Helikon Kiadó 2022
2023. július 28-án már a tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben. A Népstadion új verzióját jelentő Puskás Aréna pedig nem csak, hogy simán megtelt, de sokan már eleve úgy érkeztek az előadásra, hogy már Memento Mori turné következő budapesti állomására, a 2024. március 26-i MVM Dome koncertre is megvolt a jegyük.
A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre.
Sorozatunk záró részében Ian Gittins Faith & Devotion című Depeche Mode könyvének végét, a második trió korszakot vesszük végig.
VIII. Újra trióban, Gareth Jones segítségével 1996-2001
A klasszikus Depeche Mode felállás utoljára a Devotional / Exotic turnén játszott együtt. Amikor is a nagy négyes mindegyike énekelt és vokálozott az Everything Counts élő előadásain. Ráadásul a fennmaradt filmfelvételek alapján Fletch nagy valószínűséggel ténylegesen el is játszotta a régi billentyűtémáit a dalban. Legalábbis 1994 áprilisáig, amikor is az idegösszeomlást kapott Andy Fletchert Daryl Bamonte váltotta a színpadokon. Majd Alan Wilder ’95-ös kilépésével végleg lezárult egy időszak.
A szakítás, majd a sokszoros értelemben vett újrakezdés után Martin nagyszerű dalokat írt. Melyek zeneileg is tartották az addigi magas színvonalat, szövegileg pedig egy olyan, tíz-tizenöt éve nem látott normalitást mutatnak, mely nyilvánvalóan az átélt borzalmak hatását, majd a talpra állás nem kevésbé nehéz időszakát tükrözi. Jó példa erre az újraindulás utáni harmadik kislemez, mely egyben az Ultra névre keresztelt új album egyik kulcsdala.
God, send the only true friend I call mine
And pretend that I’ll make amends the next time
Befriend the glorious end of the line
And I thank you for bringing me here
For showing me home, for singing these tears
Finally, I’ve found that I belong here
„Senki se várt tőlünk albumot, pláne jót.” – Martin Gore
Kiváló dalokkal tehát bőségesen el voltak látva. Viszont a tételek kidolgozásához és szerzemények feljátszásához nagy szükségük volt külső segítségre. Fanyar humora az életnek, hogy bár az ismét trióvá olvadt zenekar minden tagja szintetizátorozott korábban, mégis annyira elkényelmesedtek Alan mellett, hogy billentyűst kellett szerződtetniük, hogy rendben lezajlhassanak az Ultra felvételei. A nagyszerű Dave Clayton mellett Doug Wimbish basszusgitárost is felkérték a közreműködésre, valamint féltucat ütőst is csatasorba állítottak. Andy is csak a Useless klipje kedvéért fogott újra basszusgitár a kezébe, az új korongra nem játszott fel egy hangot se, inkább a szervezésben vállalt oroszlánrészt.
Továbbá Daniel Miller is visszatért egy kis programozásra, mely a gyakorlatban egy Roland System 700 retro szintetizátor hadrendbe illesztését jelentette. Martin el-el prüntyögött a gitárján, de a stúdiózást már másokra hagyta. Beleértve az egyetlen komolyabb gitározást igénylő dal, a The Bottom Line feljátszását is, ahová B. J. Cole pedal steel gitárost hívták segítségül.
Anton Corbijn is nagyon odatette magát a klipekkel. Különösen a régi időket idéző zeneiségű It’s No Good erősen önironikus kisfilmje kellett nagyon akkor a közönségnek. Bár ezzel le is zárult egy nagy korszak. Sajnos Corbijn azóta sem tudott érdemben hozzátenni a Depeche Mode-dal közös munkásságához. A kétezres években már csak tisztes mestermunkák érkeztek, önismétlésbe, majd unalomba fullasztva az egykor oly gyümölcsöző együttműködést.
Tim Simeon pedig bár elvállalta a producerkedést és valóban remek munkát végzett, azért Wilder nélkülözhetetlenségének elfedésére visszahívták Gareth Jones-t is. Muszáj volt legalább még egy olyan zsenit bevonni, aki belülről is ismeri a Depeche Mode művek működését. A könyv nem tér ki rá, de azért akinek van füle, az hamar kiszúrhatta, hogy mennyire hozza az album két felvezető, átvezető instrumentális tétele (Uselink, Jazz Thieves) az akkor már ős Mode-nak számító korszakot, ami egyértelműen Gareth keverését dicséri. Szintén Jones mixelte a The Love Thieves, a Home és a Freestate vokáljait.
„A száraz, kizökkent, kiégett, néhol gyönyörű szerzemények albuma. Kiélten, mocskosan szól, ahelyett, hogy perverz vagy erőltetetten komor lenne.” – Steve Malins, Q Magazine
És valóban. Ezúttal szó sem volt modoros dacosságról, kiszámíthatóan önismétlő darkos üzenetekről, gondosan beállított gót pózokról. Miként olcsó, de intelligens provokációkról sem. Valóság nevű nagybácsi előbb szolidan bekopogtatott az ablakon, majd miután nem használt a finom figyelmeztetés, durván rájuk rúgta az ajtót. Ez az ébresztő végül újraindította a gépezetet. Ezen kényszerű ébresztő egyben pedig kellő muníciót is szolgáltatott a művészi mondanivalóhoz. Végre nem kellett a jómódjukba belekényelmesedett kocsmafilozófusok luxusproblémáiért a szomszédba, vagy a szomszéd pubba menniük.
Az Ultra legfőbb erénye a hitelessége, hiszen csak úgy tudták az énekesek előadni a veretes gondolatokat, hogy maguk is átélték és átérezték azokat. Az időlegesen ismét a helyére került hagyományos értékrendbe helyezkedve, a normalitás talaján értékelve újra az azt megelőző tíz esztendő cifra nyomorát, elviselhetetlen stresszel járó pokoljárását.
Mindenesetre ilyen jó albumot sem előtte, sem utána nem alkottak. Jót tett a bandának az Alan Wilder elvesztése utáni bizonyítási kényszer. Jót tett a srácoknak a szó szoros értelmében vett kijózanodás. Turnéról azonban szó sem lehetett, így csak a következő évben kiadott single (Only When I Lose Myself, Surrender) és újabb kislemez-válogatás anyagával indultak egy minden szempontból biztonsági játékot jelentő best of jellegű turnéra. Amivel a koncertpiacon is sikerült stabilizálniuk a státuszukat.
Aztán a kreatív lufi, lassan, de biztosan kifújt. Önmaguk emlékzenekarává válva készítettek unalmasabbnál-unalmasabb lemezeket, néha-néha egy-egy jobb dalt is megcsillantva. De összességében csak a régi arcok ritka feltűnése segített némileg palástolni, hogy Martin kiégett zeneszerzőként. Miközben pedig úgy tűnik, hogy semmit sem tanulva az előzményekből, szövegileg ismét fejest ugrott a bálványimádás legkülönfélébb válfajainak megéneklésébe, felvállalva az erkölcstelenség erkölcsi relativizálásának ultra vékony jegét is.
„Az Exciter vonzereje legjobb esetben is felületes; ízléses stílusgyakorlat, ami vegyíti a kortárs dünnyögést a triolás dobbal és gitárokkal. Kellemes is, szépen körülbélelve Gahan újjászületett hangjával. Ezúttal Martin Gore az, aki kifogyott az ihletből. Semmiféle trendi trükközés nem palástolhatja, mennyire fakók a szerzeményei.” – Gareth Grundy, Q Magazine
Így az Exciter-t, minként a trió Depeche Mode összes további albumát is, csak az azt követő turnézás mentette meg. Az újabb lemezek egyre fakóbb szerzeményeit pedig újabb és újabb koncertfilmekkel és koncertalbumokkal kompenzálták. Amiken mindig csak néhány új hangzik fel, jellemzően a legjobbak. Majd az örökzöld slágerek új változatainak tucatjai közé szórva, idővel lassan a középszerű Martin szerzemények is jóra hallgattatják magukat. Vagy nem. Ezekről az egyre gyakoribbá váló élő anyagokról azonban a könyv teljes mértékben megfeledkezik.
Mindenesetre 2001-re eljutottunk odáig, hogy egyik-másik koncertverzió, átdolgozás vagy remix gyakran jóval többet ér, mint maga az albumváltozat.
Miközben tehát a Violator munkamódszere sok tekintetben egyértelmű visszatérés volt a Black Celebration érához, addig a Violator utódnak szánt Exciter már csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pont az a fajta izgalom, Izgatás hiányzik belőle, amitől a Black Celebration olyan átütő erejű lett. A dalok és kislemez-dalok nagyjából fele még hozza a klasszikus éra színvonalát, de az már a hattyúdal volt. Búcsú a magaslatoktól. Ráadásul ezt is csak Mark Bell producer mellé felsorakozó Gareth Jones kármentő tevékenységének köszönhetjük. Soha korábban nem volt ennyire egyértelmű, mit is nyertek Martinék 1983-ban, Wilder és Jones csatlakozásával. Miként soha nem készült még egy album, mely oly annyira megközelítette volna a Black Celebration stílusbeli, megszólalásbeli, hangszerelési, hangulati sokszínűségét. Csak sajnos jóval sótlanabb szerzeményekkel kellett volna csodát tenni. Ugyanis Martin bár már túl volt a csúcson, de még mindig ragaszkodott az egyeduralomhoz, senkit sem engedett szerzőként maga mellé.
Dave persze már akkor is próbálkozott, de Martin lazán lesöpörte a nótáit, miután Gahan megmutatta neki a demókazettáját. Tehette. David örülhetett, hogy egyáltalán a fedélzeten lehet, hogy nagy nehezen visszamászott a sírból.
„David ezt eltolta. Amikor lejátszotta a dalokat, Martin saturészeg volt. Mondott pár dolgot, amire aztán kijózanodva egyáltalán nem emlékezett.” – Andy Fletcher
Persze a Gore-Flecther duó sem működhetett volna az addigi szinten a DM ikonikus pacsirtája nélkül. Az egymásrautaltság pedig előbb-utóbb úgyis kiforrja magából a jobb-rosszabb megfejtéseket. Így a dolgok rendezése a későbbiekre maradt. Ami nem is váratott magára oly sokáig. Lévén, hogy a turné végeztével mindketten szólóalbum készítésére szánták el magukat.
IX. Újra trióban, a tartós mélyrepülés 2004-2018
Az Exciter turnét követően a trió szétszéledt. Fletch a Client együttes felvételeit gondozta Toast Hawaii nevű kiadójával. A két frontember pedig elkészítette a szólóanyagait, majd ismét elkezdődött a hogyan tovább kérdéskörrel kapcsolatos sokszintű kötélhúzás. Ami addig volt, nem mehetett tovább. Wilder és Jones nélkül kellett boldogulniuk, ráadásul egy alaposan megváltozott médiakörnyezetben, ahol még a Mute Records is kényszerűen bele kellett olvadjon az EMI tömbbe. Addigra ugyanis annyira elharapózódott az illegális letöltés és másolás zenegyilkos gyakorlata, hogy még az olyan nagyágyúk, mint a Depeche Mode, az Erasure, a Nick Cave and the Bad Seeds vagy a Moby relatíve jó eladásai mellett is inogni kezdett a művészi tevékenység finanszírozásának addigi gazdasági alapja.
A helyzetet tovább árnyalta az a kényszerű változás, hogy Dave végül mégiscsak bezsarolta magát és haveri körét a Depeche Mode szerzők közé. Ian könyve jól érzékelteti a megváltozott erőviszonyokat, hogy Gahant a 2003-as, Paper Monsters című sikeres szólóalbuma és szintén sikeres turnéja hozta igazán helyzetbe, miközben Martin rém gyenge Counterfeit2 szólólemeze hatalmasat bukott. Ezúttal már nemcsak presztízsét tekintve, hanem anyagilag is. Amivel a komoly arcvesztés mellett élete addigi legnagyobb hanghordozó kibocsátási és művészi kudarcát is elkönyvelhette, tehát az anyazenekaron belül is rendesen meggyengült a pozíciója.
„Ha a Depeche Mode újra összeül, az erőviszonyok nem lesznek a régiek.” – Independent
„Ha csak Martin nem nyitott arra, hogy mindketten hozzunk nótákat a stúdióba, és támogassuk egymást a kidolgozásukban, nem látom értelmét egy új Depeche Mode lemeznek. És tudjátok mit? Jelen pillanatban teszek is az egészre.” – Dave Gahan
Nem volt mit tenni, ha tetszett, ha nem, 2004-ben új korszakot kellett nyitniuk a banda életében. Martin kénytelen volt engedni, de a felemás eredmények alapján az sem lett volna katasztrófa, ha soha többé nem készítenek stúdiólemezt, csak a régebbi sikereikkel koncerteznek. A döntés azonban megszületett, David hozhatta a szerzeményeit, egyben a társszerző haverjait, barátait is.
De még ezzel együtt sem bizonyultak elég erősnek. Az alaposan átalakult Depeche Mode team könnyűnek ítéltetett. Elsősorban azért, mert ez az új csapatbeli felállás még így is csak kivételes esetekben javított az aktuális albumuk összképén, összteljesítményén. Inkább csak egy-egy jobban sikerült egynyári kislemez-slágert adott a töltelékdaloktól hemzsegő, rutinból készült, sablonokból építkező, egyre unalmasabb, középszerbe fulladó kései DM anyagokhoz.
Melyek ráadásul egyre primitívebb borítókkal párosultak. Az abszolút mélypontnak számító Sounds Of The Universe albummal ugyanis nemcsak zeneileg sikerült elérniük a bányászbéka legalját, de maga a pálcikás frontborító is a lehető legmesszebb került attól, ami művészi minőséget mondjuk A Broken Frame lemeztasakot díszítő művészi fotó jelent.
A művészi teljesítmény romlásával kapcsolatban újabb és újabb beismeréssel ért fel a kétezres években piacra dobált újabb és újabb válogatások léte, melyeket szintén nem sikerült maradéktalanul minőségi anyagokkal feltölteni. A profitmaximalizálást megcélzó kiadványdömping folyamatosan egyre gyengülő repertoárral járt együtt.
„Egykori fura elektro-punkokból, majd fékevesztett partivadállatokból a Depeche Mode lemezen és turnén is láthatóan tovább mutálódott: profi, lélektelen nemzetközi zenegéppé; tankönyvi példájává annak, hogyan adjuk meg a rajongóknak, amit akarnak, miközben voltaképp szarunk bele az egészbe.” – Ian Gittins
Ian könyve sajnos egy szóval sem említi az Alan Wilder kilépése után is remekműveket alkotó Recoil albumait. Pedig az 1997-es Unsound Methods szilárdan állja az Ultrával való összehasonlítást, és míg a 2000-es Liquid keresztbe lenyeli az Excitert, addig a 2007-es subHuman a kétezres évek összes DM lemezét kenterbe veri zeneileg.
Ráadásul a 2005-ös Playing The Angel, (bukott) angyalt játszó szövegei és ismét mesterkélté váló pózai a lehető legtávolabb kerültek a subHuman bluesos, country-s, gospeles, sallangmentes, alázatos megközelítésétől. Mert, amíg Martin ismét Istennel viaskodik, ezúttal János apostolt rugdosva az Apokalipszis könyvének bűnlajstromaiért és a kilátásba helyezett büntetésért, addig Alan a drogfüggésbe való visszacsúszás pokláról fogalmazott keményen. Valamint elmélkedett az élet nagy dolgairól, néhol már-már teológiai mélységű okfejtésekbe is bocsátkozva. Mintha Gore látszólagos közönye ellensúlyozásaként Wilder ekképpen is vezekelne a Violator és a Songs Of Faith And Devotion / Exotic korszak kisiklott üzeneteiért és kisiklott életeiért.
Oh, backslider, backslider, headin’ for hell
Caught in a landslide, pure ‘caine trail
Paleface, no trace, hidin’ from the man
Starin’ at the mirror with a gun in your hand
Backslider, backslider, lost in pain
Can’t slay the dragon when he’s runnin’ through your veins
Noddin’ out, no doubt, hidin’ from the man
Starin’ at the mirror with a gun in your hand
De Ian Gittins ezekkel a témákkal kapcsolatban is adós marad, miként a Ben Hillier trilógia három albumának (Playing The Angel, Sounds Of The Universe, Delta Machine) művészi szintű bukásának okaival és valódi mélységeivel is. Írásában megelégszik néhány korabeli kritika idézésével.
„…a fejlődés már régen abbamaradt, és már nem is színlelik, hogy a technológia új lehetőségeket teremtett volna hangrögzítés terén az utóbbi húsz évben. Egyetlen meghökkentő vagy üdítő momentum sincs a Delta Machine-on, és elképesztően frusztráló hallani, amint az egykori futuristák ennyire küszködnek, hogy elkerüljék a változást.” – Douglas Wolk, Pitchfork
Valamint az olyan, kevésbé jelentős szólómunkák megemlítésével, mint a Hourglass, az Sssh vagy az MG. Miközben viszont Dave Gahan és a Soulsavers gyümölcsöző kapcsolatáról is nyugodtan nyithatott volna egy fejezetet, mint egy sokkal jobb és jelentősebb kapcsolódó produkcióéról.
És persze az is megért volna egy misét, hogy néhány évvel korábban a VCMG album egy igazi világszenzáció lett volna. De mire ténylegesen is megvalósult Vince Clarke és Martin Gore újbóli érdemi együttműködése, addigra már az Erasure és a Depeche Mode is jóval túl voltak a csúcson. A sziszegős dalcsokor pedig legalább olyan halványnak bizonyult, mint a főhősök főzenekarainak újkori albumai, ha nem még sokkal halványabbnak.
Ian a számos tekintetben érdemi újrakezdést jelentő James Ford éra addig eltelt részét is letudja annyival, hogy a 2017-es Spirit albumot ürügyül használva korteskedjen Donald Trump és a többi neki nem tetsző világi vezető, politikai irányzat és világpolitikai történés ellen.
Végül, de messze nem utolsósorban a könyv talán legnagyobb hibája, hogy tudomást sem vesz Christian Eigner-ről és Peter Gordeno-ról. Pedig a két muzsikus lassan kétszer annyi ideje játszik Martinék mellett, mint anno Wilder. Komoly hatásuk van a csapat élő megszólalására és úgy általában is a Depeche Mode koncertteljesítményére. Mindezt részükről ráadásul időnként kiegészíti még némi szórványos stúdiómunka, illetve klipszereplés is. Ignorálásuk így nem csak, hogy történelemhamisítás, de a két turnézenész tudatos mellőzése az újkori Mode kétarcúságának egyik okát is végig homályban tartja.
X. Agitprop
Az elvileg a Spirit albummal foglalkozó zárófejezet pedig írói szempontból számít abszolút mélypontnak. Ian ugyanis szinte az egész fejezet során a maga, erősen elfogult, részrehajló politikai meggyőződését próbálja az olvasóira erőltetni. Amihez nem elég, hogy a 2017-es Depeche Mode lemezt csak egyfajta keretként használja, de ráadásul olyan nyelvezettel, jelzőkkel és vehemenciával támadja a politikai paletta másik oldalát, amit mifelénk a Rákosi-korszakban honosítottak meg az elvtársak: a szovjet megszállókkal kollaboráló megélhetési politikusok és rövid pórázon tartott bértollnokaik.
Valami egészen elképesztő, hogy a legvégére egy rövid lejáratú, napi politikai cirkusszá alakul át egy olyan könyv, mely elvileg az egyik legnagyobb angol zenei legendáról szólna. Ráadásul egy olyan zenekaréról, amelyik mindig is elítélte szájbarágós, didaktikus jellegű üzeneteket, a populizmust, a média által alkalmazott kettős mércét. A Shouldn’t Have Done That-től a New Dress-ig minden jelentősebb közéleti daluk arról szól, hogy soha, semmilyen esetben, tehát semelyik oldal esetében sem elfogadható a fennálló hatalom általi, egyoldalú nyomasztás. Miközben Martin még a saját kételyeit is hajlandó versbe foglalni és a tömegek elé tárni, addig az író úr oly annyira biztos a maga politikai oldalának a minden vitán felül álló igazságában, hogy az már a történelem legsötétebb diktatúráinak elvakult magabiztosságára emlékeztet.
Ian a Scum szövegét is lazán Trumpra és a jobboldalra értelmezi. Pedig bőven vannak művészek, elkötelezett balosok is, akik némileg differenciáltabban látják a kérdést. Arról nem is beszélve, hogy milliók élnek e bolygón, jobboldali, konzervatív meggyőződésű személyek, akik ugyanúgy szeretik a Depeche Mode zenéjét, mint mondjuk a túloldalon hangoskodó balliberális aktivisták. Persze nekünk, itt az egykori vasfüggöny rosszabb oldalán legalább megvan az az „előnyünk”, hogy a gyakorlatban is kipróbálhattuk, milyen szörnyen nagyszerű is az, mikor a rangot kapott fanatikusok, mint elvakult társadalommérnökök Marx, Engels és Lenin tébolyult műveire alapozzák a mindennapjaink megtervezését…
Sebaj, végül is az agitáció nevetségességéről mindig is maga az idő tett tanúbizonyságot. Bár kötve hiszem, hogy a szerző mára már belátta volna, legalább saját maga előtt, hogy a Trump leváltása óta eltelt időszakban csupán csak annyi történt, hogy még sokkal rosszabbra fordultak a dolgok. Akár a globális agymosást, akár a világgazdaságot, akár a környezetszennyezés mértékét, akár a demográfiai adatokat, akár az angol- és amerikai belpolitikát, akár a világpolitikát, akár a művészet általános helyzetét tekintjük, egyaránt kijelenthető, hogy rohamléptekkel haladunk egy sosem látott mértékű világkatasztrófa felé. Ezért talán kár volt annyira hevesen korteskedni…
XI. Tora! Tora! Tora!
Mindent összevetve a Hit és rajongás mégiscsak egy roppant érdekes projekt. Mert a hardcore DM rajongók nyilván ettől a könyvtől függetlenül is mindent tudnak és tudtak korábban is. Hogy mást ne említsek, a Mode fanatikusok által szinte bibliaként forgatott BANG magazinok precíz és pontos információiból. Hát nem igazán fogják hagyni magukat átprogramozni. Másrészt viszont rengetegen vannak, akik csak az aktuális Mode album évében érkező egy-két-három slágert ismerik és még a szélessávú internet eddigi bő két évtizedes korszakában sem vették maguknak soha a fáradtságot, hogy legalább az alapoknak alaposabban utánanézzenek. I played an American, I played an American…
Márpedig ez a könyv, így egyben végigolvasva, annak ellenére is elég átfogó képet ad, hogy a valóságos Depeche Mode történet mellett, annak kapcsán és tálalási módján bizony erősen érződik a szerző meglehetősen szűkös szűrője. Miként a kelleténél jóval erőteljesen jön át a vehemensen előadott véleményes véleménye is. De valahogy ez esetben még ez is belefér. Ugyanis Ian Gittins írása legalább annyira megosztó és egyenetlen színvonalú, mint maga a Depeche Mode életmű.
