A rock egyik fenegyereke
Hogyan születnek a legendák? Nem könnyű a válasz: van, aki már életében azzá válik, a többséget csupán halála után „avatják” legendává. Mert, hogyan is szól a mondás? Halj meg és nagy leszel… Nemes Lászlónak, ahogy mostanában emlékeznek meg róla a „roadok roadjának” már életében megadatott e titulus. Jellegzetes, sovány alakja, jelvényes katonasapkája – vagy épp széles karimájú cowboy-kalapja –, bőrdzsekije, wesco csizmája nem csupán lelkében, de külsőségekben is megkérdőjelezhetetlen rockerré tették. Ha ehhez vesszük a számolatlanul szívott, permanensen szája sarkában lógó „staubot”, valamint az úgyszintén gyakori viszki-sör kombót, még teljesebb a kép. És ez a kép november 13-án összeragaszthatatlanul széttörött… De bennünk, akik ismerték és szerették, tovább él. Alighanem örökre. Nekrológ helyett egy 2011-ben készített interjúval emlékezünk a legendás hangmérnökre.
A koncertek előtt és után cipelik a felszerelést, gondoskodnak a hangosításról, ha kell, szedik a belépőjegyet. Ők azok a bizonyos roadok, a pakolóemberek, vagy egy korabeli megfogalmazás szerint „két lábon járó meló orgazmusok” – a rock fenegyerekei. Nemes László hatvannégy évesen – mára már hangmérnöki minőségben – lassan ötven éve szolgálja a rockipart.
Mit takar a zenei életben a road kifejezés?
A road angol szó, melynek eredeti formája a zenész szakmában „road manager”, vagyis úti menedzser. Ebbe a kategóriába tartoztak a technikai munkatársak, turnévezetők, akik a zenekar ügyes-bajos dolgait intézték. E tevékenység később kettévált: menedzserekre és roadokra, vagy roadie-kra, akik a hangszereket pakolták és a zenekar körüli technikai tevékenységet végezték. A hangmérnök, vagy hangtechnikus nem tartozik ebbe a körbe.
A Syconorban és az abból alakult ős-Hungariában bontogattad szárnyaid a hatvanas években, azóta szinte minden zenekarral dolgoztál, akit csak jegyeznek a szakmában. Hogyan emlékszel a kezdetekre?
Magyarországon akkoriban hiánygazdálkodás folyt, a boltokban szinte semmit nem lehetett kapni, amire a technikához szükségünk volt. Úgy szereztük be az alkatrészeket, eszközöket, ahogy tudtuk; ez az út nem mindig volt „tiszta”. Az erősítőket, hangládákat a kezdetben magunk fabrikáltuk, a forrasztópákának minden koncert előtt és alatt a kezünk ügyében kellett lennie. A zenekarral kifejezetten jó kapcsolatot, baráti viszonyt ápoltam.
Fenyő a szomszédomban lakott a Szent István parkban, gyerekkorunk óta ismertük egymást. Talán ennek is köszönhető, hogy vele szemben soha nem rejtettem véka alá az észrevételeimet. Tudtam róla, hogy kevesektől tűri a kritikát, ami annál inkább inspirált. Tőlem valahogy nem vette rossz néven.
A szocialista időkben a zenekarok körüli ügyintézés kizárólagosan az Országos Rendező Iroda (ORI) privilégiuma volt. Magán menedzselésről szó sem lehetett. Mindezek fényében a kultúrhatalom miképpen viszonyult a roadokhoz, hangosítókhoz?
Nálunk, a Syconornál mégis volt menedzser, igaz „fű alatt”; mi ügyintézőnek hívtuk. Elsőként magam töltöttem be ezt a posztot. Amúgy az akkori hatalom minket, roadokat, hangosítókat, technikusokat nem ismert el, nem létező személyek voltunk számukra. Én még a szerencsésebbek közé tartoztam, hiszen munkakönyves állásom volt, „énekes-táncos” bejegyzéssel. Nos, az éneklés olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, a tánc pedig szóba sem jöhetett! Ehhez – már csak gátlásaim okán – sem volt semmi közöm, a mai napig sem tudok egyetlen lépést sem. Mégis ezt írták be a munkakönyvembe az egyik helyen, mert erre volt státusz.
Hogyan voltatok képesek boldogulni akkoriban?
Mi, roadok, a zenekarok közötti sajátos viszonyok közepette az egyetértés különleges szigetét képeztük, amely példaértékű összetartásban, segítőkészségben nyilvánult meg. Esetenként, ha több banda is játszott egy műsorban, össze kellett hangolni a felszerelést. Ilyenkor a különböző együttesek emberei kölcsönösen kisegítették egymást, amelyet saját zenekaruk nem mindig fogadott kitörő örömmel. Az együttműködések kialakításában – szerénytelenség nélkül állíthatom – nem kis szerepem volt. Olyan is előfordult, hogy valamelyik road berúgott, ilyenkor helyettesíteni kellett. Az egyik ilyen alkalomkor ivódott belém az élmény, amikor az Ifjúsági Parkban nagyszabású koncertet adott a Bergendy. A Darabokra törted a szívem című slágerük alatt Rózsi egy nagy, piros hungarocell szívet vagdosott szét karddal és szórta a darabokat a közönség közé. Nem sűrűn láthattunk akkoriban ehhez hasonló show-műsort.
A Hungaria után az LGT-nél kötöttél ki. Hogyan kerültél a zenekarhoz?
A kettő között, fél évig még a Neotonnal dolgoztam. A Syconor, illetve később a Hungária, valamint a Locomotív között Barta Tomi jelentette az összekötő kapcsot, akivel a zenekaron kívül is jó barátságot ápoltam. Rendkívül nehéz ember volt, talán nem véletlen, hogy Amerikában is szerzett ellenséget magának. Másik barátommal, Fenyővel, aki szintén nem egyszerű eset, nehezen fértek meg. Egyébként Barta az ő unszolására tanult meg gitározni. Radics Béla virtuózan tudta játszani a Spotnicks Narancsvirág című számát, Tomi egy hét tanulás után már ugyanazon a szinten gitározta. Az LGT-ben valahogy éreztették vele, hogy ő „csak” a Hungariából jött. Egy alkalommal a Royal sörözőben ültünk, cigarettáztunk. A zenekar asztalához odajön egy zenész, kérdi: – Miért ezt az ócska cigit szívjátok? Majd sorra kiveszi a szájukból a dohányneműt, és kicseréli egy külföldire. Kivéve Bartáét. Mondván, jó neki a gyengébb minőségű magyar is… Tomi persze, hogy örök életre megsértődött. Mikor Frenreisz kilépett az LGT-ből, jött Somló. A zenekar vett neki egy Fender Telecaster Bass gitárt, amely meglehetősen ritka példány. Nem is nagyon tudott ezzel a hangszerrel összetegeződni. Az első próbán a nyakába vette, majd felkiáltott: – Gyerekek, ez ilyen nehéz? Ha ezt tudom, akkor nem is vállalom!
Renitens ember hírében állsz: az 1978-as kecskeméti Osibisa, majd egy későbbi Omega koncert történéseire gondolok. Mennyire tolerálták az illetékesek ezt a magatartásformát?
Kecskeméten az ORI akkori rendezési osztályvezetőjével, későbbi igazgatójával, Bulányi László elvtárssal keveredtem vitába. Miután a helyi rendezőség túlkapásait kissé nehezen viseltem, ő pedig az ORI érdekeivel szemben inkább melléjük állt, ennek következtében saját munkaköre helyett inkább az autópálya építéshez szükséges sódertalicskázást javasoltam neki. Talán imponált, hogy szembe mertem szállni vele, mert később maga mellé akart venni műszaki vezetőnek. Az Omega egyik kisstadionbeli koncertjén nem biztosították megfelelően az áramellátást, én pedig a hangszolgáltatás megtagadásával tudtam kizsarolni a szükséges villanymennyiséget. Emiatt csúszott a kezdés. Volt egy afférom a balatonlellei szabadtéri színpad igazgatójával is 1975-ben, akkor az ORI három hónapra letiltott.
A szakmai kibontakozást az Omega hozta el számodra. Mondhatjuk, hogy együtt nőttetek fel technikailag?
Nem, hiszen előttem is kitűnő szakemberek dolgoztak az Omegával. Mecky (Kóbor János – H.I.) fejébe vette, hogy hozzunk létre egy Omega stúdiót. Ennek persze örültem, tevékenyen részt vettem a felszerelésében. Ebben a stúdióban hasznosíthattam korábban megszerzett tapasztalataimat, hiszen a régi Hungariát és az LGT-t is elkísértem lemezfelvételeikre. Az LGT-nél a lemezgyári hangmérnökkel, Dobó Ferenccel teljes egyetértésben már akkor átalakítottuk a dobok bemikrofonozását. A Skorpióval is részt vettem a lemezfelvételi munkákban, majd az Omegával az offenbachi Europa Sound stúdióban végig asszisztáltam a Time Robber, Gammapolis és a Skyrover felvételeit. Az Omega stúdióban már hangmérnöki feladatokat láttam el, itt készült a Hungaria Rock and roll Party című albuma, ez volt az első önálló munkám. Máig a legkedvesebb felvételem közé tartozik a második Hungaria lemezzel, a Hotel Menthollal együtt. Bizonyára közrejátszik ebben a rock and rollhoz való gyerekkori kötődésem is.
Ha már a rock and rollt említed: mi a véleményed arról, hogy Budapesten teret neveztek el Elvis Presleyről?
Nagyszerű ötletnek tartom, a rock and roll királya megérdemli, hogy Budapesten is közterület viselje a nevét. Főképp az ötvenhatos szerepvállalása kapcsán, amelyről csak most szereztem tudomást. Úgy gondolom, hogy Elvis mellett a magyar zenei élet korábban elhunyt, meghatározó személyiségeinek is kijárna ez a gesztus. Például Radics Bélának, Bencsik Sándornak, Cserháti Istvánnak, vagy éppen Máté Péternek. És folytathatnám…
Mitől lehet valaki jó hangmérnök? Elegendő a zenei hallás és a kéz összehangolt munkája, vagy ehhez valami egyéb is szükséges?
Ehhez ugyanaz szükséges, mint bármilyen más, egyéb foglalkozáshoz: lelkiismeretesség, megszállottság, és persze a szakma feltétlen szeretete. Nálam az is nagyon fontos tényező, hogy a foglalkozásom egybeesik a hobbimmal. Nem állítom, hogy mindig kellemes környezetben dolgoztunk, sőt: tűző napon, vagy épp csikorgó hidegben kellett kamionokat pakolni, de azt is képes voltam jókedvűen csinálni. Nincsen jó zenei hallásom, s mint ahogy említettem, ritmusérzékem sincs. Még a Boci, boci tarkát sem tudom eldúdolni! Pedig belül hallom a dallamot, csak képtelen vagyok interpretálni. Nem vagyok képzett zeneileg, de ha valami nem stimmel, azonnal meghallom, még a legkisebb nüanszt is. Úgy gondolom, hogy a jó zenei ízlésem határozza meg munkámat.
A mai technikailag túlpörgetett világban miként alakul a hangmérnökök, roadok munkája? Ma is ők a rock fenegyerekei?
A klasszikus értelemben vett roadok, ha nem is korombeliek, de semmiképpen nem fiatalemberek. Manapság a fiatalok már elektronikailag képzett, felkészült emberek, ez egészen más világ, mint a miénk volt. Kompjúterek nélkül létezni sem tudnak, és nem csak kiszolgálják a produkciót, ha kell, zenét is írnak. A mai elektronikus zenei életről nem igazán tudok mit mondani, számomra idegen. A régi analóg korszak technikájával dolgozom, és azt gondolom, ebben én vagyok az utolsó mohikán. A felsorolt zenekarokon kívül lehúztam egy évet az Eddával, csodálatos tíz évet töltöttem a Bikinivel, majd újabb tízet a Republic-kal. Nagy Feró és én három éve véd- és dacszövetséget kötöttünk, azóta járom az országot a Beatricével, de máshol is akad munkám.
