpi és részben Kyru énekével is. Hiába, engem sem lehet kigyógyítani az örök idealizmusból…
Mindenesetre Laci rábólintott a dologra. Egy Varga, plusz egy Vikidál vinil kiadvány formában kívánta kiadni a Munyó által felkínált anyag erre a célra kiválogatott részeit. Mindössze azt kérte, hogy küldjek néhány ízelítőt e-mailben, mégis melyik és milyen minőségű P. Box felvételekről lenne szó? Csörögtem Munyónak, hogy legyen oly kedves, küldjön gyorsan át emailben, csak pár darabot ízelítőül, a dupla CD és dupla lemez céljára már régóta válogatott, régóta érlelt, használható felvételek közül. Gyorsan megjött az anyag, majd azonnal tovább is ment, majd a többi néma csend…
Mire legközelebb hallottam valamit a projekt felől, már az volt a hír, hogy odakinn préselnek egy, azaz egyféle szimpla P. Box LP-t, méghozzá vikidálos koncertfelvételekből. Nem a P. Box valamelyik ex-tagja és nem is a Kept Alive Records valamelyik munkatársa vagy partnere tájékoztatott, hanem egy másik kiadó gyártásvezetője, aki naivan azt gondolta, hogy mennyire fogok örülni, hogy már túl van a tesztnyomáson a P. Box „lemezem” és nemsokára a kezünkbe foghatjuk a „P. Box 40 második felét is”. Az első nyilván már úton van Magyarországra… Aha! Szivatódal…
Na, fasza, gondoltam. Akkor nem elég, hogy nem lesz dupla, de még csak időrendben sem. Mi több, már akkor komoly tétben mertem volna arra fogadni, hogy a Varga Miki énekelte dalok vagy nem jelennek meg, vagy ha mégis, akkor a legközelebbi gyártás tuti kicsúszik a 40-es jubileumból. Amiről végül is az egész projekt szólt volna. A Mona Lisa ronda és öreg / A Kisherceg meg elmebeteg…
Csalódottságunk ismét az eget verdeste, de a legdühösebb Monostori Peti lett, mikor hozzá is eljutott az érdekes fejlemény. Mert nem elég, hogy megint el lett baltázva valami, ami a tervezőasztalon még olyan kerek, egész, könnyen értelmezhető, szép és jó volt. De mivel a felvételek nagy részét konkrétan ő maga készítette, illetve az ő gyűjteményéből származnak – az eredeti anyaszalagok most is az ő hajlékában vannak és várják a közgyűjtemény számára kijelölt állami ingatlanokat-, szegény bizony joggal érezhette úgy, hogy kihagyják a saját projektjéből.
(Ugyanerre volt példa, egy másik kiadó által „gondozott” dupla DVD esetében, ahol szintén az általa rögzített VHS koncertfilm került fel a második korongra, de sem tőle, sem a szerzőktől, sem a felvételen látható-hallható előadóktól nem kért arra senki engedélyt. Mi több, még csak nem is értesítették őket… Tehát még egyszer: egy Munyó által felvett koncertet adott és adatott ki úgy néhány erkölcsi mintaoszlop, hogy sem őt, sem a zenekar tagjait nem kérdezték meg róla. Sőt, még csak nem is értesítették őket, hogy te hülye, nemsokára ott lesz a dévédé a diszkontban és a többi lemezboltban… Magyarország, én így szeretlek! Vagy mégsem?
Hát ismét vettük pár nagy levegőt és ismét elkezdtük a nemszeretem-munkát, mert sokadjára is nekünk kellett feltakarítani mások után az istállótrágyát. És persze sokadjára is Csiga Sanyi járt élen a békítésben. Illetve azzal az érveléssel is egyetértettünk, hogy bár olyan lett a kiadvány, amilyen; bár már megint úgy intézték az illetékesek, ahogy; és bár már megint azok viszik a lóvét, akiknek közük nincs a P. Box-hoz, de legalább van valami. Mert, ha egy préselt „eredeti” kép- és hanghordozó eljut többszáz, esetleg többezer értelmes ember lakásába, háztartásába, akkor az a felvétel már vélhetőleg túléli a szerzőket, túléli az előadókat. Túlél minket is. Sőt, továbbá túléli az egymással torzsalkodó, hülyeségekkel hetvenkedő hazai bootleger társadalmat is. Akik javarészt még mindig nem akarják felfogni, hogy közös a missziónk, miközben az időnk meg vészesen fogy…)
Mindenesetre 2020. december elején megjelent a Maradj a vonalban című LP. Mi maradtunk is (volna) a vonalban, csak épp az eredeti anyaszalagokról digizett, tehát rendkívül ritka és bootleg-szinten kifejezetten jó minőségű felvételek átküldése után már senki sem szólt bele… A mór megtette kötelességét, a mór mehet.
Majd 2021. június 27-én a boltok polcaira került a Másnak szól nagylemez is. Ami tényleg másnak szól. Mert nagyon nem erről volt szó, nem ezt álmodtuk meg. Az így már sajnos semmilyen módon nem kapcsolódik a jubileumhoz, a sorrendet pedig akár még sértőnek is érezhetik az érintettek… Persze Sanyi ezúttal is azt mondta, amivel maximálisan egyet tudok érteni, hogy sebaj, legalább megjelent! Úgy, ahogy, de legalább van; és így, hivatalos kiadásként már sokkal nagyobb az esélye, hogy túl fog élni bennünket… Mert neki csak ez számított, és milyen igaza volt szegénykémnek!
A keserédes mókát fokozta, hogy a lemezborítók hátuljára többek között a következő, „könnyen és egyszerűen” dekódolható sor is felkerült: „Special thanks to folks at TTTA”
No, ezt fejtse meg bárki halandó! Pedig a TTT Nemzeti Rockarchívum egynegyede akkoriban mégiscsak az a Csiga Sándor volt, aki a részben a dalokat írta, majd a felvételek egy jelentős részét meg is őrizte és úgy általában is fő katalizátora volt a tervezett „P. Box 40” rendezvénynek és az ahhoz kapcsolódó ilyen-olyan kiadványoknak. (Könyvről és fényképalbumról is szó volt… csak elvitte a cica.) Erre a lemezborítón már csak egy névtelen akárki lett belőle, egy nameless ghoul a „folks”-ból. Fantomlány, ma égni kíván? (A „TTTA” megfejtői között pedig értékes nyereményeket sorsol ki a sorsolási bizottság, közjegyző előtt természetesen… Puskázni nem ér!)
Nos, az ilyen és hasonló sztorik miatt vagyok még mindig dühös kissé, és még inkább egyre elkeseredettebb. A mi kis észak-balkáni történetekből persze lehetne még harminc hasonlót és ráadásként hatvan még durvábbat előásni a lélek szennyes-tartójából. Mert ezek bizony még mindig a legszalonképesebb esetek, a jéghegy apróbb csúcsai, a nyomdafestéket többé-kevésbé simán eltűrő sztorik. Amiket Csiga Sanyi egy kivétellel (látszólag) fel sem vett. De tényleg. A fentebb és az előző részben említett lemezek ügyében még csak különösebb hangoskodás, vagy összeveszés sem lett. Szemben más, szaftosabb történetek utóéletével…
De Csiga azokban a még mindig leírhatatlan történésekben is példaképül állt előttünk. Ő volt az, aki (majdnem) mindig megőrizte nyugalmát, hidegvérét és jó kedélyét. Azt persze már csak a Teremtő Isten tudja, hogy volt-e összefüggés az ilyen-olyan betegségei és az egész életében csak csendben nyelt és nyelt méltánytalanságok között. Őszintén remélem, hogy nem. De, ha az egészségével talán nem is fizetett a rockzenei, repüléssel kapcsolatos és a haza egyéb módon történő szolgálatában töltött projektjeivel, abban a tekintetben tényleg a repülésnek, a rocknak és a magyarságnak adta az életét, hogy minden hasznos idejét mások szolgálatával töltötte.
Méghozzá javarészt ingyen és bérmentve, sőt a saját erőforrásait felélve. Mert míg mások a betegségükkel hakniztak a bulvármédiában, hogy minél több bevételt termeljenek a sika, kasza, léc jellegű fellépéseik; vagy, míg mások az ilyen-olyan pályázatokra rágyógyulva alapítottak közpénznyelő gittegyleteket -jellemző módon még a pályázatíró százalékát is kicselezve-, majd belterjes és haszontalan rendezvényekkel próbálták igazolni létezésük tényét, addig Csiga Sanyi szó szerint életfogytig csak adott, adott és adott.
Magából és a magáéból, másokért. És még többet adhatott volna, ha nem próbálják non-stop megfúrni az állami projektjeit az állítólagos barátai. És még többet adhatott volna, ha nem nyúlják le a szellemi termékeit, ha nem másolják ki szó szerint az ötleteit, hogy aztán nálánál sokkal csekélyebb képességű, de ügyesebben könyöklő percemberek üljenek a neki járó bársonyszékekbe. És még többet adott volna, ha a vállát lapogató kétszínű rongy alakok nem lopják meg napi szinten azzal, hogy bár minden előadásukon eljátszották és játsszák jelenleg is, A zöld, a bíbor és a fekete dalt, valamint rendszeresen Csiga egyéb szerzeményeit is, mégsem voltak hajlandók lejelenteni a koncertműsorukban, majd befizetni a szerzeményei után járó csekélyke jogdíjat. Még akkor sem voltak rá tekintettel a farmerruhás júdások, mikor Sanyi épp a cipője mellett járt. Persze a hamis ölelkezés, meg a trófeagyűjtő szelfizés azért ment ezerrel… A meg színpadi konferálásokban az olcsó jópofizás.
Csiga Sanyi ezt is csendesen tűrte. Ha szűkebb körben felvetettük, felvetettem a dolgot, csak legyintett. Rangon alulinak érezte, hogy a neki törvény szerint is jogosan járó részt megemlítse a szélhámosoknak. Hogy felesleges vitába keveredjen a szélkakasokkal. Ha élne, erről az írásról is lebeszélne.
Sokszor hallgattam rá amúgy. Rengeteg cikkből, ajánlóból és recenzióból maradtak ki kényes igazságok. Csak mert ő, vagy valaki más lebeszélt róla. Még a Fény nélkül sorozat publikált részei is magukon viselték Sanyi szelídségének hatását. Azon kevesek egyike volt, akik szinte minden vázlatot megkapott és érdemben reagált is azokra. Más kérdés, hogy még a Csiga által csiszolt, szelídített, úgymond light verzió is annyira csípte az érintettek szemét és sokadszorra is addig jelentgettek a nagytesónak, míg eltűnt az aktuális Facebook profil, az összes inkriminált poszttal és bejegyzéssel együtt…
Kérdeztem is tőle az ez idáig utolsó nagy radírozás másnapján, hogy még most is fenntartja-e, hogy jó ötlet volt kivágni a legkényesebb bekezdéseket, illetve kihagyni az azokat alátámasztó hangfelvételeket és fotókat? Határozott igennel felelt, mert mi úgyis tudjuk, hogy ki mit ér, ki mit csinált és ki mit dumált… – felelte. Majd azzal fejezte be, hogy kár a gőzért, engedjem szépen el. Hát elengedtem, nem pakoltam fel az anyagot máshová. Majd talán akkor, ha hivatalosan is felállt az RTI, kiemelt állami intézményként. Mert bizonyos szükségszerű intézkedéseket muszáj lesz az elmúlt időszakot jellemző, hiteles dokumentumokkal alátámasztható tényekkel is indokolni.
(Utóbbiban is egyetértettünk. Mi több, ő maga ajánlotta fel, hogy feltétlen el fogja intézni, hogy a választás után, egy komoly állami kiadó gondozásában, könyv formájában is megjelenjen az anyag. Mert annak semmi értelme, hogy teret adjunk egy szűk kör által látott, egyértelműen elfogult, sőt személyesen érintett személyek napi netes civakodásának, illetve a téma, részükről érthetően szándékos szét-trollkodásának.)
Szóval Csiga, ha élne, biztosan lebeszélne erről az írásról. Pontosabban nem beszélne le, csak valami egészen mást hozna ki belőle, a személyes sérelmeit és az általa benyelt hiányokat, károkat maximálisan ignorálva. De ezúttal talán megbocsát, hogy a szokásosnál kicsivel több marad a valóságból és kevesebb a megúszós általánosságokból. Ezúttal kivételesen egy kicsit több marad a nyers vázlat karcos részeiből a végleges, publikált változatban is. (Gondoltam én, kis naiv…) Mert nem elég a váratlan hirtelenséggel érkező gyászhír. Mert nem elég, hogy mennyi mindent elbaltázott az emberi gyarlóság, önzés és butaság. Már most látszik, hogy rajtra kész mindenki, indul a roham az eseteges befutóra…
Pedig hiába lesz, ha lesz egyáltalán, valami a gondosan kidolgozott terveinkből. Csiga Sanyival ismét egy olyan ember távozott e világról, aki pótolhatatlan tudással rendelkezett. Békére törekvő szelíd-lelkűsége pedig nemcsak a hívőket állította kihívás elé, de a sakálokkal, hiénákkal és veszett vérebekkel jellemezhető, súlyosan mérgező személyiségű szakmai szereplőkre is ritka jó hatást gyakorolt. Még azon az áron is, hogy ő kapta azokat a sebeket és karmolásokat, melyeket az egoisták másképp egymásnak okoztak volna…
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” – János evangéliuma, 15. fejezet, részlet
Remélem, lesz még alkalmunk találkozni! Úgy együtt, Lacival és a többiekkel, egy szépen megterített asztal körül, mint mikor sok éven át terveztük azt a sok jót a különféle éttermekben, amit a magyar rock ügye iránti szolgálat vágya, a közös cél megmozdított bennünk. Együtt, körben, Sanyi, Laci és mindenki más, aki valaha egy fűszálat is odébb rakott a zene, a rock, a magyar rock és a magyarok érdekében. Mondjuk a feltámadást követő vigadalom részeként tartandó zenés esten, ahol Pandóra szelencéjének átkai helyett végre már sokkal inkább a Szentlélek áldásai uralják a kapcsolatokat. Mert az Isten jó. Tényleg nagyon jó. Sokkal jobb, mint mi emberek vagyunk egymással és néha saját magunkkal szemben is.
Remélem, a csónak még nem ért partot! Remélem, még vár minket valami: valami boldogító, szép, értékes, felemelő és komoly. Addig is, legyen az álmod szép, Csiga Sanyi!
Ezt a fejezetet is 2022. 04. 13-án küldtem körbe, majd a vitáktól elfáradva, 19-én zártam le. A magam gyászához sem tartottam méltónak a kialakult veszekedést, mások gyászához sem éreztem illendőnek a vitát. Különösen nem akartam további felesleges fájdalmat okozni a Sanyihoz legközelebb állóknak. Hát hagytam a vázlatot, hadd pihenjen egy évecskét. A negyedik fejezettől úgysem dolgozható át az anyag nekrológgá. Nevek és pontos dátumok híján nem érdemes több sztorit nyilvánosan megosztani. Ezeket a példákat sem bontottam ki a maguk teljességében, inkább csak jelzésszinten, annyira, hogy érthető legyen, milyen álságos és fojtogató közegben kellett szegény Sanyinak a missziói közben fuldokolnia…
Egy kivétel azonban akadt. Mert egy igen fontos mozzanatot nem csak, hogy megerősített Gerots Zoli, de nyilvánosan is vállalja a sztorit. Lám, ilyen is van! Hála érte! Mert ő nem csak zenésztársa és barátja volt az elhunyt nagyságainknak, hanem élő és megbízható szemtanúja, mi több, aktív szereplője is a csillaghegyi és az ahhoz kapcsolódó egyéb történéseknek…
Utó-utóirat. Bár ne kellett volna!
Idáig jutottunk 2023. április 2-án hajnalban, majd szokás szerint szétküldtem a közel végleges vázlatot. Elsőként Török Ádám írt vissza, a maga tömörségében: „nagyon jó”, majd felhívott és átbeszéltük a dolgokat. Majd szép sorban előkerültek a többiek is, Csigát méltatva. Miután minden apró módosítást megbeszéltünk és a végleges változatot mindenki jóváhagyta, 11-én leadtam a második részt. A harmadikat 19-én délután szerettem volna, miután végeztünk a nyomdai bejárással, illetve az azt követő munkaebéddel…
Odafenn azonban más volt a menetrend, egy újabb zenészóriással bővült az Égi Zenekar. Így hát még egy apró, de annál szívszorítóbb bővítéssel lezártam a dolgozatot, majd letörölgettem a könnyeim.
Mert lehet, hogy a repülő nem marad fenn, de Balázs Fecó, Benkő Laci, Csiga Sanyi, Török Ádi, Vasadi Gabi vagy Forgács Sancho Peti, Lénárd Laci és a többi szív-lélek rocker emléke igen, akik valóban szolgálatként tekintettek erre a hivatásra, nem pedig zsákmányként. Remélhetőleg az életművük, a gyűjteményük és a magyar rock érdekében tett önzetlen szolgálatuk messze túlél majd minden viszályt, percnyi érdeket és percemberkéket. Remélhetőleg idővel lecsillapodnak a kedélyek és béke lesz, melyben az utódaink örömmel élvezhetik a rájuk hagyott értékeket, a magyar kultúra gyöngyszemeit és egyéb fontos dokumentumait. Csiga ezt kívánta és minden erejével küzdött is érte. Életfogytig rock and roll!
jozé 2023. 04. 20.
Fotók: Szintézis Archívum / Vasadi-Csiga Archívum, Teleki Josefina Tímea Blanka / TTT Nemzeti Rockarchívum
