-Bruce Springsteen személyesen-
”Rock of ages lift me somehow
Somewhere high and hard and loud
Somewhere deep into the heart of the crowd
I’m the last man standing now” (The Last Man Standing)
A tavaly ősszel megjelent Letter to You című album még a rajongókat is meglepte. Springsteen hat év után dolgozott újra a legendás E Stree Banddel. A dalokat öt(!) nap alatt vették fel a Főnök ranchán. Csak úgy folytak ki a Főnök keze alól a dalok, a többiek meg élvezték, hogy elsőre, másodszorra fel is veszik – amúgy élőben zenélve! A lemezben minden benne van, amit a Boss a világról hetvenkét évesen gondol és érez. Nézzük miből is táplálkoznak az új lemez érzései és gondolatai!
Személyes vallomás
1988. szeptember 6-án, elsőéves egyetemistaként Zsitekkel nagy izgalommal vártuk földönkívüliként csodált kedvenceinket a Népstadionban a Human Rights koncerten. Tracy Chapman, Peter Gabriel és Sting sem hagyott cserben, és aztán jött „A Boss” és más lett a világ… (A MÁV ugyan üresen elindította haza a mentesítő vonatait, függetlenül attól, hogy a koncert többórás csúszásban volt. Így másnap hiányoztunk a reggeli Analízis 1. gyakorlatról (szegény Kissné…) és kaptunk is büntetésfeladatokat, de így utólag nézve is jól mértük be, mi a lényegesebb a Fontos Dolgok az Életedben Univerzumában).
…több mint hat óra kimerítő álldogálás után robbant a színpadra éjfélkor Bruce Springsteen. És az elcsigázott tömeg egy másodperc alatt robbant fel attól az adrenalinbombától, amit az amerikai énekestől a színpadról kapott! Boooorn in the USA!!! – üvöltötte hetvenezer ember bele a pesti éjszakába és a kezdődő rendszerváltozásba.
Mintegy tíz évvel ezelőtt volt alkalmam ismét élőben látni a Bosst a Práterben. Már hatvan felett volt, akkor is mintegy három és fél órát játszott, egy percnyi pihenő nélkül. Miközben zenészein már látszottak az évtizedek, ő ugyanazzal a megállíthatatlan energiával vezényelte a koncertet csuromvizesre izzadva ingét.
Born in the USA
Bruce ír apa és olasz anya gyermekeként született a New Jersey-i Freeholdban. Apja sajnos gyenge idegzetű, skizofrén hajlamú munkásember volt, aki emiatt munkahelyeit is gyorsan váltogatta, esténként meg leginkább a kocsmában vagy a konyhaasztal mellett kesergett sorsán a six-pack társaságában. Springsteen is nagyon nehezen és lassan, csak az elmúlt évtizedben tudott végre elköszönni apjától, de a Broadwayn tartott fellépésein, ahol esténként az életét mesélte el dalaiban, végre sikerült feloldani az érzelmi görcsöt. A családot édesanyja tartotta el, így Bruce-t gyakorlatilag nagyszülei nevelték, nagy szeretetben, és nagyon kemény katolikus elvek mentén. Iskoláit tortúraként élte meg, amint esélye adódott, rögtön abbahagyta a tanulmányait.
Springsteenre, mint amerikai példaképre, több politikus és elnök szemet vetett. Először Ronald Reagan szerette volna felhasználni kampányához a Born in the USA himnuszt. Nagyon félreérthetett valamit, mert bombasztikus hangzása ellenére (az első demo verziók egyáltalán nem ebben a hangszerelésben kerültek rögzítésre) a dal épphogy nem az Egyesült Államokat dicsőítő nóta. Már itt is történik közvetett utalás több barátjára, akik a vietnami háborúban lelték értelmetlen halálukat.
Akivel viszont nagyon összecimborált már elnöksége idején is, és adott záró kamarakoncertet egy gitárral a Fehér Ház búcsúzó személyzete számára, az Barack Obama volt (ebből az alkalomból nőttek ki a Broadway-előadások). Vele a mai napig tart családi barátságuk. Ennek újabb lenyomatai a Spotify Podcaston követhető beszélgetéseik (Renegades) az amerikaiság elmúlt évtizedes kacskaringóiról, amelyekben ketten próbálják – eltérő hátterük ellenére – emlékeik alapján megfejteni, mi is volt valaha fontos, mi lehet most, és hogy mi lesz így a gyermekkori álmaikkal?
Trumpról elég sarkos véleménye volt Springsteennek, csoda lett volna, ha az általa képviselt értékrendbe belefér a trumpi logika. ”The criminal clown has stolen the throne …” énekli új albumán, világos utalásként az akkori elnökre. Néhány éve egyszerűen úgy intézte el, hogy Trump „doesn’t have a grasp of the deep meaning of what it means to be an American”. Nem szereti, az biztos.
Minden porcikájában zsigeri amerikaisága ellenére (a wikipedia Heartland Rockként azonosítja stílusát) a Boss nagyon népszerű a világ más tájain is. Noha gyakran éveket kellett várni, míg újra Európába vetette a turnéprogram, mindig rajongók ezrei várták tárt karokkal és szívvel. Na ja, aki minden este ott hagyja kifacsarva az ingét és a szívét a színpadon, azt nehéz nem szeretni!
My Hometown
Tinédzserkori élményei nemcsak első lemezeinek szerzeményeiben köszönnek vissza folyamatosan, hanem most, pályája zárása felé is állandó hivatkozási forrásként jelennek meg. Ezek a New Jerseyből kitörni vágyás dalai, a szombat esti menő srácos autózások, az ugyanolyan szerencsétlen sorsú, később unalomba öregedő munkásosztály-beli lányokkal (Thunder Road, Backstreets, 4th of July Asbury Park (Sandy).
Freehold NJ, a húszezres kisváros, mint epicentrum, végigkíséri Bruce életét és pályáját is. Az első tíz év a kitörni vágyás, elvágyódás – akár csak az államon kívülre-, majd a magánéleti és karrierkacskaringók egész Kaliforniáig húzódó vonala követhető le. Nehezen dolgozta fel – éveken át- az elvágyódás és vonzás kettősségét a szürke kis munkásvárosával kapcsolatban. Aztán az elmúlt évtizedekben megtalálta békéjét, néhány percre Freeholdtól vett egy farmot.
Growin’ Up
A kifejezetten vékonydongájú srác mindent elsöprő akaratával és lelkesedésével hamar kiérdemelte a Boss nevet. Ezt később sem kérdőjelezte meg senki. A színpadon és azon kívül is vezéregyéniség lett. Tinédzserkori barátai, a Steel Mill és a Castilles együttesből és azelőttről, a mai napig életének, emlékezetének részei. Azok is, akiket mellőle vittek el Vietnamba. Ő mindent megtett a sorozáskor, hogy ne legyen katona. Sem a háborúval nem értett egyet, sem a katonasággal, és meghalni sem akart értelmetlenül. Végül mentális gyengeség címén kapott F4-et, amin ott helyben nagyon sajnálkozott, míg ki nem lépett az ajtón…
Zenekara, az E Street Band is egy fura véd- és dacszövetség. Nem akar mindig velük dolgozni, hosszú éveket hagytak egymás életében érintetlenül, mégis, „ha Bruce hív, mi ott vagyunk”, vallják a zenészek, és akkor elkezd fortyogni a stúdióban az a kémia, amit csak ők tudnak együtt. Sajnos, már ketten is örökre elmentek a nagy csapatból.
Tunnel of Love
Azért nem volt könnyű Bruce barátnőjének lenni, sem pályája korai szakaszában, sem később. Már sikerei (ti. Born to Run) előtti barátnői is látták benne a megszállottságot és céltudatosságot, amit egyfelől csodáltak, másfelől tudták, hogy ebből nem lesz hosszú távon szerelem…
A tizenegy évvel fiatalabb Juliann Phillips színésznővel 1985-ben házasodott össze. Sajnos sem a társadalmi hátterük nem illett össze, sem ők. Ráadásul, a Born in the USA sikere miatt a világ Bruce lába előtt hevert, és ez még őt is összezavarta. Épp nem a freeholdi munkásgyerek korszakát élte.
Négy év után el is váltak, a soha meg nem szilárdult házasságot hátrahagyva. A válásnak köszönhetjük Bruce egyik legérzékenyebb lemezét a Tunnel of Love-ot, amit 1987-ben, mintegy terápiaként használt, próbálta feldolgozni elrontott kapcsolatukat (pld. Brilliant Disguise).
Már ezen lemez turnéjára felkérte vokalistának az évekkel azelőtt megismert Jersey Girlt Patti Scialfat, akitől 1990-ben megszületett első gyermeke, majd további kettő. 1991-ben házasodtak össze, és szép lassan visszaköltöztek Los Angelesből New Jerseybe egy farmra, ahol a lovakkal élnek együtt. A házasság és a zenei együttműködés az óta is tart.
Darkness on the Edge of Town
Springsteen élete sosem volt fenékig tejfel. Gyermekkorában, és az óta sem. A nagy, látványos sikereket mindig megelőzte egy többéves gyötrődés és küzdelem önmagával és a külvilággal. A Born to Run (1975) is egy ilyen vízválasztó album volt. Miközben a kiadója hitt benne, a sikerek nem jöttek – el is akarták engedni a kezét a Columbianál. Koncerten fantasztikus élményt nyújtott, kicsit Dylanesre hangszerelt első lemezei viszont nem okoztak földindulást. És akkor nekiállt a klasszikus csapattal (ti. E Street Band), a végletekig tökéletesített albumot rögzíteni. Talán sorszerű, hogy a borítón élete egyik nagy társának, a minden tekintetben óriási szaxofonosnak (ti. Big Man), Clarence Clemons-nak támaszkodik. A mai napig a rockzene meghatározó lemeze ez a munka. Azóta többször jött szakmai hullámvölgy, amit túlélt, legutóbb épp a 2010-es évek közepe felé állt le a dalszerzéssel, hogy aztán két briliáns albummal, a Western Stars-szal és a Letter to You-val térjen dicsőségesen vissza.
Még Obama is bevallja, hogy felesége példaként állította elé Springsteent, aki olyan erős, hogy sokszor mer gyenge lenni. A házasságában és karrierjében is. Talán nem véletlen, hogy a végletekig koptatott „önazonos” kifejezést A Boss esetében mellékzöngék nélkül lehet kiejteni. A hitelessége az, amit a világ minden táján, angolul akár nem is értő rajongók egy pillanat alatt megéreznek. Hitelességének célja és forrása ő maga. Nincs kihez hasonlítania. Ez rengeteg fájdalommal és küzdelemmel jár a mai napig, de folyamatos megerősítést kap a barátaitól, ismerőseitől és a több millió rajongótól. Springsteent nem érdemes csak a zenéjéért szeretni. Az csak félig szerelem.
Working on the Highway
Bruce színpadi munkaetikája irigylésre méltó és utánozhatatlan. A karizmatikus előadó a legenyhébb jelzők egyike, amit nyugodtan használhatunk, ha színpadi jelenlétét próbáljuk jellemezni. Már kezdő korában is három órán túl hajszolta magát a koncerteken, a közönséget is egyfajta törzsi extázisba sodorva. Ezt a hozzáállását az évek során sem változtatta meg (lásd. a személyes vallomás részt).
Mai napig azt vallja, hogy csak úgy van értelme koncertet adni, ha utána egy kicsit más emberként megy haza a közönség. Ezért valóban mindent megtesz. Az első három dal után csatak izzadtság az inge, de egy pillanatra sem hagyná el a színpadot ”outfitet váltani.” Színpadi öltözete sem túl bonyolult, lássuk be! A dalok bevezetéseként gyakran hosszú perceken át mesél és mesél. Magáról, a dalról, ahogy szerinte jobb lenne a világ, mint ahogy épp sosem elég jó…
Hatvanas éveiben még maratonokat futott, ami, aki csinált már ilyet, tudja mit jelent. Na, ja, az is három óra felett van többségünknél.
”Can’t start a fire without a spark…” énekelte egyik legismertebb slágerében, a dalszerzés nehézségeiről írt, Dancing in the Darkban. Igen, vizes gyufával nem lehet tüzet gyújtani, fordíthatjuk magyarra hitvallását. Az a freeholdi munkásgyerek a mai napig tudja, hogy a munkához és a közönséghez csak alázattal szabad közeledni. Teljes szívvel vagy sehogy.
Ghosts
A Boss mostanság összegez, ezt közvetve már a szélesvásznú kaliforniai rocklemezként címkézett Western Stars-on megkezdte, de a tavalyi Letter to You minden pillanata az elment zenész barátokat, társakat idézi, amivel megpróbál a lelke – hol sikeresen, hol nem- megbirkózni. Új lemezén mintha tinédzserként megélt szombat estéi térnének vissza az érett férfi álmaiban. Tudja, hogy már sosem jönnek el azok az idők, a szagok rég elillantak, a barátok elmentek és a klubokat is lebontották. Mégsem szomorú a lemez, mert benne van az a megnyugvás, hogy minden nehézség ellenére szép életük volt együtt, a hatvanas évek Jersey Shore-on adott klubkoncertjeinek tapsaitól kezdve, a világ stadionjainak mindent elsöprő üvöltéséig.
Főnök! Ha itt ez az utolsó lemez, ez akkor is nagyon szép, lélekemelő munka volt!
Köszönjük!
